Shock!

Hiába adtak el eddig összesen több mint 35 millió lemezt, a Kornnál nyoma sincs rocksztáros biztonsági játéknak. A bakersfieldi nu metal pionírok sosem ijedtek meg a saját árnyékuktól, frissen megjelent új albumuk, a dubstep előadókkal közösen elkészített The Path Of Totality azonban várhatóan még így is minden korábbinál jobban megosztja majd a rajongótábort. A zeneileg félreismerhetetlenül kornos, ám a hangszerelés tekintetében számos újdonsággal szolgáló album ismét nem várt húzás a csapattól a legutolsó lemez múltidézése után. Az album kapcsán a zenekar dobosával, Ray Luzierrel beszélgettünk a dubstepről és sok más egyébről.

Ray, először is tisztázzunk valamit: a The Path Of Totality egyfajta speciális kiadvány, vagy a következő Korn stúdiólemez?

Egyértelműen az utóbbi, csak éppen egy kicsit másképp. Úgy is mondhatjuk, hogy egy speciális vízió szülte Korn stúdiólemez.

Honnan jött az ötlet, hogy dubstep DJ-kkel közösen készítsétek el az anyagot?

Nagyjából egy évvel ezelőtt kezdtek el formálódni a dolgok, méghozzá elsősorban Jonathan hatására, aki óriási rajongója ennek a színtérnek. De eleinte egyébként nem egy teljes albumról volt szó, csak egy-két dalról Skrillexszel. Végül azonban az egy-kettőből komplett lemez lett, és más előadókat is bevontunk a munkába.

Nem féltetek tőle, hogy megosztjátok majd a tábort egy ilyen típusú albummal?

A Korn mindig is törekedett arra, hogy valami újat, valami mást csináljon. Ez az album bizonyos szempontból tényleg nagyon eltér attól, amiket eddig alkottunk, de nem félünk a változástól, a hasonló kihívásoktól. Főleg, mert a The Path Of Totality ugyan szokatlan lemez, de az eltérő törekvések dacára is nagyon organikus, szívből jövő nótákat tartalmaz.

Gondolom, az anyag eltérő jellege miatt teljesen másképp dolgoztatok, mint legutóbb...

Igen. A III: Remember Who You Are lemez dalai többé-kevésbé jammelésből álltak össze, ezúttal azonban teljesen összevissza, turnézás közben írtuk és rögzítettük az ötleteket. Tehát mit tudom én, a backstage-ben doboltam fel egy nótát Ohióban, Jonathan pedig végül valahol Ázsiában énekelte fel hozzá a végleges témákat. A vendég DJ-k listáját is ő állította össze, ő lépett velük kapcsolatba.

Dobosként mennyire követelt meg tőled eltérő látásmódot ez az album?

Teljesen más aggyal kellett közelítenem, hiszen a doboknak együtt kellett lüktetniük, együtt kellett élniük a loopokkal, elektronikus ütemekkel. Így aztán tényleg az anyag legmélyére kellett ásnom magamat, mert máskülönben nem működött volna a dolog. Eleinte szokatlannak tűnt így dolgozni, de aztán ráéreztem a mikéntjére.

Te amúgy szereted a dubstepet?

Nem voltam igazán képben addig, amíg Jonathan nem mutogatta meg a kedvenceit. De az elektronikus muzsikákat alapvetően mindig is szerettem. A dubstepben az a radikális attitűd és szellemiség tetszik, ami jellemzi az előadókat. Nem metal, nem rock, de mégis nagyon erőteljes, szélsőséges muzsika, amit remekül be tudtunk integrálni a saját hangzásunkba. És mindezt úgy, hogy közben hús-vér anyagról van szó, tehát a dubstepes dob- és basszustémák egy részét is mi játsszuk. És persze mondanom sem kell, élőben már mindent én dobolok majd. Ez baromi izgalmas lesz, már nagyon várom.

Van kedvenc dalod a lemezről?

Talán a Fuels The Comedy és a Narcissistic Cannibal állnak hozzám a legközelebb, a kedvenc riffem pedig a My Wallban szerepel.

Mit gondolsz, mit szól majd a Korn tábor ehhez az anyaghoz?

Az eddigi visszajelzések szerint sokaknak nagyon tetszik, és persze akadnak olyan diehard fanatikusok is, akik idegenkednek tőle. Ők azok, akik csak a Kornt akarják hallani a megszokott hangzással, és ezért nem is örülnek ennek az albumnak. De jóelőre tudtuk, hogy ez így lesz, és nem foglalkoztunk vele. Büszke vagyok rá, hogy ezáltal még meghatározhatatlanabb, még bekategorizálhatatlanabb lett a zenénk. Az ilyen kísérleteknek köszönhetjük, hogy még mindig tanulunk és még mindig izgalmas kihívásnak tartjuk a muzsikálást. Én magam sem szeretem, ha egy banda újra és újra ugyanazt a lemezt jelenteti meg. A folyamatos kísérletezés tartja frissen a zenekarokat, és ez természetesen nem jelenti azt, hogy közben feltétlenül ki kell bújnod a bőrödből. Ha beteszed az (Untitled)-ot, a Remember Who You Are-t és a The Path Of Totalityt, három teljesen más megközelítésű anyagot hallasz, de mindről azonnal megmondható, hogy Korn. Az előző anyaggal kicsit visszakanyarodtunk a gyökerekhez, a korai hangzásvilághoz, de eközben sem tévesztettük szem elől, hogy mindig törekednünk kell az újra, a másra.

