Shock!

2020-ban jelent meg a hazai Stardust első nagylemeze, a Highway To Heartbreak, amely egyben első hazai produkcióként látott napvilágot az olasz Frontiers kiadó istállójában. Nyáron, Kingdom Of Illusion címmel megérkezett az album folytatása is, amely összességében modernebbre, súlyosabbra sikeredett a debütnél. Horváth Ákos énekessel – azaz Adam Stewarttal –, a csapat vezetőjével beszélgettünk az anyag készítéséről és a Stardust jelenéről, jövőjéről.

Kezdjük a legfrissebb fejleménnyel: a lemezbemutatón jelentettétek be új gitárosotok leigazolását Liptay Zoli személyében. Mi történt Szabolcsi Bencével a lemezfelvételek óta, és hogyan találtatok rá Zolira?

Fészek bárhogy is szeretett volna helytállni a zenekarban, jó ideje már Azahriah gitárosa is volt egyidejűleg. Sajnos úgy alakult, hogy a prioritás mérlegének nyelve a másik zenekar felé kezdett mutatni, amit kezdetben egyáltalán nem díjaztunk, viszont idővel megértettük és elfogadtuk. Bence számára a zenélés egyben a megélhetést is jelenti, ami elég komoly döntő tényező. Úgy éreztem, a Stardust fejlődéséhez, illetve ahhoz, hogy haladjunk, lépni kellett. A zenekarnak céljai vannak és ahhoz egy olyan ember kellett, akinek ideje és kedve is van a Stardusthoz. Nyakunkon az új lemez készítése is, úgyhogy elkezdtünk keresni. Fészekkel megmaradtunk barátok, nagyon szeretem őt, tiszteletbeli tagként tekintünk és jelenleg is az egyik legkedvencebb gitárosomnak tartom. Sajnos ezt hozta az élet. Zolira majdhogynem véletlenül bukkantam rá. Előtte jó pár gitárosjelöltet meg is néztünk és úgy láttuk, hogy egyik sem hozza azt, amit igazán szerettünk volna. Egy Instagram-bejegyzést néztem, amikor kíváncsiságképp rányomtam, mert éreztem, hogy valami zenészforma lehet. Megnéztem a videóit és megtetszett, amit hallottam. Egyből ráírtam és vissza is írt, hogy nagyon furán jött ki, mert ő épp most szál ki egy zenekarból, és pont ráér. Szóval nagyon röviden ez volt a történet. Már jó pár bulit nyomtunk vele, de most a Barba Negra lemezbemutatónkon jelentettük be, mint hivatalos gitárosunkat. Zoli mind hozzáállásban, gitározásban és emberileg is passzol hozzánk. Hálás vagyok a sorsnak.

Miben hasonlít és miben tér el a három eddigi gitárosotok, Gellér Tomi, Fészek és Zoli játéka leginkább? Nem merült fel, hogy Dandó Zolikát veszitek be, ha már úgyis a zenekar tiszteletbeli hatodik tagjának tekinthető?

Igen, bár nincs kimondva, de Dandó Zoli tulajdonképpen a zenekar láthatatlan hatodik tagja, és persze, hogy gondoltam rá, viszont producerként és hangmérnökként nagyon sok dolga van, így nem tudta volna ezt teljes mértékkel ezt felvállalni. Kérdésedre visszatérve... Hogy miben tér el a három gitáros játéka? Gellér Tomi ösztönös gitáros, aki inkább az egyszerűségre és az intuiciókra hagyatkozik. Stílusa Richie Sambora és a foreigneres Mick Jones között van. Ha felvesz egy szólót, akkor az úgy van jól, nem nagyon szeret tökölni a dolgokkal. Így anno néha meg is gyűlt a bajunk egymással, mert én nagyon szeretem kidolgozni a témákat és gonosz zenekarvezetőként igencsak bele tudok szólni a dolgokba... (nevet) Fészek komplexebb személyiség, aki több stílusban is otthonosan mozog. Alapvetően bluesközpontú, de annak függvényében, hogy milyen a dal, visz a játékába ilyen-olyan ízeket. A Heroes dalnál az volt a kérésem, hogy legyen a szóló egy gyorsabb, tizenhatodos lüktetésű, Marty Friedman-féle cucc... Kidolgoztuk, én hoztam az alapötletet, ő belerakta a dolgait, de alapvetően kilehet mondani, hogy Fészeknek van egy sajátos stílusa. Zoli és Fészek között nem érzek nagy szakadékot, és van is hasonlóság a játékukban. Aminek viszont örülök, hogy Zoli tudja hozni a modernebb riffelést is, emellett rá is jellemző az, ami Fészben is benne van, a szélesebb vibrátó és a gyors játék. Kedvenc gitárosai Yngwie, Sykes és Aldrich, ami alapnak azért nem olyan rossz! (nevet)

