A Locust On The Saddle ősszel adta ki bemutatkozó lemezét, a The AlphaMantist, ami önmagában is erősre sikeredett, ám a magyar doom/sludge/stoner színtér egyik feltörekvő reménysége igen komoly extra reklámot kapott az ország egyik legismertebb színésznőjétől, aki elvállalta, hogy szerepel a csapat videoklipjében. Szabó Tamás gitárossal beszélgettünk.
Kezdjük a legizgalmasabb kérdéssel: hogy került a klipetekbe Hámori Gabriella?
Az énekes srácon keresztül, aki egyébként is színpadi közegben mozog, innen jött az ismeretség. Eleve nem akartunk egy tipikus klipet csinálni, ezért gondoltunk arra, hogy kellene valami ismertebb személy a videóhoz, és amikor jött az infó, hogy Hámori Gabi benne van a szereplésben, már csak az volt a kérdés, hogy mikor forgatunk.
Nehéz volt rávenni a szereplésre?
Egyáltalán nem! Mint kiderült, abszolút rockvonalon mozog, Rage Against The Machine, satöbbi. Személy szerint rendkívül pozitív dolognak tartom, hogy az ország egyik legismertebb, legtöbbet foglalkoztatott filmszínésznője nem egy felkapott hazai „popceleb” – szándékosan nem mondok neveket – ikszedik klipjébe megy el szerepelni, hanem hajlandó bevállalni egy relatíve ismeretlen underground rock/metal zenekart! Kicsit még nyitott a történet persze, hogy mi lesz a klip jövőbeli sorsa, de a kezdeti visszajelzések biztatóak. Kezdenek felfigyelni, érdeklődnek utána.
Hámori Gabinak tetszett amúgy a zenétek? Találkoztatok vele egyáltalán?
Csak pár szót váltottunk, nem nagyon volt lehetőségünk beszélni vele, mert nem egy időben és helyszínen vettük fel az egyes színeket. A zenére tudomásom szerint azt mondta, hogy olyan Soundgarden érzése van tőle, ami respektálandó, még ha nem is feltétlenül értek egyet ezzel a párhuzammal.
Igen, azért el lehet képzelni rosszabbat annál, mintha valakit a Soundgardenhez hasonlítanak…
Erről van szó! Vagyis abszolút adott nála az indíttatás, és nem Pink, Tóth Gabi, de még csak nem is a Hooligans ugrik be nála, mint rockzene. Na, mégis sikerült neveket mondanom…
A klip nyilván jó reklám a lemeznek, de milyenek az eddigi tapasztalataitok? Meddig juthat manapság egy hozzátok hasonló csapat csak a koncertezéssel és egy albummal a tarsolyában?
Másfél-két év távlatából lehet majd megfogalmazni, hogy mit értünk el ezzel az albummal, mert ugyan a koncerteken folyamatosan fogynak a lemezek, abból azonban nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Meg hát persze folyik a letöltés ezerrel… Nekem is több jó ismerős mondta már, hogy bocsi, de én inkább letöltöttem az albumot. Pontos eladási példányszámot tehát nem tudok mondani, annyi viszont biztos, hogy elmozdultunk a holtpontról, és kezdünk kilépni abból az ismeretlenségből, ami a lemez nélküli zenekarok sajátja. Ebből a szempontból tehát biztosan eredményes az album, és a klip remélhetőleg csak tovább segít ebben a folyamatban.
Mi lehet ezen a ponton a következő lépés?
2010 végénél korábban biztosan nem lesz második Locust album, de ez nem azt jelenti, hogy addig csendben leszünk, egyszerűen csak más pontokra helyeződik a hangsúly. A lényeg a folyamatos jelenlét. Amikor a lemezt készítettük, majdnem fél évig nem volt koncertünk, ami azért eléggé megtépázott minket, nem is csinálunk többet ilyet, takaréklángon éppen a zenekar lényege veszik el. Már csak azért is látom masszívnak a csapat következő néhány éves jelenlétét, mert a Locust magja – amit nevezzünk mondjuk a középpályás sornak - már harmadik éve együtt van, és az idő múlásával egyre inkább élvezzük az együttzenélést. Azt szoktam mondani, hogy „még mindig felfelé megyünk a hegyre”… Abszolút görcsmentes a közös zenélés, és ez bizakodásra ad okot a készülő új témákhoz, dalokhoz!
