Shock!

Jó ideje mondogatom már – ha félig komolytalanul is –, hogy a Klasszikushock mintájára kellene indítanunk egy Kultikushock nevű rovatot, amiben azokról a lemezekről írnánk, amelyeket a kutya nem ismer, szakmai berkekben mégis nagy hatást gyakoroltak, mi több, stílust formáltak. Ha ez a rovat létezne, akkor Dalbello She című albuma lenne az első, ami szerepelne benne, és mindjárt azt is elmagyarázom, miért.

Az egész ott kezdődött, hogy tavaly év végén interjút készítettem Mats Levénnel a Skyblood kapcsán. Amikor azt kérdeztem tőle, hogy szerinte milyen hatásokat mutat a lemeze, Dalbello volt az egyik, akit megemlített. Persze tudtam, kicsoda Lisa Dal Bello, mégpedig elsősorban a Queensryche Rage For Order albumának köszönhetően, ami a második saját magam által vásárolt CD volt még 1994-ben, amikor a kazettáról átálltam az ezüstkorongok gyűjtésére. A lemezen szereplő Gonna Get Close To You dal mindig is a kedvencemnek számított, és imádtam azon dalait is, amelyeket a Heart dolgozott fel a Bad Animals és a Desire Walks On korongokon, de igazából egészen mostanáig nem vettem a fáradtságot, hogy beleássam magam a munkásságába. Óriási hiba volt, mindazonáltal jobb huszonhat évvel később, mint soha.

Az olasz apától és brit anyától a kanadai Torontóban, 1959-ben született Lisa Dal Bello őstehetsége már tizenéves korában megmutatkozott: első saját szerzeményekből álló EP-jét 1974-ben készítette a kanadai CBC Radio számára, két évvel később pedig már zsebében volt az MCA kiadó szerződése. Első nagylemezét 1977-ben adta ki, melyet David Foster producer irányítása mellett készített el. Az anyagot a stúdióban pár fiatal és nem túl ismert, viszont ambiciózus sessionista zenész segítségével rögzítette, név szerint Steve Lukatherrel, Mike és Jeff Porcaróval, David Paich-csel és David Hungate-tel. A felvételek idején az énekesnő és Jeff Porcaro között romantikus kapcsolat alakult ki, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy az éppen akkor formálódó Toto zenekar első demóján Dal Bello is énekelt, mégpedig a Miss Sun című dalban. A Toto zenészei – sok más, híres stúdiómuzsikussal együtt – a Pretty Girls című második Dal Bello-szólóalbumra is felsorakoztak, ami már egy független kiadónál jelent meg 1979-ben, miután az MCA a debüt magas gyártási költségeire hivatkozva elegánsan kitette Lisa szűrét. Tették ezt annak ellenére, hogy a kanadai Grammynek is mondható Juno Awards díjkiosztón az album megnyerte a legreménytelibb fiatal tehetség díját...

Mindez persze nem akadályozta meg az énekesnőt abban, hogy sajátos felfogású westcoast-dalai egyre kiforrottabb albumok formájában öltsenek testet. A már a Capitol kiadó által gondozott 1981-es Drastic Measures anyagát főleg az Atomic Roosterból ismert John Goodsall gitárossal és Ric Parnell dobossal vette fel, de a Steely Dan gitárosa, Jeff Baxter szintén vállalt rajta pár szólót. Három dalban Bryan Adams szerepelt társszerzőként, a produkciós teendőkből pedig Jim Vallance is kivette a részét. A Drastic Measures lett a kanadai hölgy utolsó saját neve alatt megjelent lemeze, és egyben az utolsó könnyen kategorizálható anyag volt tőle. A '81-es albumot követően személyes alkotói krízis ütött be Dal Bellónál, minek következtében újraértékelte az addig elérteket. Magánéletét előtérbe helyezve a zenét pedig háttérbe szorítva a költészet felé fordult, mielőtt azonban túlságosan belekényelmesedett volna új életébe, nem várt fordulat következett be: akkoriban történt, hogy az éppen Torontóban stúdiózó Bowie-gitáros, Mick Ronson egy, a kanadai zenei szcénát bemutató tévéműsorban felfigyelt az énekesnőre. Ronson egyből felvette a kapcsolatot Lisával és próbálta meggyőzni, hogy térjen vissza és csináljanak együtt egy új albumot. Dal Bello beadta a derekát, és ezzel megszületett Dalbello, a korábbinál százszor szélsőségesebb művész.