Nézzük akkor az új lemezt! A Kingdom Of Illusion szerintem némiképp modernebb, súlyosabb, itt-ott talán egyenesen progosabb lett a Highway To Heartbreaknél. Minek köszönhető ez a változás, tudatos volt-e egyáltalán?

Igen, a változás teljesen tudatos volt. Szerettem volna olyan elemeket is belecsempészni a zenénkbe, amik számomra fontosak, ezek pedig a riffek és a tempó. Már az első lemezen is volt pár olyan dal, ahol a melódiák mellett megjelentek a konkrétabb riffek, például a Runaway vagy a Heartbreaker. A mostani albumhoz is több olyan dal született, amik húzósabbak, riffesebbek. Ilyenek például a War és a Heroes. Nekem elég kemény metálos zenei gyökereim vannak, és hát őszintén, idővel kezdtek hiányozni a riffek. Muszáj volt olyan dalokat is írnom, amik lemezen és színpadon is meg tudnak dörrenni, és ez mindenképp irányadó lesz a Stardust jövőjét illetően. Viszont azt is szem előtt kellett tartanom, hogy a már némiképp megszokott stardustos világot is megtartsuk, hiszen a közönség emiatt szeretett meg bennünket.

Miként került most nálatok is képbe Alessandro Del Vecchio, a Frontiers házi zeneszerző/producerguruja?

Alessandro Del Vecchiót a kiadó kapcsán ismertem meg, nagyon kedves és jó arc. Megkerestem, volna-e kedve csatlakozni hozzánk, esetleg írni nekünk valamit az új lemezre, és nagyon lelkes volt. Konkrétan átdobott egy rakat dalt, amiből kiválasztottam párat és nekiálltunk dolgozni, hangszerelni. Egy dalt tulajdonképp közösen is írtunk, ez lett a Love Sells, amit nagyon szeretek. Ennyiben volt köze az új anyaghoz.

Alessandro szerepe kissé ellentmondásos a dallamos színtéren, mondván, uniformizálja a hangzást, a saját képére formál olyan egykori nagy neveket is, mint például a Hardline, satöbbi-satöbbi. A Frontiersnél dolgozva ti bizonyára jobban ráláttok erre: deklaráltan tulajdonképpen mi az ő szerepe a kiadó zenekarainál? Ti mit szűrtetek le a közös munkából, mennyire kooperatív, és mennyire tekinthető a cég meghosszabbított kezének?

Igen, talán jól látod, de minket ez egyáltalán nem érint, mivel nálunk Alessandro nem producerként, hanem társszerzőként dolgozott, így nem játszott annyira kulcsfontosságú szerepet. A dalokhoz készült új hangszereléseket rendszeresen elküldtük neki és nagyon bírta, amit csináltunk, így nem kellett módosítani azokat. A kiadón belüli körben van egy kölcsönös tisztelet és megbecsülés a zenészek között, de azt vettem észre, hogy a külföldi mentalitás általánosságban ilyen. Az új lemezt, csakúgy, mint a debütálót is, a már említett Dandó Zolival raktuk össze, aki szerintem egyedülálló producer és zenész. Ennél az albumnál már kicsit több időnk volt tervezni, mint az Highwaynél. Zolival közösen találtuk ki a lemez hangképét és nagyon alapos munkát végeztünk minden tekintetben, például abban, hogy melyik dalnál milyen hangszereket és erősítőket használjunk. Viszont emellett nagyon hálásak vagyunk Alessandrónak is. Nagy megtiszteltetés, hogy az ő neve is ott sorakozik a szerzők között.

