Shock!

Március 8-án Budapestet is eléri a Rhapsody búcsúturnéja, amelynek keretében Fabio Lione énekes, Luca Turilli gitáros, Dominique Leurquin gitáros, Patrice Guers basszer és Alex Holzwarth dobos játssza a zenekar legsikeresebb korszakának nagy dalait. A körút apropóját a Symphony Of Enchanted Lands album megjelenésének huszadik évfordulója adta, és az olasz szimfo-metalosok alapemberei közül egyedül Alex Staropoli billentyűs nem vesz részt a koncerteken. Ennek okát, illetve a hátteret a rendkívül barátságos, beszédes Luca Turilli világította meg számunkra.

Kicsit bonyolult a helyzet Rhapsody-szempontból. Először is ugye ott a Rhapsody Of Fire, ott a Luca Turilli's Rhapsody, most itt van ez a Rhapsody veled és Fabióval, aki eközben úgy mellékesen még a Luca Turilli's Rhapsody énekesével, Alessandro Contival is készített egy közös lemezt. Most akkor melyik az igazi Rhapsody ezek közül? Vagy mindegyik az?

(nevet) A helyzet egy fokkal egyszerűbb azért, mint ahogy mondod, ugyanis jelen állás szerint a Luca Turilli's Rhapsody története már nem folytatódik a jövőben. A magam részéről száz százalékig elköteleztem magam a reunion-zenekar mellett, és szeretném, ha mindenki tudná, hogy jelenleg ez jelenti számomra a prioritást. Szerencsére nagy igény is mutatkozik a zenekar iránt, már most több koncertünk van, mint amennyit eredetileg terveztünk. És mindez természetesen egyáltalán nem érinti Alex Staropoli jogát ahhoz, hogy továbbra is a saját szája íze szerint vigye tovább a Rhapsody Of Fire-t. Mi egyébként is a klasszikus, régi nótákra koncentrálunk, azokra, amelyeknek köszönhetően a Rhapsody kivívta magának azt a bizonyos státuszt. Régi dalok, nagy érzések, rengeteg rajongó a bulikon – ez most a lényeg.

Az előbb a reunion szót használtad, de közben az elejétől fogva búcsúturnéként hirdetitek a bulikat. Most akkor mindkettőről szó van egyszerre?

Gyakorlatilag igen. Azért fogalmazok most óvatosan, mert egyelőre nem látjuk pontosan, mikor is lesz a tényleges zárás. Lehet, hogy a turnéval tényleg vége lesz mindennek, de ha bizonyos jogi feltételek lehetővé teszik, elképzelhető, hogy egy utolsó ajándékot még adunk a rajongóknak. Erről egyelőre nem mondhatok többet, de bizonyos végső meglepetésekre nézve még akad pár elképzelésünk. Viszont utána a magam részéről alighanem végérvényesen lezárom a Rhapsody-történetet, 2020 után már más zenei irányokba szeretnék elindulni. Tehát mindenképpen búcsút jelent ez a turné, de a pontos időtávokat még nem tudjuk.

Mi ennek az oka? Elveszítetted az érdeklődésedet a szimfonikus heavy metal iránt?

Nagyjából ez a lényeg, igen. Több mint tíz éve egyáltalán nem hallgatok ilyen típusú zenét! (nevet) Egyébként ez nem különösebben ritka, szerintem a zenészek jelentős része nem nagyon hallgat olyasmit, amit ő maga is játszik. Húsz éven át gyakorlatilag minden napomat azzal töltöttem, hogy heavy metalt írtam és játszottam, és most már kicsit ki akarok kapcsolódni ebből. Inkább olyan típusú énekeseket hallgatok, mint Adele, netán a Muse-t, filmzenéket... Heavy metalt szinte egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán. Így aztán azt mondtam: ha már nem dobban meg a szívem a dologért, akkor ideje befejezni. Tudod, a negyvenes éveimben járok, vagyis nagyjából az életem felénél, így aztán azzal szeretnék foglalkozni a második felvonásban, ami igazán megmozgat. És van egy másik szempontom is: a Rhapsody ugyan nagyon sok mindent elért fennállása húsz éve alatt, viszont gyakorlatilag folyamatosan mínuszban voltunk anyagilag. Egy idő után ebbe is belefárad az ember.

Nem mintha illúzióim lennének a zeneipar természetét illetően, de azért meglepő, amit mondasz. A 2000-es évek elején minden túlzás nélkül a legnépszerűbb fiatal metalcsapatok közé tartoztatok Európában...

Mégis mindig mi fizettünk rá mindenre! (nevet) Tudod, az első szerződéseink nagyon előnytelenek voltak, viszont ehhez képest a Legendary Tales és a Symphony Of Enchanted Lands felvételei brutálisan sok pénzt emésztettek fel. A pontos összegekre már nem emlékszem, de már az első album rögzítése is nagyságrendileg úgy 40 ezer német márkába került. Nem is tudom, mennyi lenne az mai árfolyamon, talán 20 ezer euró? Mindegy, a lényeg, hogy az akkori lehetőségeinkhez képest nagyon drága mulatság volt! (nevet) Rendkívül fontosnak tartottuk a kiváló produkciót, ami méltó a zene monumentalitásához, és nem is akartunk engedni az elképzeléseinkből. Viszont érthető, hogy egyetlen kiadó sem hajlandó ilyen összegeket belefektetni egy kezdő zenekarba, nem volt ezzel másképp a Limb Music sem. Miután eladtunk, mit tudom én, 200 ezer lemezt, már nem volt gond az ilyesmi, de az elején nem akartak kockáztatni. Így aztán mélyen a zsebünkbe nyúltunk, és a hiányzó összegeket ketten álltuk Alex Staropolival. Vagyis a saját pénzemből finanszíroztam, hogy elérjük, amit szeretnénk... Hosszú idő óta először tavaly, a turnéfelkészülés során szedtem elő ismét a Legendary Tales lemezt, és meg is lepődtem rajta, húsz év után is mennyire vállalhatóan szól. Ez pedig kizárólag annak köszönhető, hogy nem sajnáltuk rá sem a pénzt, sem az energiát. A mai napig büszke vagyok ezekre az albumokra. Akkoriban persze baromi megterhelő volt ennyi pénzt beléjük tolni, de mivel az eredmény kiállta az idő próbáját, igazából ma sem bánom a dolgot. Később viszont hoztunk rossz döntéseket is.