Ronson katalizátorként a legjobbat hozta ki az énekesnőből, aki egy zavarba ejtően újszerű – simán mondhatni, hogy progresszív – albumot írt meg. Az 1984-es Whomanfoursays (homofón cím, valójában a Human Forces kifejezést rejti) radikális elképzelései experimentális art rock- és new wave-hatások bizarr elegyét adták, e zenei törekvések pedig kiválóan idomultak a különböző emberi kapcsolatokat boncolgató, alapvetően sötét szövegvilághoz. Ahogy már említettem, a semmi korábbihoz nem hasonlítható kollekcióból a Gonna Get Close To You-t a Queensryche tette magáévá szőröstül-bőröstül (még Ronson ikonikus szólóját is átvették hangról hangra), a Wait For An Answer a Heart Bad Animals korongján kötött ki, míg az Animalt a német Heavens Gate dolgozta fel a '90-es évek közepén. Azt hiszem, ez elég jól mutatja Dalbello rockszíntérre gyakorolt hatását. Abszolút klasszikus ez a lemez is, hibátlan, örökérvényű mestermű, amiről egyszer bővebben is meg kell emlékezni, mindazonáltal az ezt követő She még kiforrottabb és letisztultabb darab, Dalbello egyértelmű magnum opusza.

Az 1987-ben kiadott She már 1985-ben elkezdett formálódni Lisa kezei között, miután felkérték, hogy írjon két számot a Kim Basinger és Mickey Rourke főszereplésével épp akkor forgatott, 9 és fél hét című, a bemutatóját követően nagy port kavart erotikus drámához. A későbbi Soundgarden- és Ozzy-producerrel, Michael Beinhornnal készített Black On Black volt az egyik ilyen szerzemény, amely kislemez formájában is kijött még abban az évben, a B oldalán egy másik friss darabbal, amelynek címe Baby Doll volt. A másik Lisa által írt filmes betétdal, az I Do What I Do viszont végül nem az ő, hanem a Duran Duran-os John Taylor énekével került fel a filmzenealbumra. Ez a munka újra lendületbe hozta Dalbellót, aki a következő lemezt is Mick Ronsonnal szerette volna összerakni, azonban akadt egy bökkenő: sem a Capitol kiadó, sem Lisa akkori menedzsere, a legendás Roger Davies (Tina Turner, Cher, Janet Jackson, Joe Cocker, Sade, Pink, stb.) nem támogatta Ronson újbóli csatasorba állítását. Nyilvánvaló, hogy miért nem: a '84-es anyag avantgárd, kvázi-alternatív zenéjénél valami könnyebben emészthető és eladhatóbb muzsikát szerettek volna kimasszírozni az öntörvényű énekesnőből. Dalbello erre úgy döntött, hogy maga látja el a produceri teendőket és egy általa készített négyszámos demóval be is ballagott a Capitol Los Angeles-i irodájába.

Noha az anyag elnyerte az öltönyösök tetszését, a '80-as évek közepe nem az a korszak volt, amikor egy multi hagyta, hogy egy nő önhatalmúlag döntsön minden felett. Így aztán a nyakába akasztották Rupert Hine producert, aki abban az időben Tina Turner megasikeres anyagainál bábáskodott, később pedig a Rush Presto és Roll The Bones korongjaival írta be magát a rocktörténetbe. A progresszív zenékhez határozottan jól értő Hine azonban valamiért nem vált be Dalbellónál, aki gyorsan útilaput kötött a brit szakember talpa alá és újra saját kezébe vette a gyeplőt. Ugyanakkor, tanulva a korábbiakból, fondorlatos cselt eszelt ki a menedzsment és a kiadó kijátszására: a következő bemutatásra szánt demóját Bill Da Salleo által producelt anyagként tette le a kiadó asztalára. A zeneipari nagyok pedig azonnal elkezdtek bólogatni, hogy Bill a tökéletes producer a készülő új anyaghoz, nem is sejtve, hogy Da Salleo fiktív személy, a név pedig szimpla anagrammája Dalbello nevének...

