Shock!

Szeptember első felében végre Magyarországon is fellépett a New Orleans-i Lillian Axe, a dallamos hard rock színtér egyik legkülönlegesebb és leginkább alulértékelt zenekara. Az igen családias légkörű, de annál jobb hangulatú koncert napján nekünk is sikerült leülnünk egy kicsit a zenekar főnökével, Steve Blaze gitárossal, akit a sikerről, a zenében megbúvó mélyebb üzenetekről és a zeneipar mai helyzetéről egyaránt kifaggattunk. Ugyan beszélgetésünk idején igazából maga Steve sem tudta, ki is a csapat főállású énekese, azt illetően szerencsére nem hagyott bennünk kétséget, hogy a Lillian Axe ettől függetlenül még egy jó ideig nem fog feloszlani.

Először jártok Magyarországon, volt esetleg időtök egy kicsit körülnézni?

Nem, tegnap Ostravában játszottunk, és csak ma délután értünk ide, szóval nem jutott időnk semmi ilyesmire. Mivel holnap már Innsbruck következik, rögtön a buli után tovább is kell indulnunk. Hallottam, hogy Budapest nagyon szép, de sajnos a turné menetrendje nagyon feszített.

Az XI: The Days Before Tomorrow lemezt feléneklő Brian C. Jones viszont nem tart veletek a turnén.

Így igaz. Az Államokban America Rocks címmel öt héten át turnéztunk a Faster Pussycattel, a Bulletboys-zal, a Pretty Boy Floyddal és a Great White-tal. Mikor hazaértünk, Briannek komoly családi problémai támadtak, amik végül oda vezettek, hogy nem tudta bevállalni ezt az újabb turnét. Tudtuk viszont, hogy az európai bulikat nem szabad lemondanunk, úgyhogy felhívtuk Derricket (Derrick LeFevre, aki 2010-ig énekelt a csapatban – K.G.), aki szerencsére nagyon szívesen csatlakozott hozzánk. Nem kellett túl sokat próbálnunk, hiszen már mindent ismert korábbról. (nevet) A mai estét leszámítva még három koncertünk van amúgy, aztán október 21-én a Firefesten játszunk. De ezen kívül is sok melónk lesz, ha hazaértünk: két klipet fogunk forgatni, és egy unplugged audio- és videópakkon, valamint egy best of anyagon is dolgozunk. Remélhetőleg aztán 2013 márciusában vagy áprilisában elkezdhetünk melózni az új stúdiólemezen is.

És akkor már ismét Brian áll majd a mikrofonnál?

Ezt még nem tudjuk biztosan. Minden attól függ, mi lesz a helyzet, ha hazaértünk. Reméljük, így lesz, de ha nem, akkor is kitalálunk majd valamit. Egyelőre ezen még nem gondolkodtunk túl sokat, meglátjuk, ha ismét otthon leszünk. Reméljük, jól alakulnak majd Brian dolgai, és nem lesz akadálya a visszatérésének, de ha mégsem tud újra csatlakozni hozzánk, akkor sem állunk le. Tudod, a Lilian Axe a csapatról szól. Briant leszámítva mi négyen már nagyon régóta együtt vagyunk, úgyhogy bárhogy alakul is a dolog, a csapat jövője nem kétséges. Sajnos néha át kell esned tagcseréken, de biztos vagyok benne: bárhogy is döntünk majd, a végeredmény jó lesz.

Derrick mit szólt, amikor egyszer csak felhívtad, hogy ismét csatlakozzon a bandához?

Rögtön azt kérdezte, mennyi lesz a pénz! (nevet)

Gondolom...

Nem, nem. Kapásból igent mondott, és nagyon örült a lehetőségnek. Csodálatos munkát végez a turnén, remekül énekel, nem mellesleg pedig ő is részese a Lillian Axe történelmének.

Anno miért lépett ki a Deep Red Shadows lemez után?