Már hogy érted? Zeneileg vagy üzleti szempontból?

Üzleti szempontból. Ami persze mindig összefüggésben állt a zenével is. Tudod, amikor már komolyabb összegekben gondolkodhatsz, önkéntelenül is egyből magasabbra törsz: még nagyobb szimfonikus zenekar, még nagyobb produkció kell, mert sosem tudhatod... (nevet) Utólag úgy látom, később többször is túlzásokba estünk ilyen téren, és egyszerűbb, olcsóbb megoldásokkal, lényegesen kisebb anyagi befektetéssel is hasonló eredményeket érhettünk volna el. De nehogy azt hidd, hogy rágódom ezen! Mindig büszkék voltunk arra, amit éppen akkor letettünk az asztalra.

És hogy ne kerülgessük a forró kását, miért nincs itt Alex Staropoli ezen a turnén? Hiszen ketten vittétek a hátatokon a zenekart az említett korai időszakban...

Alex nem akart részt venni ebben az egészben. Természetesen megkerestük, de nemet mondott, és különösebben nem is indokolta meg, miért döntött így. Szerintem inkább a Rhapsody Of Fire-re szeretne koncentrálni.

Nem igazán vagytok baráti viszonyban, ugye?

Már csak a közös múltunk miatt is mindig is barátomként tekintek majd Alexre, szóval nem vagyunk rosszban, szó sincs ilyesmiről. Inkább úgy mondanám, hogy elveszítettük egymást szem elől az utóbbi években. Eleve hosszú ideig Spanyolországban élt, aztán ugyan hazatért Olaszországba, de nem igazán volt időnk egymásra. Tudod, az elmúlt években annyira elfoglalt voltam a saját dolgaimmal, mostanában például a turné szervezésével, a felkészüléssel meg a többivel, hogy a tulajdon anyukámmal is alig jutott időm találkozni, nemhogy Alexszel! (nevet)

És milyen új projektekkel akarsz foglalkozni 2020 után? Valami poposabb irányba indulnál?

Ó, rengeteg különböző projektem fut párhuzamosan! Nem feltétlenül szeretném popnak hívni ezeket, számomra ugyanis a pop olyan kommersz zenét jelent, amit direkt azért készítenek, hogy pénzt termeljen. Szóval mondjuk inkább azt, hogy art pop, mert ez inkább passzol bizonyos dolgokra, amiken mostanában dolgozom... Könnyedebb muzsikák ezek, de itt-ott nagyzenekari, komolyzenei hatásokkal. Mind olyasmi, ami megérinti a szívemet és a lelkemet. Aztán van egy csomó filmzenésebb irányultságú zeném is. És most talán végre alkalmam nyílik valami olyasmire is, amit tényleg elképesztően régen szeretnék megvalósítani, ez pedig egy szimfonikus rocklemez a Queen stílusában. Tudod, a mai napig hiányolok a zenei színtérről egy olyan típusú bandát, mint a Queen, amelyik a legkülönfélébb elemekhez is olyan érzékenységgel képes nyúlni, mint ők. Fabio Lione hangja ráadásul tökéletes is egy efféle projekthez. Csodálatos dolgokat komponáltam már neki az elmúlt években ebben a stílusban. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak okozunk majd meglepetést ezzel az anyaggal, ha egyszer elkészül.

Mit gondolsz, nem fog hiányozni a Rhapsody? Nem két-három, hanem mondjuk tíz év múlva...

Egészen biztos vagyok benne, hogy nem. Nem is tudom elképzelni magamat, amint vén fejjel még mindig ugyanazokat a dalokat nyomom, amiket huszonévesen írtam... Tudod, más zenekarokat is furcsa számomra nézni, akik ebben a cipőben járnak. Nem vagyok olyan típus, aki csak egy dolgot akar csinálni egész életében. De mondjuk az aktív rockzenészek többségével ellentétben soha nem is voltam igazi koncertmuzsikus, sokkal inkább zeneszerzőként tekintettem magamra az elejétől fogva. Persze szeretem a koncerteket is, mert jó találkozni a rajongókkal. Most, Dél-Amerikában például egészen hihetetlen élmény volt látni, mennyi fiatal énekli velünk a nótákat. Főleg, mivel előzetesen azt hittük, hogy csupa öreg arc jön majd le a bulikra, azok, akik tizennyolc-húsz éve megvették a lemezeinket, és inkább a mi korosztályunkba tartoznak! (nevet) Szóval velünk ellentétben a zenénk nem öregszik, és ezt nagyszerű érzés megtapasztalni. De igazság szerint már most, a negyvenes éveim közepén is furcsán érzem magam közben egy kicsit, hiszen 2001-es a legfrissebb dal a programban. Most még teljesen rendben van ez, de nem tudom elképzelni, hogy hatvanas fejjel is az Emerald Swordot játsszam...

A Rhapsody március 8-án Budapesten, a Barba Negrában koncertezik a Beast In Black társaságában. Részletek itt.