Melyik dalokat tartod az album központi tételeinek, illetve melyekkel léptetek szerinted a legnagyobbat előre, és miért?

Nehéz ezt megmondani. Ha egészében nézzük, tulajdonképpen majdnem mindegyik dal más stílusú, így mindenki találhat rajta olyat, ami közel áll a szívéhez. Elég színes a lemez, olyan dalt rakhatsz be róla, amilyen épp a hangulatod. Vicces, hogy ha a Sarah-t nézzük, a dalt én írtam, viszont a szívem mégis a Heroes és a War fele húz. Lehet, ha húsz év múlva meghallgatom, akkor épp az fog tetszeni... (nevet) De inkább azt mondanám, a zenekar jövőjét én a modernebb és lendületesebb világban látom, nekem ez valahogy izgalmasabb. Így ezt a két dalt emelném ki, mert ezekkel előreléptünk és kitörtünk az AOR kissé beszűkült világából.

Szerinted egyébként lehet még újat mondani ma ebben a műfajban? Kell egyáltalán? És összességében hogy látod a dallamos rockzenék mai helyzetét?

Alapvetően nagyon sok zenekar működik. A világban kábé minden harmadik ember zenélni akar, és csodálkozom, hogy egyáltalán még lehet valami újat nyújtani a zenében, mivel szerintem teljesen kimerítettük a zenei tárat és csak ismételni tudjuk magunkat. A jó dalokat már megírták, és szinte lehetetlen olyat alkotni, hogy ne hasonlítson valamire. Persze nem mondom, hogy nem lehet, de nagyon nehéz. Hogy kell-e újat mondani? Úgy gondolom, hogy egy zenésznek meg kell találnia önmagát. Számomra álarc mögé bújni vagy egy ismert sztárt, együttest imitálni bohóckodást jelent. Egyesek megragadnak ebben és így élik le az életüket. Ez sem rossz, minden elismerésem azoknak, akik például tribute bandákban játszanak: ők lehet, hogy úgy gondolják, minek újat kitalálni, ennél úgysincs jobb, és megelégszenek ennyivel. Lehet, valahol nekik van igazuk. Ott állnak a színpadon, de igazából nem maguk miatt szeretik őket. Én azt mondom, hogy egy igazi zenekarnak meg kell próbálni kitalálnia magát és valami újat, érdekeset csinálni ebben a műfajban is, ahol elég szűk zenei korlátok vannak. A kérdésre visszakanyarodva: a rock most is és mindig is a legnagyobb erőt fogja képviselni a zenében. A dallamos színtéren is kezdik visszahozni a régi nagy bandákat, akiknek nevük volt. Szóval én úgy látom, hogy jelenleg nagyon nagy élet van a rock- és metálszíntéren, úgyhogy igenis van jövője a műfajnak.

A ti közönségetek korösszetételén mit látsz? Vagy vannak-e adataitok a digitális platformokról a hallgatóságotokról? A rockzene tábora nyilván ma is ott van, viszont a fiatal, tehát mondjuk 25 év alatti generációt én nem nagyon látom, sem előadókban, sem közönségben.