Koncertszinten feltörekvő underground bandaként mekkora erőt képvisel ma a Locust On The Saddle?
A Locust On The Saddle színpadi jelenléténél az elsőrendű cél, hogy minél nyersebben és minél inkább a zenére koncentrálva toljuk bele az emberek arcába a csupasz rockot: lélegző legyen a produkció, mentes mindenféle műanyag dologtól és hatástól, ugyanakkor az öncélú, agyatlan keménykedés szintén távol áll tőlünk. „Felnőtt rockzenét” az arra fogékonyaknak és érdemesülteknek! Az önálló buliktól kicsit még fázunk, de más, velünk nagyjából azonos szinten álló csapatokkal együtt 100-150 embert már simán behozunk az ország bármelyik részén, és azt hiszem, ez egy jó eredmény. Persze eltérő, hogy hol mennyien járnak le a koncertekre, ebből a szempontból azért messze van még a helyzet az ideálistól Magyarországon. Vidéken inkább kis szigetek vannak, ahol kiemelkedően jól fut a rockzene. Ilyen például Kiskunfélegyháza, ahol évekig nem voltak élő bulik, ma meg a Rock-Tárnak köszönhetően szinte minden héten iszonyatos zúzás megy. Nemcsak mi, hanem mások is teljesen lepadlóznak attól, mennyire jó hangulatú bulikat lehet csinálni a városban. Viszont vannak olyan térségek is, ahol egyszerűen halott a rock, például a Dunántúl bizonyos területein. Kelet- és különösen Északkelet-Magyarország ebből a szempontból erősebbnek tűnik.
Mi ennek az oka, a keleti országrész relatív szegénysége vagy valami más?
Szokás ezt így megideologizálni, és végig is pörgethetnénk ezt a vonalat, de azt hiszem, elsősorban nem a régiós elhelyezkedés a lényeg, hanem sokkal inkább a konkrét koncerthelyszíneken múlik a dolog. Ha van az adott városban egy jó klub, ahol lehetőség van normális hangosítással, megfelelő körülmények között koncertezni, és emellé még rendesen meg is reklámozzák a bulikat, elég gyorsan beindulhatnak a dolgok. Szintén fontos, bár ehhez képest másodlagos szempont, hogy működik-e az adott településen jó helyi rockzenekar, mert az is sokat lendíthet a helyzeten. Budapest egyébként ebből a szempontból kicsit fekete lyuk, mert itt meg éppen a koncert- és zenekari dömping nehezíti a helyzetet. Annyi koncert van a városban minden héten, hogy pont emiatt rizikósabb bulit szervezni. Itt is célravezetőbb több bandának összeállnia, és csak nagyobb megmozdulásokban érdemes gondolkodni.
És mi a helyzet a külfölddel?
Őszintén szólva nem látom különösebb értelmét a foglaltházas, kisbuszos, a körülményeket tekintve nagyon punk külföldi turnéknak, akkor már hasznosabb kevesebb, de nívósabb koncertet adni kint. Persze az etalon ebből a szempontból a bécsi Planet Musicban adott, az ABC Tehetségkutatóhoz kapcsolódó Locust koncert még 2007-ben. Maradandó élmény volt! Kicsit az is közrejátszik egyébként az ellenérzéseinkben, hogy a csapat nagyobb része már benne van a harmadik ikszben. 19-20 évesen valószínűleg a legkoszosabb, legmocskosabb külföldi turnélehetőségre is gondolkodás nélkül igent mondtunk volna – persze akkor még kanyarban sem volt a zenekar –, de ma már másként állunk ehhez az egészhez. De ettől még persze abszolút érdekelnek a kinti lehetőségek, hiszen az angol nyelv is eleve ebbe az irányba mutat. Ha már itt tartunk, személy szerint nekem kissé furcsa, amikor kemény underground kultuszt kialakító, maguknak angol nyelven respektet szerző bandák magyarra váltanak akár csak egy-két, akár több dal erejéig. Bár lehet, hogy én gondolom rosszul, de az biztos, hogy előbb „hagyjuk befutni” a zenekart, mielőtt egy ilyen lépésre elszánjuk magunkat!
