Shock!

A roppant erős magyar doom / sludge / stoner színtér egyik feltörekvő zenekara, a Locust On The Saddle már régóta mozgolódik, a műfajra fogékony közönség jelentős része azonban alighanem a júniusi budapesti Trouble koncerten találkozott velük először, sokan pedig azon az őszi turnén szembesülnek majd velük, ahol a Chief Rebel Angellel és a Shapat Terrorral közösen játszanak.

Tamás: A zenekar története kapcsán két jól elkülöníthető korszakról beszélhetünk: az egyik a 2003-as megalakulástól 2006 nyaráig, Szabó Laci érkezéséig tartott, a második pedig azóta is tart. A zenekar gyökerei egyébként még a ’90-es évekre nyúlnak vissza, a dobosunkkal ugyanis már nagyon régóta együtt zenélgettünk, igaz, sokáig csak gimnáziumi zajongások szintjén. A zenei hatások viszont akkor is ugyanazok voltak, mint most: a kései Corrosion Of Conformity, a Down, a Kyuss és a többi. Laci érkezése mindenképpen fordulópontot jelentett, mert a két gitár miatt nemcsak letisztultabb, hanem töményebb is lett a zenénk, egy csomó új lehetőség tárult fel előttünk. Megpróbáljuk maximálisan kihasználni a két gitár adta mozgásteret.

Végül is a Downban meg a C.O.C.-ben is két gitár van...

Laci: A Locust On The Saddle régebben olyasmi zenét játszott, amihez elég volt egyetlen gitár is. Ha bevettek volna egy másik gitárost, ő alighanem ugyanazt nyomta volna, mint Tamás. Én viszont amikor láttam őket élőben, egyből azt figyeltem, hogy hú, baszd meg, itt ezt meg ezt lehetne játszani még. Aztán jól rábeszéltem magamat a többiekre...

Tamás: Olyan sokáig azért nem tartott a dolog. Bizniszeltünk már korábban ilyen erősítő-dolgokban, meg jóban is voltunk, úgyhogy körülbelül egy napba került, mire megszületett a kollektív döntés, hogy csatlakozzon hozzánk. Akik azóta látták a zenekart, nagyjából megerősítik, hogy a két gitár összjátéka adja a zenekar egyik legfontosabb karakterét. A régi dalokat is alaposan megreformáltuk Laci csatlakozása után. Az alapok tulajdonképpen mindenhol a régiek, hiszen a riffek terén mindig is teljesen egyértelmű volt, hogy mit akarunk csinálni, de most létezik egy olyan tudatos törekvés, hogy nyissunk még jobban az ősrock / ősmetal vagy ilyen hatású zenék felé. A Black Sabbath ugye alap, de gondolok itt például az AC/DC-re vagy akár a Rollins Bandre, ami rám személy szerint óriási hatással volt és van a mai napig.

Laci: A hangszerelés mániákusai vagyunk. A próbákon a mai napig alakulnak a régi dalok. Határozottan kezdünk egy letisztult direktebb nagyon is rockos, metalos irányba elmozdulni. Adott ez az „őskövület” stílus, amit megpróbálunk továbbgondolni zenei értelemben.