Nagyjából a 35 pluszos korosztály hallgat minket legtöbben, viszont azt tapasztalom, hogy azért a huszonéves korosztályban is jócskán akadnak, akik szeretnek minket, sőt, fújják az összes dalunkat. Statisztikákat nézve a skandináv térségben hallgatnak minket a legtöbben, utána jön Európa többi része és Amerika. Viszont azzal a hiedelemmel ellentétben, hogy itthon igenis magyarul kell énekelni, mert azt értik az emberek – amit persze teljesen jogosnak is tartok –, egyre többen jönnek hozzánk oda a bulikban, hogy nem ismertek bennünket, de már minden bulin ott vannak, köszönik, hogy vagyunk satöbbi. Szóval rengeteg pozitív visszajelzést kapunk itthonról, ami nagyon jó érzéssel telít el minket. A huszonéves generáció összességében egyébként tényleg teljesen más tészta, számomra mindenféle szempontból értelmezhetetlen, ami itthon és a világpiacon is zajlik. Teljesen megváltoztak a normák. A mi szemszögünkből nézve nem látom, hogy fontos lenne az imidzs, a kinézet, a zenei tudás és a dalok. De mondom, mindezt lehet, hogy azért látom így, mert én más világban nőttem fel és más zenéket hallgattam. A mai korosztályban viszont teljesen más a trend, mint amit mi csinálunk. De amellett, hogy jelenleg a piacot a mai poptrend uralja, a rock és a metál betonbiztos pozíciót foglal.

Szerinted miért nincs még csak megközelítőleg sem hasonlóan népszerű rockprodukció a friss generációban, mint mondjuk a hip-hop színtér fiatal képviselői?

Nem tudom, én már elveszítettem a fonalat... (nevet) Biztos, hogy vannak valahol, csak épp én nem tudok róla... Mondjuk nekem meggyőződésem, hogy a korai generációkban – és itt most a beszélek a '60-as és '70-es évektől kezdődő időszakot értem egészen a '90-es évekig, itthon és nyugaton egyaránt – megismételhetetlen egyéniségek születtek, és soha nem lesz belőlük még egy. Márpedig szerintem ez a szakma az egyéniségekről szól, nem arról, hogy mennyire tud énekelni valaki, vagy hány hangot tud tíz másodpercen belül belesűríteni egy adott szólóba. Korábban az óriási karakterek mellé tudás és igazi dalok is párosultak, mert ez volt a trend: hogy a zenészek tényleg jó dalokat írjanak, amiket egy szál gitárral is el lehet játszani. Ezért is van az, hogy jönnek-mennek a mai kis popsztárok, akik tudás és fantázia híjján már nem tudnak hova nyúlni, ezért feldolgozzák a régieket, vagy beleraknak egy-egy motívumot a dalukba. Ez ma már szinte csak a pénzről szól. De ha megnézzük, az igazi, régi nagy dalokat ma is játsszák a rádiók, legyen szó rockról vagy popról.

A mostani rockszíntéren mozog olyan újabb előadó, akiket figyelemre méltónak találsz?

Alapjában véve elég sokfajta zenét hallgatok, mindíg a hangulat vagy szituációtól függően, de legfőképp mindíg régebbi albumokat, szóval nem nagyon tudok olyan zenekart, akik újak és nem is keresem őket. De szeretem például Kent Hilli új szólóalbumát, aki koránál fogva ő nem számít újnak, viszont szerintem a legjobb énekes az AOR és melodikus műfajban, szóval talán őt mondanám. Jók a dalok, és kegyetlenül jól énekel. Mostanság egyébként valahogy kiszakadtam a régi zenei világomból, és mai modern lemezek mennek a Spotify-on, például Battle Beast, Amaranthe, In Flames, vagy épp a Five Finger Death Punchra vagyok rákattanva.

Dalszerzőként szerinted kik hatottak rád a legjobban, illetve beszűrődnek-e a mai zenék is a Stardust világába?

Mint mondtam, sokfajta zenét hallgatok, régieket is, újakat is, de nem tudom megmondani, hogy dalírás közben úgymond miből merítek. Kedvenc dalszerzőim például Elton John, Paul McCartney, Billy Joel, Barry Gibb vagy Gary Barlow. Ők számomra igazi értelemben vett dalszerzők, nem egymás után ismétlődő sorokat írnak, hanem valódi dalokat. Ezzel szemben a mi zenénk lehetőségei sokkal szűkebbek, de alapjában véve mindig arra törekszem, hogy egy dal meséljen, legyen eleje-közepe-vége, és szóljon valamiről. Legyen elgondolkodtató vagy adjon egy olyan hangulatot, aminek hatására összebújhatsz a pároddal, vagy épp tombolsz az autóban a riffre – röviden, a lélekre hasson. Ez lenne a célom. Természetesen rám is hat minden, ami mai és jó. Próbálom a zenei hatásaimat úgy ötvözni, hogy az újszerűnek és stardustosnak hasson.