A trükk bejött, és ettől kezdve semmi nem állhatott Dalbello útjába, tulajdonképpen felhatalmazták, hogy csináljon azt, amit csak akar. Még azt is el tudta érni, hogy senki ne háborgassa a stúdióban a menedzsement és a kiadó oldaláról az album készítése idején. A bili persze idővel kiborult, amikor a kiadó által foglalkoztatott, de teljes autonómiát élvező kanadai A&R-ember, Deane Cameron rávilágított, hogy Da Salleo producernek alá kellene írnia egy együttműködési megállapodást a kiadóval, ekkor azonban már készen volt a lemez. Más választás nem lévén, Dalbello bejelentette Da Salleo hirtelen elhalálozását, majd megvallotta a hírhedten cowboy-szemléletű Cameronnak az igazságot, aki a legenda szerint óriási röhögésben tört ki, amiért Lisa ilyen könnyen hülyére tudta venni a Los Angeles-i kiadó embereit. Amazok és főleg Roger Davies viszont korántsem mulattak ilyen jól, miután megtudták az igazságot: újra elkezdték megkérdőjelezni Dalbello produceri és hangmérnöki kompetenciáit, illetve az anyag eladhatóságát. Davies a fél albumot kukába akarta dobatni Dalbellóval, és azt javasolta, hogy vonjanak be külsős dalszerzőket a munkába. A huzavona végül az énekesnő győzelmével ért véget, viszont nagy árat fizetett érte: a lemez a '86 tavaszára tervezett megjelenéshez képest tizennyolc hónap késéssel, csak 1987. október 27-én kerülhetett a boltok polcaira.

A She letisztult, a korszellem produkciós elképzeléseit figyelembe vevő anyagán mindazonáltal érezhető, hogy Dalbello hajlott némi kompromisszumra a hangzásképet illetően, de ez nem jelentette azt, hogy jottányit is feladott volna eredeti zenei elképzeléseiből. A hi-tech megszólalás ellenére is egyértelműen átjön, hogy az eladhatóság volt az utolsó szempont, amit Lisa figyelembe vett a dalok megírásánál, a She ugyanis legalább annyira kísérleti muzsikát tartalmazott, mint három évvel korábbi elődje. Csupán a megfogalmazásban akadtak eltérések, ez az anyag kicsit másképpen vált semmihez nem hasonlíthatóvá. Dalbello totálisan egyéni és előremutató elektro-rock hangzást alakított ki a lemezre, amiben ugyanúgy volt hard rock és progrock, mint indusztriális zene, AOR és '80-as évekbeli szintipop, eme sokszínűség pedig megdöbbentő hangszerelésekkel ellátott, felejthetetlen dalok formájában testesült meg. Dalbello saját tapasztalatokon alapuló, a párkapcsolatok fonákját az erős nő szemüvegén keresztül néző, mély és elgondolkodtató szövegvilága mellett szintén nem lehet szó nélkül elmenni, hiszen az ilyesfajta gondolatiság szöges ellentétben állt az akkori korszak felszínességre reflektáló narratívájával.