Egyszerűen kiégett kicsit. Nem akart turnézni, inkább otthon szeretett volna maradni a családjával. Hat éve volt velünk ekkor, és igazából teljesen meg is értettem a döntését, sajnos sokszor megesik ugyanis az ilyesmi. Főleg az utóbbi években a zeneiparban bekövetkezett változások következtében sok frusztrált muzsikussal lehet találkozni, akik kezdenek belefáradni az egészbe. Sajnáltam, amikor kilépett, de ahogy az előbb is mondtam, a Lillian Axe nem az egyes emberekről szól, így egyértelmű volt, hogy megyünk tovább a bandával, és megkeressük a következő énekest. Így találtuk meg Briant, akivel úgy gondolom, sikerült megírnunk karrierünk legjobb lemezét. A következő pedig még jobb lesz.

Említetted az előbb, hogy terveztek egy unplugged lemezt. Erről mit lehet tudni?

Nem tudom még pontosan, mikor kezdünk majd neki, talán az év végén. Valami olyasmit találtunk ki, hogy lesz egy verseny, aminek a harminc győztesét meghívjuk abba a stúdióba, ahol az utolsó három lemezt készítettük, és ott vesszük majd fel ezt az unplugged anyagot. Leültetjük az embereket egy félkörbe, aztán hadd szóljon... Dobokat és bőgőt is használunk majd, és DVD-n meg CD-n is ki tervezzük adni. Lehet majd kérdezni is tőlünk bármit, amit a rajongók szeretnének, és ez is felkerül majd a DVD-re. Szeretnénk megidézni a zenekar teljes történetét az első albumtól egészen mostanáig.

Augusztus végén megjelent egy Lillian Axe-hez köthető speciális kiadvány, a Circle Of Light Rebirth című lemeze. Mit is kell tudni erről pontosan?

Amikor a Lillian Axe elindult, három sráccal, Danny Kinggel, Michael Maxx-szel és Johnny Vinesszal kezdtük a bandát. Négy évvel később, amikor az MCA-hoz szerződtem, a kiadó átformáltatta velem a felállást. Huszonakárhány évvel később aztán ismét összejöttem ezekkel a srácokkal, és elhatároztuk, hogy készítünk egy lemezt azokból a dalokból, amik Lillian Axe lemezen sosem jelentek meg. Ezek közül az egyik címe volt Circle Of Light, és úgy gondoltuk, ez remek lenne zenekarnévnek is. Négy hónap alatt vettük fel végül a tizenegy dalt, méghozzá ugyanabban a stúdióban és ugyanazzal a hangmérnökkel, mint a Lillian Axe utolsó anyagánál. Szerintem tök jó lett a végeredmény, mert bár azokat a dalokat nagyon rég írtam, még mindig jól szólnak. Sokkal inkább old school heavy metal muzsikáról van szó, de aki eddig hallotta, annak mind tetszett.

Szóval a Circle Of Light nem más, mint régi cimborák örömzenélése?

Pontosan. Volt ugyan pár koncertünk, és lesz is még, illetve ha támad rá igény, talán egy második lemezt is írunk majd, de ez csak egy side-project a Lillian Axe mellett. Fontos nekem ez a csapat is, de a Lillian Axe-é az abszolút elsőbbség.

Ha már szóba kerültek a régi idők, hogy állt össze a banda?

1983-ban alapítottam a csapatot Michael Maxx-szel. Akkor még más dobosunk és énekesünk volt, nem a Circle Of Lightban is zenélő srácok, és OZ-nek hívtak minket. Michael és én nagyon komolyan vettük a dolgot, a többiek viszont kevésbé. Az énekesünk, Rick nem tudta összeegyeztetni a melójával a dolgot, ezért döntöttük úgy Mike-kal, hogy váltunk. Végül csatlakozott hozzánk Danny és Johnny, és így alakult meg az a Lillian Axe felállás, ami most a Circle Of Lightot alkotja. Elkezdtünk komolyan turnézni az Egyesült Államok déli részén, nyomtuk a feldolgozásokat, és elég sikeresek is voltunk. Három-négy hónap alatt sikerült olyan szintre jutnunk, hogy elég sok ember jött le a bulijainkra. Ekkor kértek fel minket, hogy nyissunk a Ratt, a Queensryche és a Poison előtt pár koncerten, aminek köszönhetően végül a Ratt menedzsere felhívott, és felajánlotta, hogy szívesen foglalkozna a dolgainkkal. Az MCA szerződést is neki köszönhettük.

