Shock!

Február 22-én a Dürer Kert 041 színpadán csendülnek fel hosszú évek csendje után a SnakeHeart dalai. A '90-es években és a 2000-es évek elején rendszerint csak a magyar Bon Joviként emlegetett zenekar a koncert felvezetése gyanánt egy régen írt dalt is felvett és közzétett. Raczkó Balázs énekest kérdeztük a fellépés kapcsán múltról, jelenről és jövőről.

Bevallom, számomra kicsit ködös a zenekar státusza: 2010-ben feloszlottatok, de pár év szünet után ismét felléptetek, és azóta is voltak koncertek, igaz, messze nem annyi, mint régen. Most akkor aktív vagy inaktív a SnakeHeart, netán valami szürkezónás átmenetben vagytok?

Valóban, 2010-ben feloszlattuk a zenekart. A koncertek, amelyek ezután következtek, mind valamilyen felkérésre jöttek létre. Tehát mi inaktívnak nyilvánítottuk magunkat, de néha jól éreztük magunkat a közönségünkkel. Ennyi.

Várható-e, hogy a huszonöt éves jubileumi buli után kicsit sűrítsétek a koncertnaptárat?

Ezt most még nem tudom megmondani. Amit érzek – és talán mindannyian –, hogy jól érezzük magunkat együtt, jó hangulatban telnek a próbák, kreatívak vagyunk. Tehát még bármi lehet, de ez majd egy külön téma lesz köztünk a buli után. Annyi biztos, hogy beszélni fogunk róla!

Amikor éppen nincs koncert, mennyire tartjátok egymással a kapcsolatot, mennyire téma a zenekar?

A feloszlás után sokáig csend volt köztünk, ami akkor engem személy szerint nagyon rosszul is érintett, mert csak a visszatérő alkalmak előtt kommunikáltunk mindig, holott sok évig a második családunk volt a zenekar. Ha most gondolok erre, azt mondom: valószínűleg kellett ez a kihagyás és csend ahhoz, hogy most örömmel csináljuk, nézzünk dolgokra, vagy épp találkozzunk újra. Azt hiszem, az ismét közös munka, a stúdiózás és a többi megint közelebb hozott egymáshoz minket, és jó látni, hogy még mindig mindenkinek fontos, amit csinálunk.

A felkészülés során felvettetek egy régi dalt, amit nemrég be is mutattatok. Sokan talán nem tudják, miért maradt annak idején fiókban ez a szám, ezt megvilágítanátok?

Egy-két cikkben, szó szerint idézték a magyarázatot, így biztosan sokan tudják már, de hátha nem zavarja őket, ha újra elmesélem: igazából annyi, hogy régen írtunk egy dalt, teljesen belső késztetésből arról, amit láttunk, éreztünk magunk körül. A világról szólt, mindenkiről, és arról, hogy ez mennyire nem jó így. Persze mindezt egy picike cinizmussal fűszerezve, és ahogy mindenkit, minket is utált valaki, így szépen egy kritikában ránk vetítette a mondanivalót. Valahogy úgy jött le, hogy mi reklamálunk, mert nem engednek minket befutni. Ez eléggé rosszul érintett fiatalon bennünket, és valahogy automatikusan elkezdtük hanyagolni ezt a dalt. Pedig csak legyinteni kellett volna. (mosolyog) Annyi változott, hogy ma már pont teszünk rá, hogy melyik rosszakaró mit gondol, a közönségünk pedig szereti. Dióhéjban ennyi. (mosolyog)

Milyen reményekkel indítottátok annak idején a zenekart? Lőttetek-e fel távlati célokat, kívánatos eredményeket? Sikerült-e ezeket elérni?

Mivel kevés hozzánk hasonló stílusú zenekar létezett akkor, nagyobb reményekkel indultunk, mint ahogy sikerült megvalósítani, de mindenki tudja, hogy ez nagyon sok dologtól függ. Természetesen voltak célok, álmok, amikből ez-az meg is valósult. Voltak nagy ígéretek, álltunk nem egyszer az igazi siker küszöbén, valamiért mégsem botlottunk be rajta. Ma már ezen kár is filozofálni. Rengeteg jó élménnyel gazdagodtunk, sok jó embert ismertünk meg, szereztünk barátokat, és tanultunk sokat. Ma visszatekintve ezek sokkal fontosabbak.