A korong a korábban már említett Black On Black témájával indul, amely rideg, mechanikus hard rock-érzetet közvetít. Az ellenállhatatlanul pulzáló basszustémára épülő, lendületes szerzemény Dalbello legnagyobb sikerdala lett Kanadában, hat évvel később pedig a Heart is újraértelmezte a Desire Walks On lemezen. Bármennyire szeretem Nancy Wilsonékat, fel nem foghatom, hogyan volt merszük feltüntetni magukat társszerzőként a saját anyagukon e dalnál, miközben a napnál is világosabb, hogy egyetlen hangot sem tettek hozzá az eredeti verzióhoz. Nem lepődnék meg, ha a Shotgun Messiah is ismerte volna a témát... Ezt követi a bizarr szövegű, zeneileg viszont leheletfinom megoldásokban dúskáló, éteri refrénnel ellátott Baby Doll, amely az album címadójának is tekinthető. A szöveg leginkább a nőket kisajátító, felettük uralkodó és őket szerepjátékra kényszerítő, beteg, perverz férfiakra hívja fel a figyelmet zseniálisan intelligens köntösbe öltöztetve. Ami a folytatást illeti, rejtély, hogy a klipesített Talk To Me miért nem lett akkoriban mindent elsöprő sláger, hiszen agyból kiverhetetlen énektémákkal áldotta meg a sors. Oké, elfogadom, hogy a Chapman Stick által uralt téma nettó progrock-hangszerelése a brutális tempóváltásokkal csakis Rush-szinten mérhető, azonban olyan közérthető módon tálalták az egészet, hogy 9-től 99 éves korig bárki bekajálhatta volna. Egy bizonyos Sandi Sarayára azért alighanem komoly hatást gyakorolhatott a dal.

Nem kevésbé meghökkentő a Danger Danger sem, sőt mi több, a legnagyobb felismerést pont ez tartogatja: nem kisebb dolgot állítok (és mindenki ezt vágta rá zsigerből, akinek csak mutattam a felvételt), mint hogy a Queensryche egy évvel későbbi Operation: Mindcrime-hangzásának előfutárát halljuk itt tokkal-vonóval: az ellentmondást nem tűrően, ostorcsapásként – avagy pisztolylövésként, kinek hogy tetszik – csattanó pergődob, a fémesen pumpáló, előretolt basszusgitár, a szintetizátoron elővezetett vészterhes riffek ezer százalék, hogy megihlették DeGarmóékat, és ahogy Ádám barátom is vizionálta, holt zicher, hogy odatolták Peter Collins orra alá ezt a lemezt mintának az Operation készítésekor. Dalbello és Geoff Tate között szintén nem ördögtől való elképzelés párhuzamot vonni, hiszen Lisa ugyanolyan agresszív, hisztérikus énekstílussal rendelkezett, mint Geoff, és még az a sötét, gótikus tónus is ugyanúgy benne volt a torkában. A téma hallatán óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon miért nem Dalbello kapta Sister Mary szerepét az Operation-sztoriban? Egyrészt lehet, hogy punkosan sötét megjelenése miatt, amely éles ellentétben állt Pamela Moore szőkeciklon-fazonjával, másrészt talán túl nyilvánvaló lett volna őt választani a Gonna Get Close To You korábbi feldolgozása és a hangzásbeli hasonlóságok miatt. Akárhogyis történt, a Suite Sister Mary vele sem lett volna gyengébb...

A Danger Danger felzaklató pillanatait követően az Intimate Secrets könnyed, popos témája csillapítja a kedélyeket, ami szövegében messze nem könnyed, lévén arról szól, milyen tudni valaki olyan hálószobájának titkait, akit igazából nem ismersz. A tangóharmonikával és fülledt latin ritmusokkal megbolondított, enyhén abszurd Tango tulajdonképpen a férfi és a nő közötti szikrázó elektromosságot taglalja, és mint ilyen, legalább annyira szól a szexről, mint a táncról. Eszelős egy darab, olyan hangulatot csinál, hogy az ember automatikusan tapossa a tempót és ordítja magából kikelve a refrént Dalbellóval. Ezután következik a Body And Soul sejtelmes darabja, amiben ugyancsak akadnak váratlan húzások, a spirituális szöveg pozitív kicsengése pedig gyönyörűen harmonizál a föld felett lebegő énekkel és a kifinomult billentyűs hangszereléssel. Elképesztő dinamikával van felépítve az anyag, a Body And Soul lágyságát azonnal oldja a harsány és lendületes Imagination, amit egy country riff dominál. Nem meglepő módon ebben is van szex, már ha valaki eljut odáig, hogy beleássa magát a szövegbe, mert a staccato billentyűkkel erősített refrén annyira bódító, hogy másra sem lehet figyelni, miközben szól. A dal hangzásáról és felépítéséről csak annyit, hogy egy évtizeddel később a szintén kanadai The Tea Party próbálkozott kísértetiesen hasonló, elektronikát progrockba oltó megoldásokkal.