Tamás: A magyar doom/stoner színtér alapja egyértelműen a Mood és a belőle kinőtt két zenekar, de ahogy járjuk az országot és koncertezünk, én azt tapasztalom, hogy egyre több ember – zenekar és rajongó – döbben rá erre a stílusra, és egyre többen térnek vissza vagy térnek meg az ősmetalos alapokhoz. Mindenki máshogy, de valahol ugyanazt boncolgatja, csak más oldalról. Ott van ugye ez a tiszta doom a Wall Of Sleeppel, vagy a New Orleans-i vonal a Stereochristtal, ott vannak a Saint Petrolék a lazább megközelítésükkel. De ha megnézed, valahol igazából az újkori Neck Sprain is ezt csinálja. És persze ott vagyunk mi is a magunk kissé hibrid dolgaival. Rengeteg nagyon jó zenekar mozog ma a stílusban. Ott a Lowfellow Sopronban, akik valami iszonyatosan súlyos, de feelinges zenét nyomnak, kár, hogy messze vannak a fővárostól és ritkán látni őket errefelé. Bár Bécshez meg ők vannak a legközelebb. Ott a Sunday Fury Vácról, a Shapat Terror Egerből, vagy ott a Spadeful Of Dust, akik egy hardcore-osabb irányból jönnek, és biztosan van jó néhány zenekar, akikről esetleg most még nem is nagyon tudunk, aztán egyszer csak kijönnek valami hasító demóval. Ezt csak azért mondom, mert szerintem közel sem annyira belterjes a dolog, mint amennyire első látásra tűnhet! Persze, így sem lehet arénát tölteni a résztvevőkkel. Ősszel zajlik egy komolyabb, akár turnénak is nevezhető koncertsorozatunk a Chief Rebel Angel és a Shapat Terror zenekarokkal közösen. Azt látjuk, hogy muszáj játszani vidéken, mert van fogadókészség erre a zenére. Azt szoktam mondani a többieknek, hogy figyeljétek csak meg, egy-két éven belül senki sem fog Magyarországon modern metalt hallgatni. Jó, ez persze túlzás, de határozottan érzem, hogy most sokkal inkább fogják az emberek ezt a nyers, tiszta, ősi alapokon nyugvó zenét, mint régebben. Kezd működni a dolog, nézd meg, a Trouble bulin is volt egy jó háromnegyedház! Beilleszkedni meg nem kell sehová. Mindenki azt csinál, amit akar, és amihez kedve van, ha érted, mire gondolok...

Laci: Itt most nem arról van szó, hogy valaki részegen üvölti az első sorban, hogy „Királyok vagytok!”, hanem egyre több kifejezett stílusrajongóval találkozunk az ország legkülönfélébb részein, és ez jó!

Tamás: A színtér kapcsán a véleményem tehát, hogy egyre izmosabb. Oké, Budapest az alap, de el lehet menni Salgótarjánba, Sopronba, Egerbe és még sorolhatnánk a helyeket. Sok városban van jó néhány – helyenként esetleg több tucat – arc, akik ebbe az irányban tapogatóznak: ezt hallgatják, ezt játsszák, ezt élik. Persze az a tendencia nyilván megvan, hogy mondjuk egy Tankcsapda vagy Depresszió lekaszál mindent a fővároson kívül, hiszen kevés a rockkoncert vidéken, és ezekre a nagyobb zenekarokra mindenki elmegy, de én látok lehetőségeket a hozzánk hasonló szintű bandák számára is. A metalból is jönnek emberek, meg a hardcore-ból is, miközben persze mindenki megtartja a saját korábbi érdeklődését, kedvenceit is. Talán egy Mood interjúban hangzott el egyszer, hogy ehhez a zenéhez egy kicsit meg kell öregedni, bizonyos életkor, mondjuk 18-20 év alatt annyira nem is működik. Gondolkodásmódban, mentalitásban egyébként talán a hardcore-színtérhez tudnám hasonlítani a dolgot, persze eléggé más előjelekkel.

Tamás: Szerintem ezt a zenét nagyon nehéz jól megszólaltatni magyarul. Persze ott a Shapat Terror, akik magyarul nyomják, és tök jó, amit csinálnak, de a Locustot nem tudnám elképzelni magyar szövegekkel. Egy hozzánk hasonló zenekarnál eleve ott kell lennie a külföld felé való törekvésnek, másrészt aki az undergroundban mozog, az többnyire azért képben van az angollal. Persze fontos, hogy lejöjjön az őszinteség a színpadról!

Laci: Egy cimborám szokta mondani, hogy ahol egyetlen izzadságcsepp sem hullik, az nem is rock’n’roll koncert.