Énekesként kik a kedvenceid, vannak-e példaképeid?

Kevesen tudják rólam, hogy anno gitárosként kezdtem és csak később kezdtem el énekelni, ezért gyerekként gitárosból volt több példaképem. Az első Mike Stern volt, egy dzsessz-rock-fúziós gitáros és a mai napig szeretem, viszont abban a korszakomban még dzsesszt próbáltam játszani. Ha énekesekről beszélünk, akkor talán David Coverdale és Steven Tyler volt az, akik úgy mindenestől hatottak rám, nemcsak a hangszínükkel és az előadásmódjukkal, hanem a megjelenésükkel is. De most mondhatnék még úgy százat... Olyan példaképem igazából sosem volt, akivé válni szerettem volna. Az meg borzasztó nehéz kérdés, hogy kik a kedvenceim, mert kábé úgy ezer van, és minden műfajból. Ha death metal, akkor Chuck Schuldiner, ha thrash, akkor Slayer és Kreator, ha heavy, akkor Skid Row. Most épp Judas Priest-őrült lettem, amikor meg ki akarok kapcsolni, akkor mindenképp Pat Methenyt hallgatok. Így folytathatnánk reggelig! (nevet)

Külföldön és itthon milyen további lehetőségeket látsz magatok előtt turnéfronton vagy a zenekar népszerűsítése szempontjából?

Továbbra is külföldre összpontosítunk és keressük az utakat, lehetőségeket. Világos, hogy nem könnyű betörni a kinti piacra, hisz órási a konkurencia, de addíg is teljes erőbedobással szeretnénk játszani az itthoni rajongóinknak, akik hálistennek egyre többen vannak, és mondhatom, hogy már kialakult egy bázisunk. Ez érződött az októberi Barba Negrás lemezbemutatón is, ami elég jól sikerült. A Stardust idén lett nyolcéves, ami szerintem nagy szám. Gyorsan el is ment ez az idő, de ezalatt folyamatosan játszottunk és dolgoztunk. Megismertek bennünket, úgy érzem, haladunk, és van még hová fejlődnünk. Elsődlegesen az most a belföldi célunk, hogy az előzenekarozást háttérbe szorítsuk, mivel azt már nagyon sokat csináltuk, és szerintem már elértünk arra a szintre, hogy ne legyen rá szükség.

Mennyire hiszel az itthoni klubozásban, ami fölött sokan a vészharangot kongatták már az előző évtizedben is, de a covid óta meg főleg?

A klubozással kapcsolatban az a véleményem, hogy sajnos itthon teljesen megváltozott a helyzet mondjuk a húsz évvel ezelőttihez képest. Míg régen az amatőr zenekarok is lehetőséghez jutottak, és el tudtak indulni az úgynevezett szamárlétrán, ez mára szinte haldoklik. Élethalálharc folyik: a klubok fenntartási költségei már az egekbe rúgnak, így a tulaj, hogy biztosra menjen, olyan bandákat hív, akik százszázalékosan bevételt hoznak a helynek. Nem nagyon tehetnek másképp, mert különben lehúzhatják a rolót. Reméljük, ez idővel megváltozik, és több hely is nyílik majd, ahová lehet menni koncertezni.

Mi a menetrendetek 2024-re nézve?

Februárban lesz egy Barba Negra-nagykoncertünk, arra fogunk készülni, és az év első felében kijövünk egy koncertvideóval is. Ezután pedig nekiugrunk a következő Stardust-lemez megírásának. Másfél évünk van rá, de az idő nagyon gyorsan pörög, úgyhogy nincs időnk tétlenkedni. Megpróbálunk minden fesztiválon ott lenni, ahol lehetséges, és továbbra is keressük a lehetőségeket a határokon túl.

Koncertfotó: VARESZ.Fotó