Hogy látod az előttetek álló lehetőségeket?
Alapvetően a nyugodt és folyamatos működésen van a lényeg. Ha nincs koncert, akkor is próbálunk, hetente legalább egyszer biztosan. Valószínűleg 50 éves korunkban nem fogunk már együtt zenélni, ezt mindannyian tudjuk, de ettől függetlenül vagy éppen ezért nagyon is komolyan vesszük a dolgot, és amíg a belső lendület kitart, lökjük-taszigáljuk azt a szekeret. Tíz évet és három-négy erős lemezt, lemezenként egy-két, vagy akár három erős, a bandát tökéletesen prezentáló videoklipet még biztosan látok a Locust On The Saddle-ben. Nagyon elégedettek vagyunk a The AlphaMantisszel – rengeteg melót raktunk a dalok összepakolásába, nem is lehet egykönnyen kiismerni az albumot. Ezt a debütanyagot biztos, hogy nem fogjuk megtagadni vagy a későbbiekben elhallgatni, és abban is biztos vagyok, hogy évek múlva is érdekes és értékes hallgatnivaló lesz; ezek a dalok mindig fontos és integráns részét alkotják majd a zenekar repertoárjának. Azt szoktam mondani, hogy mi már az első lemezzel megérkeztünk oda, ahová mindig is szerettünk volna – persze törekszik az ember, hogy még jobb dalokat írjon a jövőben, de a feeling és a mondanivaló bakelitre préselődött, és ezt a tudatot már senki sem veheti el tőlünk!
Határ a csillagos ég, vagy ennél azért zártabb a pálya?
Amint arról az interjú előtt is beszéltünk, Magyarországon valamiért nagyon kimaradt néhány év a kemény rockzenében. Az 1970-es években születettek generációja valamiért kiesett, bent ragadt az undergroundban. A Tankcsapda után nem jelent meg itthon nagyobb tömegeket megmozgató rockbanda, amely olyan típusú generációs kollektív katarzist okozott volna, mint Lukácsék – és most abszolút nem a zenéről beszélek. Oké, a Superbutt néhány másik zenekarral együtt meg tudja tölteni a PeCsát, de olyan igazi generációs bandát nem érzek ebből a korosztályból.
Mi lehet ennek az oka?
Számomra is megfejthetetlen a dolog, hiszen ha visszatekintünk akár csak 15 évvel ezelőttre is, még akkoriban is egész sor olyan együttes volt itthon, akik zsinórban adták az önálló PeCsa bulikat. A ’90-es évek elején persze még jóval kevesebb volt a zenekar, mint manapság. Utána viszont az évtized második felében jött egy halott időszak, amikor élő rockzene mint olyan gyakorlatilag csak zárványokban létezett Magyarországon. Ráadásul nagyon sok rockarc – számomra érthetetlen módon – azokban az években radikálisan ellépett a különböző party-zenék irányába, nem is beszélve az akkori tizenévesek hordáiról. Ezzel persze önmagában nem lett volna baj, mert virágozzék minden virág, de kicsit sok lett már a dj-vonalból meg az egyéb kapcsolt kultúrákból. Ma azért lényegesen kedvezőbbnek látom az ízlésbeli körülményeket – bár kérdés, hogy ez az egész mostani válság-mizéria mennyire vág alá a koncert-látogatottságnak. Lehet, hogy szubjektív a meglátásom, de momentán a Subscribe-ban látom egyedül azt a potenciált, hogy a Tankcsapda után 15 évvel először valaki kiléphet a hazai rock/metal zenekarokat körülvevő falak közül. És szándékosan nem mondtam a Depressziót vagy bármelyik egyéb még jól futó hazai bandát, mert azok a srácok csak követők, a Subiék viszont színtéralakító tényezők. Ők már egy következő nemzedék bandája, vastagon a ’90-es években született srácok, kiscsajok járnak a bulijaikra, és tényleg elképesztő, mi zajlik ott: érzed, hogy többről van szó, nemcsak egy koncertről, valamiféle furcsa generációs együttlélegzés