Tamás: Adott volt ugye az egyes Downról a Pray For The Locust átvezető téma, az eredeti gondolat innen ered, de mivel létezik egy külföldi noise/hardcore banda The Locust néven, valamit tenni kellett az ügy érdekében. Az On The Saddle kiegészítés úgy magától jött, a dobosunk nyögte be egyszer egy próba után. Szerintem egyébként működik a név, és mivel kétlem, hogy éppen ezen elnevezés alatt működnének zenekarok mondjuk Brazíliában vagy Szlovéniában, azt sem hiszem, hogy komolyabb jogi problémáink lennének vele a jövőben.

Tamás: Már a kezdetektől fogva játszogattuk a próbákon, majd a koncerteken is a Lifert, de mindig is a saját nótákra fektettük a hangsúlyt. Amúgy beszélgettünk már mindenféléről – például a Led Zeppelin Heartbreakerjéről, vagy valami ős-Sabbath-ról – mondjuk az Into The Void bevezető riffjét egy ideje már majd’ minden koncerten eltoljuk – , bár annak egyre kevésbé vagyunk a hívei, hogy nagyon nyilvánvaló dolgokat válasszunk. Oké, a Lifer ennek pont ellentmond, de egyszerűen hihetetlen hatással van a Nola még ma is egy csomó emberre: vannak arcok, akik akár az egész koncerten karbatett kézzel állnak és maximum bólogatnak, de amint meghallják azt a koszos nyitóriffet, egyből elsötétülnek és indulnak meghalni. Ráadásul a zenekar is teljesen ki tud kelni magából a szám alatt! Úgyhogy a Lifer afféle bónusz marad, ha jó a hangulat és idő is van, akkor mehet. Az viszont valószínű, hogy valami Sabbath vagy Led Zep feldolgozás be fog kerülni a programba, valami nem annyira nyilvánvaló dolog... Mondjuk a National Acrobat a Sabbath Bloody Sabbath albumról… Na, az egy jó ötletnek tűnik!

Tamás: Meg kell csinálni a lemezt, most mindenképpen ez a legfontosabb. Nemcsak mi látjuk így, hanem mindenki más is, aki körülöttünk mozog. Először lennie kell egy produktumnak, amelyen most gőzerővel rajta vagyunk. Ha minden a tervek szerint alakul, az év végén vagy a jövő év elején kijön a lemez, amihez 2008 elején valamikor egy videoklipet is szeretnénk forgatni. A lemezfelvételhez nagy segítség, hogy a zenekar nyert a PANKKK elsőlemezes pályázatán; gyakorlatilag a végső előkészítési fázisban vagyunk. A tempóbelövésnél, a dalok szerkezetének végső letisztázásánál. Néhány héten belül indulnak a felvételek.

Laci: Nyilván nem az a célunk, hogy kurva nagy sztárok legyünk és Doningtonban játsszunk, hanem hogy elsősorban magunkkal és a zenekarral támasztott törekvéseknek feleljünk meg.

Tamás: Igen, ebből PeCsa nyilván nem nagyon lesz, itthon mondjuk a Kultiplex megtöltése az a méret, amit egy magunkfajta zenekar belőhet magának reális célként. Bár ahogy hallom, már nem sokáig…

Laci: A mai óriási zenedömpingben nem biztos, hogy érdemes rögtön demo- vagy lemezanyaggal jelentkezni. Ezért feküdtünk inkább rá az elmúlt egy évben a koncertekre, és ma már hál’istennek egyre több rock/metal koncertekre járó, zenehallgató embernek mond valamit a zenekar neve. Úgy tűnik, az első album szerzői kiadásban fog megjelenni – persze a terjesztéshez igyekszünk hivatalos terjesztőt is megnyerni – , tehát a cél, hogy a bemutatkozó Locust On The Saddle menjen szerzőiben, és így majd megfelelő kiindulópontként szolgálhat a közeljövőre nézve. Ha a dolgok a tervek szerint alakulnak, akkor a második-harmadik LP esetleg már valami komolyabb rendes hazai vagy külföldi kiadónál jelenhet meg. A pálya nyitott, idővel talán ránk is jobban kisüt a nap…

Tamás: Mindenképpen törekedtünk arra az elmúlt időszakban, hogy koncertezés szintjén bejárassuk a zenekart, és meg is tudtuk mutatni magunkat néhány nagyobb bulin. Ilyen volt a Trouble koncert, vagy amikor a Blind Myselffel játszottunk a Kultiplexben. És persze a zenekar hírének terjesztése szempontjából sokat várunk az őszi a Locust On The Saddle / Shapat Terror / Chief Rebel Angel közös turnétól, ez nem titok!