Ugyan a megalakulásotok idején itthon még elég jól futottak a dallamos zenekarok, az az időszak a nemzetközi piacokon már nem ezekről a zenékről szólt. Mikor kezdtétek érezni a bőrötökön ezt, hogy megváltoztak a trendek?

Így, ebben a formában egyáltalán nem éreztük. Aki ezt a fajta rockzenét kedveli, annak megfigyeléseink szerint általában a mondanivaló, az üzenet a legfontosabb, amit a magáévá tud tenni, együtt tud érezni vele. Inkább azt éreztük meg, amit az összes itthoni rockzenekar, hogy bejött valami, amiben sok pénz lehet, mert sorra zárnak be a klubok, szűnnek meg olyan helyek, amik addig tele voltak. Egyszerűen elkezdődött a normális, hagyományos rockzene tudatos kiirtása. Így éreztük ezt nagyon sokan, de a pontos okát már nem tőlem kell megkérdezned. Én ezt nem értem. Talán kicsi volt az ország a nagy kínálathoz, vagy fene tudja... (mosolyog) Azért is érthetetlen, mert csak itthon jellemző ez most is. Például említhetném a rádiókat. Minden más országban van mindenféle csatorna, beleértve a rockcsatornát is. Ha itt van, és még hallgatják is jó sokan, akkor gyorsan megöli valami pénzeszsák. Hát így volt ez azokkal a helyekkel is, ahol akkor jó volt játszani, és ezt mindenki megérezte.

Mik a legmaradandóbb emlékek az első időszakból? Mik voltak a legnagyobb kihívások, a melyek voltak a legmámorosabb pillanatok?

Néhány nevesebb zenekaron és szervezőn kívül – akik ma is a barátaink és most is hálával tekintünk rájuk – senki nem állt soha mellettünk teljes mellszélességgel, a dolgaink 80 százalékát magunk intéztük, néhány önkéntes jóbarát segítségével. Úgyhogy kihívásból jutott bőven! (nevet) A legnagyobb kihívás és izgalom mindig is a közönségnek, a rajongóinknak való megfelelés volt, akár lemezkészítés, akár koncert volt a téma. Minden más csak szükséges „rossz", amivel talán nem nekünk kellett volna foglalkozni, de mégis nekünk kellett! (nevet) És a legnagyobb mámor is ugyanez lehet szerintem, amikor látod, hogy sokan vannak, és mindenki üvölti a dalodat. Gondolom, a mámort fokozza, hogy mennyien üvöltik. (nevet)

A Tudjon élni '96-ban szerepelt az azévi Demonstráció válogatáson. Szerintetek mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket ez a szereplés?

Nem gondolom, hogy bármelyikünk különösebb reményeket fűzött volna kimondottan a kiadvány megjelenéséhez. A Tudjon élni, mint később megtudtuk, akkor már országszerte ment sok rockdiszkóban, a legtöbbjükben a közönség kérésére. Tehát a dal már eleve sok helyre eljutott akkoriban, talán ezért is került fel a válogatáslemezre, nem tudom. Nyilván a hivatalos terjesztés mindig jót tesz, és nagyon örültünk neki. Jóleső érzés fiatal zenekarként egy ilyen kiadványon szerepelni, hisz ezt valahol egyfajta elismerésnek is veszi az ember. Biztosan közrejátszik abban, hogy többen érdeklődjenek egy csapat iránt, ezért is jók ezek. Biztosan jópáran így ismertek meg minket azok közül is, akik aztán eljártak a bulikra is!

A zenekart gyakran emlegették a hazai Bon Joviként, amire a feldolgozásos vonallal ti sem igyekeztetek rácáfolni. Hosszabb távon, összességében jót tett nektek ez a bélyeg, vagy inkább kevésbé használt?

Eleinte tettünk a repertoárba is Bon Jovit, mert mi is nagyon szerettük és a közönségünk is. Ugyanakkor, mivel a dalok születése, és a mondanivaló is saját volt maximálisan, semmiképpen sem Bon Jovi-dalok átkombinálása, később lett inkább zavaró ez a bélyeg, ahogy te hívod. Nem akartuk, hogy hasonlítgassanak minket, mert saját üzenetünk volt és van az emberek felé. Úgyhogy el is hagytuk a feldolgozásokat, amit eleinte néhányan hiányoltak, de aztán mindenki megértette, és utána már nem is hiányoztak ezek a dalok a koncertekről. Hogy használt-e, ezt nem merném kijelenteni. Inkább úgy érzem, éreztük, hogy valahol előny volt, valahol hátrány.