A rattes srácokkal szoktál még találkozni?

Stephen Pearcy szólócsapatával volt néhány közös bulink nem rég. Warren DeMartinit úgy három éve láttam utoljára, Juan Croucier-vel pedig Robbin Crosby halála után találkoztam. Legutoljára Robbie Crane-t láttam közülük, amikor pár hónapja a Lynch Mobbal játszottunk.

Nem tudod véletlenül, mi újság most a Rattel?

Azt hiszem, még mindig együtt vannak. Legalábbis remélem, mert nagy rajongójuk vagyok.

Mit gondolsz, nektek miért nem sikerült az a nagy áttörés, ami mondjuk a Rattnek összejött?

Nem tudom. Ez az egymillió dolláros kérdés, úgyhogy bárcsak tudnám rá a választ! (nevet) Tudod, az elmúlt huszonöt év minden napján feltettem magamnak ezt a kérdést. Sokan tartanak minket az egyik leginkább alulértékelt zenekarnak, sőt, valaki a napokban azt mondta, hogy a Lillian Axe a legjobb zenekar, amiről sosem hallottál. (nevet) De sosem lehet tudni, lehet, hogy egy év múlva nagyobbak leszünk, mint a Guns N' Roses! Ki tudja? (nevet) Addig is tesszük a dolgunkat, és minden egyes alkalommal, amikor sikerül egy új embert megérintenünk, újabb igazi rajongót szerzünk vele.

Most, hogy az AFM-hez szerződtetek, azért jobb lehetőségek nyíltak előttetek, nem?

Abszolút. Az utolsó három lemezzel sajnos nem volt valami jó terjesztésünk Európában. Most végre van, úgyhogy el is kezdtük az építkezést ideát is.

Otthon hogy fut most a banda szekere?

Nem vagyunk olyan nagyok, mint a Metallica, de szerencsére az underground ismer minket. Tudják, kik vagyunk. Ettől függetlenül úgy gondolom, többet érdemelnénk.

Mit gondolsz, könnyebb lett volna annak idején a dolgotok, ha ti is Los Angelesből jöttök?

Valószínűleg könnyebben be tudtunk volna kerülni nagy turnékra, és többet lógtunk volna együtt az ottani bandákkal. New Orleansben viszont gyakorlatilag mi voltunk az egyetlen hard rock banda. Illetve ott volt még a Zebra is, a város azonban sosem támogatott minket. Két éve viszont beiktattak minket a Louisiana Music Hall of Fame-be, ami végre egy kis pozitív visszajelzés volt. De igazából ez is Louisiana állam elismerése, nem New Orleansé. Ha nem jazzt vagy bluest játszol, New Orleans semmiben sem támogat. A rajongók viszont igen, és ez az igazán fontos.

Hogy látod most a zeneipar helyzetét?

Igazság szerint régen sokkal pozitívabb volt az összkép. Ott volt az MTV, a rajongók ott álltak a csapatok mögött, és valahogy az egész miliő egészen más volt akkoriban. Most viszont elég nehéz a helyzet, ráadásul úgy néz ki, ki fognak halni a CD-k is. Remélem, ez azért nem történik meg, mert úgy gondolom, a zene több, mint egy számítógépre letöltött fájl. Igazság szerint nem tudom, hová vezet mindez, mert ha fizikai hanghordozók helyett csak a letöltés marad, biztos vagyok benne, hogy egy idő után nem készülnek új lemezek. Csak egy-egy új nóta születik majd, és ennyi. Úgy gondolom, nekünk az a dolgunk, hogy addig is annyi jó zenét jelentessünk meg, amennyit csak tudunk. Ha belegondolok, hogy mennyi pénzt költöttünk el az első lemezünkre, szinte hihetetlen az egész. Ma abból a pénzből négy teljes nagylemezt rögzíthetnénk! Egészen más a helyzet, mint húsz éve volt. Szükségünk van koncert- és best of anyagokra, ezek nélkül ugyanis nem lenne pénzünk megfinanszírozni a következő stúdióanyagot. Nem tudom, hová vezet ez az egész... Valahogy rá kellene ébreszteni az embereket arra, hogy ha azt akarják, hogy a jövőben is legyen zene, fejezzék be a letöltést és vegyenek CD-t. Az Államokban már odáig jutottunk, hogy ha CD-t akarsz vásárolni, csak az Amazonról tudod megrendelni, és ez szörnyű. Mi mindenesetre folytatjuk a küzdelmet, hiszen meggyőződésem, hogy a csapatban még benne van tíz-tizenkét jó lemez! (nevet)

Jól gondolom, hogy van egyfajta mögöttes filozófia vagy üzenet a csapat mögött?