Laci: Hatalmas füstfelhő vette őket körül, úgyhogy nem mertünk a közelükbe menni. (nevet)

Tamás: A koncert óriási volt, amit az a két csóka összegitározott abban a 90-100 percben, az könnyfakasztó volt. A Memory’s Garden refrénje alatt a színpadon és a nézőtér első soraiban pedig akkora atmoszféra volt, hogy még most is beleborsódzik a hátam. Történhet bármi, a zenekar játszhatott a Trouble előtt, már ezért megérte csinálni az eddigi zajongást! Amúgy közvetlen kapcsolatra nem nagyon került sor a backstage-ben, de érdekes volt ott lenni a közelükben. Végül is csak ők írták meg a Manic Frustration albumot! Wagnert először nem is ismertem meg, csak láttam, hogy ott van egy tag, aki „nyugodtabb” az átlagnál... Aki ezen a színtéren mozog, az azért tudja, hogy ők tényleg Valakik. Aki másfelől érkezik, az nem feltétlenül, például Laci, aki a Slayer, Pantera, Machine Head vonalról jött, érdeklődve kérdezte, amikor kiderült, hogy játszhatunk a koncerten: ez most tényleg olyan kurva jó dolog? Mondtam, enyhén szólva igen... De nem partiztunk velük, vagy ilyesmi; inkább az egriekkel (Shapat Terror), na ők aztán tényleg olyanok, mintha valami lepukkant amcsi rockbanda lennének valamelyik mélyrepublikánus déli államból! Nálunk eléggé a zenére redukált a dolog, nincs nagyon kitalált image vagy hasonlók. Nyilván nem akarom magunkat a Mastodonhoz hasonlítani, mert ők utolérhetetlenek, de valahol az ő példájuk lebeg az ember szeme előtt: ahogyan kimennek a színpadra farmerban meg tornacsukában, és hatalmasat zenélnek, egyszerűen lenyomnak mindenkit. Rendkívül fontos dolognak tartom, hogy a Mastodon befutott, mert az utóbbi 15 év egyik legizgalmasabb kortárs metal zenéje az övék.

Laci: A Slayertől a Seasons In The Abyss, a Machine Headtől a Burn My Eyes, illetve a Panterától megosztva a Cowboys From Hell és a Vulgar Display Of Power.

Tamás: A Downtól a Nola mindenképpen. A kettest is szeretem – a harmadikat emésztem, bár óriási az is – , de az első annyira karakteres, hogy azt nehéz überelni. Aztán a Rollins Bandtől az End Of Silence, és az AC/DC-től a Back In Black. Sőt, mondok egy negyediket is, ha már úgyis emlegettem őket, a Mastodontól a Blood Mountain. De nálam ez folyamatosan változik egyébként. Az első három Danzig album jó 8-9 év után éppen a hetekben kapott el ismét, a Lucifuge vagy a How The Gods Kill szinte minden pillanata tömény zsenialitás. Hú, nagyon hosszú a sor, és már régen túlléptem a hármat...

Laci: Sör, csajok, rock’n’roll. (nevet)

Tamás: Van egy kedvenc mondásom Jack Black Rocksuli filmjéből, amikor összetereli a kisiskolás gyerekeket és a fellépés előtt közösen imádkoznak: „Rockisten, köszönjük, hogy zúzhatunk”. Ez tökre kifejező! A kérdésedre visszatérve, már értelme van a dolognak, ha jól elvagy a bőrödben, és nem érzed magadnak feleslegesnek! Más szabadidejében eljár paintballozni vagy üvöltözni a kedvenc focicsapata meccseire, én meg az átlagos életemen és napi dolgaimon túl csinálom a Locustot, és ez így van jól. Rock!