Mi a véleményetek amúgy a mai Bon Joviról?

Ahhoz, hogy ne jöjjön ki rosszul, amit mondok majd, tudni kell, hogy gyerekkorom óriási kedvencei voltak, talán mondhatom, hogy a „leg"! De személy szerint, mióta Richie nincs a zenekarban, én egy albumot sem hallottam tőlük. Egy-egy dalt, ami elém került, véletlenül meghallgattam, és az pont elég volt. Sajnos nálam elveszett a fény és a lendület. Biztosan sokan vannak, akik rendületlenül éreznek, nálam sajnos elmúlt. A régi lemezeket még mindig szívesen hallgatom természetesen. A srácok nevében nem nyilatkozhatom, de tény, hogy egyikük sem kérdezgeti, hogy hallottam-e az új Bon Jovi-dalt, mert azt meg kell hallgatnom. Biztosan benne van ebben az is, hogy változik az ember, az ízlésével és szükségleteivel együtt.

Már annak idején is úgy gondoltam, hogy a Csak neked! lemez 2000-ben elég későn érkezett. Ti hogy látjátok ezt, és mi volt az oka annak, hogy ennyi időbe telt eljutni az első albumig?

Na, igen, ez eléggé összetett dolog! Ne gondolja senki, hogy nem szerettünk volna egy albumot előbb, csak hát az élet az nem így működik! Nagyon sok mindenkivel tárgyaltunk, köztük a legnagyobbakkal is. Volt, amikor még segítségünk is akadt: ezúton is köszönet Németh Lojzinak, hogy időt és energiát fordított erre pár alkalommal! Volt, ahol egyből kellett volna a zenekar, de előző nap szerződtek le egy másik hazai rockbandával, kettő pedig már nem fért bele. Máshol az volt a feltétel, hogy úgy és azt kell játszani, amit ők mondanak, és már el is jutottunk 2000-be. A Hammer Records volt az egyetlen, akiknek úgy kellettünk, ahogy vagyunk, és még kapacitásuk is volt ránk.

Így visszatekintve mit gondoltok az első albumról zeneileg? Lehet-e tudni, mennyi fogyott az anyagból? Milyen visszhangjai voltak a közönség körében, mennyire sikerült vele előrelépni?

Azt gondolom, hogy ha sikerül azt az albumot olyanra csinálni, amilyennek elképzeltük, nagyot üthetett volna! Sajnos nem csak rajtunk múlt, és én a mai napig „sírva" hallgatom, mert mint dinamikában, mint soundban a szöges ellentéte annak, amit szerettünk volna. Ezen nehéz túltenni magát az embernek, hacsak nincs már vagy húsz jó hangzású lemeze azóta! (nevet) Hiszen a dalok és a csapat milyenségét, még ha tudat alatt is, de az összképről veszi le az ember. Ennek ellenére sokaknak felkerült a polcára, és nyilván nem mindenki hallgatja olyan füllel, mint mi, hisz fontosabb, hogy mit üzen, mint az, hogyan szól. Persze nem mindenkinél így van ez. Sokan csak ezt az albumot hallották tőlünk addig, és így jutottak el végül a koncertekre. Így azt mondom, mindenképpen pozitívan alakult a dolog, hisz bővült a közönségünk, ami egy zenekar szempontjából létfontosságú.

Újabb hat év telt el a második lemezig. Ezt az albumot hogy látjátok mai fejjel?

Én azt gondolom, hogy a zenekar létezésének legérdekesebb, belülről legizgalmasabb időszaka volt. Teljesen automatikusan változott a stílusunk, az energia, és ez mindenkinek nagyon bejött a bandából, úgy hiszem. A 2006-os Semmi sem múlik el albumot magunk készítettük, és bár nem voltak olyan technikai adottságok, mint egy komoly studióban, mégis jól éreztük magunkat, több időnk volt ötletelni, felszabadultabban dolgozni. Ez az album jóval több elismerést is hozott, talán ezért is. Ebben az esetben csak kiadót kerestünk az albumhoz, ekkor kerestük fel az FF Musicot, akik rábólintottak. Klipet forgattunk, jártuk az országot, összességében jól éreztük magunkat. A mai napig a legtöbb koncertdalt erről az albumról játsszuk.