működik. Persze ezt én – mint vénember – már csak mint külső szemlélő látom, érzékelem. Nagyon jó zenészek, akik jókor voltak a jó helyen, és ügyesen elkaptak valamit – majd keressetek, hogy hova utaljatok nekem! (nevet) Ilyen típusú kitörési lehetőséget magunk előtt nem látok, de nem is szükséges, mert teljesen más az üzenet, az érzés! De hogy egy kapcsolódó példát mondjak, a metalcore meg egyéb -core stílusok népszerűsége az egész underground előtt is töri a jeget, hiszen azok a kiscsávók, akik most meghallgatják a Killswitch Engage-et, az As I Lay Dyingot vagy itthonról a Subscribe-ot, simán továbbáshatnak a Black Sabbath-ig meg a Downig. És persze a Locustig…
A trendiség kérdése az úgynevezett stoner vonallal kapcsolatban is időről időre felmerül…
Igen, de ez sem baj. Azon persze lehet vitatkozni, hogy mit jelent a stoner, de én biztosan nem szeretnék ebbe belemagyarázni semmit. Tíz rockban mozgó emberből kilenc nagyjából ugyanarra gondol, ha felmerül ez a kifejezés – mondanom sem kell, nem a fűre, hanem a Black Sabbath-, Led Zeppelin- és egyéb ősrock-alapú masszív, groove-os témákra épülő zenékre. Na, mégis belemagyaráztam! Bizonyos szempontból még a Mastodont is ideszámítom, akik Thin Lizzyt nyomnak pihentetésképpen. Ha ezek a zenék még népszerűbbek lesznek, az csak jó, és itthon is számos tényező hat ebbe az irányba. Uj Péter kulturális missziója például teljesen szimpatikus nekem ezzel kapcsolatban: képben van, lejár a bulikra, ír róluk, és így tovább. Már csak mondjuk egy Shapat Terror Barátok közt főcímdal hiányzik a teljességhez… És mindezeken túl nagyon nehezen tudok mit kezdeni azokkal a véleményekkel, hogy „á, én 12 éve voltam doom/stoner arc, de ma már nem vállalom fel, mert divat lett”. Baromság, ez a zene engem nap, mint nap feltölt. Ki nem szarja le, hogy akár éppen futó zenekarok is merítenek témákat ebből a zenei világból, vagy fültágítós tizenévesek is beesnek ilyen koncertekre? Jöjjön, aki akar, az idő vasfoga úgyis lekoptatja a felesleget előbb vagy utóbb!
Szerinted mennyire lehet hiteles Magyarországon, magyar zenekaroktól ez az úgynevezett stoner image a sivataggal, a nyitott verdákkal és a többi hozzávalóval?
Ha valaki érzi a lényeget és elkapja a zenéjével a feelinget, akkor simán. Nincs semmi baj amúgy ezzel a lazább vonallal, én is szeretem az ilyesmit, bár nálam – és a zenekarnál is – sokkal inkább a mélyebb, súlyosabb muzsikák játszanak. Tudom, tele vagyok elfogultsággal, de meggyőződésem, hogy a hazai underground rock/metal manapság leginnovatívabb és legkreatívabb szcénájáról beszélünk, amely folyamatosan termeli a jó zenekarokat, és amely végre talán megtalálta itthon is a maga közönségét. Proszit!
Itthon tényleg elég erős ez a színtér, de vajon miért? Talán a Mood öröksége miatt?
A Mood Vol.1. lemeze a mai napig a legzseniálisabb alkotás, amely Magyarországon ebben a stílusban született. Gyanítom, hogy nagyon sok hazai zenész számára Fülekiék jelenthették az első meghatározó koncertjellegű találkozást ezzel a zenével a ’90-es évek közepén, második felében. Nekem az 1996-os Szigetes hajnali 4 órás koncertjük adott nagyon sok inspirációt, a bulit záró – ikerszólóval lenyomott – Children Of The Grave átirat után hosszú percekig álltam letaglózva, mint akit leforráztak egy lavór forró vízzel. Kulcsszerepük volt abban, hogy ez a vonal így megerősödött itthon. Aki ezt letagadja vagy elhallgatja, az történelmet hamisít.