Igen, azt hiszem, mondhatjuk ezt. Bár több különböző dolog is van, ami felbukkan a zenénkben, de az alapvető, meghatározó témát az emberi lélek, valamint a jó és a rossz harca adja. Akár gyermekekről, katasztrófákról vagy összeesküvés-elméletekről van szó, a háttérben akkor is a jó és a rossz közötti küzdelem húzódik meg. És bár vannak elég sötét és komor hangulatú dalaink is, mégis sokan mondják, hogy a zenénk segített nekik meglátni a fényt az alagút végén. Sok mindent elmesélek neked a rossz dolgokról, de ugyanakkor azt is megmutatom, miként lehet azokat jobbá tenni. Az ember örökös harca önmagával adja azt a felszín alatti, meghatározó gondolatsort, ami összekapcsolja a dalainkat. Ez pedig egész életünket meghatározza, és így persze akármiről is írunk, abban benne van ez a téma. Ha épp egy utcán sétáló kutyáról kezdenénk dalt írni, valahogy abban is megjelenne ez a fajta filozófia. Régen persze születtek olyan dalaink is, mint a She Likes It On Top és társai, amiről azt hitték az emberek, hogy csak a szexről szól, de abban a nótában is megjelent a törekvés, hogy azzá váljunk, akik szeretnénk lenni. Volt, akinek ez átjött, de olyan is akad, aki szerint az a nóta csak a szexről szól. Akkor persze még sokkal fiatalabbak voltunk, de aztán szépen lassan rájöttem, hogy ha mélyebb dolgokról kezdek írni, a dalaim valahogy végül sokkal jobban sikerülnek. Marha nehéz egy lányról dinamikus, különleges hangulatú dalt írni! (nevet) Azt hiszem, a Psychoschizophrenia album óta a Lillian Axe ezen oldalának kivirágzása figyelhető meg, és ez az oka annak, hogy nem passzolunk egyik kategóriába sem. Ez tesz minket egyedivé. A legtöbb zenekarnak nagyon sok időbe telik, mire megtalálja a saját hangzását, de mi elég szerencsések vagyunk, mivel ez elég hamar összejött. Sokan viszont épp ezért nem tudnak mit kezdeni velünk, hiszen nem tudnak minket senkihez sem hasonlítani. Sem a hangzásunkat, sem pedig a dalainkat. És ez szerintem marha jó. Ez a Lillian Axe, és nem is szeretném, ha állandóan másvalakiket emlegetnének a zenénk kapcsán. Akadnak persze olyan elemek a zenénkben, amiket párhuzamba lehet állítani más csapatokkal, de ha az összképet tekinted, az teljesen egyedi.

Mit gondolsz, lesznek még boldog napok is a Föld bolygón? (A csapat 2009-es lemeze Sad Day On Planet Earth címmel jelent meg – K.G.)

Igen, amint Isten visszatér! (nevet) És remélem, hogy minél hamarabb, mert igencsak itt az ideje. Sajnos nem hiszem, hogy ha rajtunk múlik, bármi is jobbra fordul. Anélkül, hogy valami hatalmas, eget rengető történne, nem hiszem, hogy bármi is változni fog. Hacsak nem üt be valami óriási katasztrófa, az emberek iszonyú nehezen képesek a változtatásra. A legtöbben úgy érzik, hogy ők úgyis hiába tennének bármit, az a többiekre úgysem lesz semmilyen hatással. Valamifajta láncreakcióra van szükség. Ettől függetlenül persze legbelül még lehetünk boldogok, nem igaz? (nevet)

További fotók:
Lillian Axe