Elképzelhető-e, hogy valaha is készül új SnakeHeart-lemez?

Ahogy az elején is mondtam, nem látjuk még, mit hoz a jövő. Ha mindannyian úgy érezzük, hogy hiányzott az életünkből, hogy összejárjunk próbálni, dalt szerezni, koncertezni, és úgy döntünk, fenntartjuk ezt az állapotot, az azt jelentené, hogy újra aktív a Snakeheart. Ha pedig aktív lenne, szerintem mindenképpen készülne új album. Amilyen új energia és kreativitás érezhető most mindenkiben, ez szinte természetesen adná magát.

Ti játszottatok több mint tíz éve a Whitesnake előtt a PeCsában, és ez a koncert nem éppen arról híresült el, hogy a főzenekar mennyire fantasztikus teljesítményt nyújtott. Tudtok valamiféle színfalak mögötti információval szolgálni arról, hogy mégis mi volt akkor a gond David Coverdale-lel, ha volt egyáltalán? Hogy éltétek meg azt a napot?

Sajnos soha nem jártam David cipőjében, de turnéztunk mi is párszor, és annyit tudok, hogy ha húzós a menetrend, bizony el lehet fáradni! Még Coverdale is el tud. Valóban voltak vele problémák, de bármekkora sztár is legyél, ember vagy. Kétnaponta máshova repülni, melegbe, hidegbe, huzatba, aztán minden második, de van, hogy minden nap jól teljesíteni nem kis kihívás, még egy ekkora hangnak sem! A szervezet nem I/O alapon működik, mint a CD. Talán nem az volt életük legjobb bulija, de megoldották, nem pedig visszamondták. Hogy hogy éltük meg? Csodálatos nap volt, tele izgalommal, jó érzéssel, várakozással. Aldrichcsal fotózkodni – aki magától bejött az öltözőnkbe, csak azért, hogy megkérdezze, hogy minden oké-e velünk, hogy érezzük magunkat – életre szóló élmény volt! Jó színpadi hangzás, profi körülmények. Egyszóval tökéletes este volt számunkra!

Mivel foglalkoztok egyébként a hétköznapokban manapság?

Mindenki más-más területen találta meg a napi betevőjéhez szükséges elfoglaltságot, de egyben egyezünk mindenki mással: mi is rohanásban vagyunk! A család, a szülők, a gyerekek, a munka, a zene, és persze az ezekhez társuló napi problémák nálunk is jelen vannak éppúgy, mint mindenkinél. A SnakeHeartot leszámítva mi is csak élünk, mint mindenki más. Nem különböznek a hétköznapjaink.

Mi várható a huszonöt éves jubileumi koncerttől?

Megpróbáltuk összegyűjteni a legmeghatározóbb dalokat, és belesűríteni abba a keretbe, amit a műsoridő testesít meg. Persze lesz, aki hiányolni fog valamit, olyan is, akinek még ez is sok lesz, de kompromisszumokat kellett kötnünk magunkkal is egy-egy dal rovására, vagy épp javára. Készülünk gőzerővel, hiszen elég régen koncerteztünk, szóval vissza kell nyerni az állóképességünket is, és elérni, hogy a dalok teljesen kézben legyenek! Szerintem az várható legfőképpen, hogy aki miattunk jön el aznap este, az jól fogja érezni magát. (mosolyog) Az előzenekar a tatabányai Black Jack lesz egyébként. Mivel a jegyek igen jól fogynak, érdemes a neten előzetesen rendelni, illetve február 1-től a Dürer Kert jegypénztárában, a nyitvatartási időben vásárolni belépőt. Annyit még szeretnék hozzátenni, hogy a Facebook-oldalunkat érdemes bekövetni, hiszen próbálunk mostantól igazi közösségi oldalként működni! Nemrég arra kértük a kedvelőinket, hogy osszanak meg velünk régi fotókat, emlékeket, és nagyon jó látni, hogy sokaknak milyen sokat jelentettünk ott kilencvenvalahányban! Egy szó mint száz: várunk titeket nagy-nagy szeretettel, és eljátszunk, amit csak lehet, csak nektek!