Tudom, hogy még messze van, de a következő lemezetek most megint akármilyen lehet ezek után. Beszéltetek már esetleg arról, merre indultok majd el?

Konkrétan nem, de nem is akarjuk magunkat megkötni. Azt fogjuk csinálni, ami jól esik – mint ahogy eddig is. Annyi bizonyos, hogy közeleg a zenekar fennállásának huszadik évfordulója, és ezt méltó módon meg is szeretnénk ünnepelni. De azt még ne kérdezd, hogyan, mert semmit sem döntöttünk el.

Ami téged illet, lassan négy éve zenélsz a csapatban. Mielőtt csatlakoztál hozzájuk, mennyire szeretted a zenéjüket?

Nem voltam kifejezett Korn rajongó, de lehetetlen volt rájuk nem odafigyelni. Tisztán emlékszem rá, hogy amikor először meghallottam a Blindot, azonnal megállt körülöttem minden, hiszen mellbevágóan újszerű és eredeti dolgot csináltak. Megérkeztek, és mindent a feje tetejére fordítottak, ez pedig ritka, kevés bandában rejlik ott hozzá az a bizonyos speciális faktor. A lemezeik közül az épp akkor friss (Untitled) tetszett a legjobban, mert hatalmas Terry Bozzio rajongó vagyok, és baromira bejöttek a kísérletek azon az albumon. A Follow The Leader is abszolút kiállta az idő próbáját, hihetetlenül masszív dalok szerepeltek rajta.

Korábban elismert session-muzsikusként tevékenykedtél, de a Korn azért más szint, hiszen sokszoros platinalemezes sztárcsapatról van szó. Mennyire volt számodra radikális a váltás?

Bizonyos tekintetben nagyon. Nyilván voltak nekem is ismertebb bandáim, mint például az Army Of Anyone, de mivel egyik zenekarom sem lett igazán nagy név, elsősorban a stúdiós melókra és a tanításra koncentráltam. A Kornnál elsősorban azzal volt sokkoló szembesülni, mennyire elkötelezett és fanatikus tábor áll a csapat mögött. Tényleg a Korn az életük, viselik a Korn tetkókat, és így tovább... Érthetően megváltoztatta a nézőpontomat, hogy én is mindennek a részesévé válhattam. A színpadon pedig egyenesen döbbenetes, micsoda energia szabadul fel, ha együtt játszunk. Nincs szarozás, csakis a lényeg.

Mi megy ma a színfalak mögött a bandában? Party animalként élitek a rock'n'rollt, vagy már lehiggadtatok?

Manapság már nem jellemzők az őrült, féktelen bulik, mindenki családcentrikussá vált az évek során. Sokkal inkább izgat minket maga a zene, mint a zenészléthez kapcsolódó partizás. Úgy szoktuk mondani magunk között, hogy életfogytosok vagyunk – tényleg az életünk ez a banda és a zenénk.

Dobosként kikre nézel fel a már említett Terry Bozziót leszámítva?

Rengeteg jazzdobos kedvencem van, a leghatalmasabb talán Buddy Rich. Rockvonalról pedig Bozzio mellett Neil Peart és John Bonham a favoritok. Led Zeppelinen, AC/DC-n, Rushon nőttem fel, tehát a klasszikus rockzenéken, így az a fajta érzelemgazdag, ízes dobolás áll hozzám közel, ami ezekben a bandákban jellemző volt. Sosem tudott lenyűgözni, mennyire gyors valakinek a keze vagy a lába, mert az önmagában még nem jelent semmit. Az a fontos, meg tud-e érinteni érzelmileg az illető.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A Led Zeppelin Physical Graffitijének hatására kezdtem dobolni, így mindenképpen ezt mondanám elsőnek. A második legyen a Rushtól a Moving Pictures, de tulajdonképpen akármelyik régi Rush albumot említhetném... A harmadik pedig a Korntól a Remember Who You Are. (nevet)

Mi az élet értelme?

Annyi gyűlölet és ellenségeskedés van körülöttünk, hogy csakis a szeretet és a törődés lehet az élet értelme. Talán giccsesen hangzik, de John Lennont tudom idézni: give peace a chance... A magam szintjén megpróbálok ennek szellemében cselekedni, és a kis dolgokat jobbá tenni. Ilyen a zene is, ami sokak életét teheté szebbé, kellemesebbé.