Ugyancsak elképesztően sokrétű hangszerelést villant fel a Why Stand Alone, amibe groteszk hangszeres vargabetűk is jócskán vegyülnek. Roppant dinamikus e szerzemény is, az énekesnő tanítani való módon fonja össze benne a különböző hangulati elemeket. Egy dal maradt hátra, az Immaculate Eyes, amire mondhatom, hogy hátborzongató, drámai erejű és katartikus, de igazából hallani kell, mert leírhatatlan mélységeket érint, ha csak rágondolok, égnek áll minden szőrszál rajtam. Egy alapvetően lírai húrokat pengető kompozícióról van szó, ami hátborzongatóan fokozza a feszültséget, és ezzel egyenes arányban terebélyesedik feltartózhatatlanul. Dalbello itt is különös hangszerelésekkel ágyaz meg a súlyos mondanivalónak, ami komoly párkapcsolati dilemmát vet fel: van úgy, hogy a vonzó külső kiábrándító belsőt rejt, és ezt az ellentétet egy idő után már a testi vonzalom sem képes áthidalni. A dal gigászi refrénje – „I'd rather stare at the stains on my window than look into those immaculate eyes, I'd rather gaze at the dust on my pillow than look into those immaculate eyes″ – gúzsba köt, akárcsak a másik csúcspont, a lélekborzoló gitárszóló, amit nem más, mint David Gilmour írt és játszott fel, elmondhatatlan érzelmeket szabadítva el. Amint vége a dalnak, az ember üveges szemekkel néz ki a fejéből, valahogy úgy, mint amikor a moziban állsz fel a székből egy különösen megrázó film megtekintése után.

Mondanom sem kell, Dalbello ezzel a döbbenetesen tartalmas, ám nehezen skatulyázható lemezzel sem robbantott bankot, de valószínűleg nem is ezt a célt tűzte ki maga elé. A Capitol persze kirúgta a relatív sikertelenség miatt, ami azt hozta magával, hogy felhagyott a lemezkészítéssel, majd átköltözött Los Angelesbe, ahol session-énekesként és dalszerzőként kereste tovább a kenyérre valót. Olyan sikerlemezeken működött közre, mint Richard Marx Rush Street albuma, Cher Love Hurts korongja, illetve vokálozott a Glass Tiger anyagain, és további dalokat írt a Heartnak. Nem volt ez ismeretlen terep számára, hiszen korábban is stúdiózott másokkal, például Alice Cooperrel, Julian Lennonnal és Kim Mitchell-lel, de adott dalt a kanadai Helixnek, valamint angol szövegeket Nenának. Tehetsége azonban annál többre predesztinálta, hogy szimplán kiszolgáljon másokat, és ezzel tisztában volt Roger Davies menedzser is. A '90-es évek közepén addig udvarolt Dalbellónak, amíg az énekesnő végül rábólintott, és csinált egy utolsó szólólemezt. A szimplán Whore címre keresztelt alkotás ereje teljében láttatta Lisa kreativitását, az anyagon ugyanakkor azt is érezni lehetett, hogy jócskán belementünk már egy újabb évtizedbe. Ugyanekkor a Rush-gitáros Alex Lifeson is kopogtatott nála, aminek az lett az eredménye, hogy Victor című '96-os szólóanyagán Lisa énekelte a Start Today dalt.

Azóta leginkább tévés munkái akadtak, reklámokhoz írt zenéket és dokumentumfilmek narrálásához adta markáns orgánumát. Az a tény viszont mindent elárul kultuszáról, rockműfajra gyakorolt befolyásáról, hogy huszonöt éve jött ki a legutolsó lemeze, és ennek ellenére még mindig hivatkoznak rá, illetve dolgozzák fel a dalait. Ha sokan nem is tudják, attól még tény, hogy Dalbello az egyetemes rocktörténet legszínesebb egyéniségei és legnagyobb hatású előadói közé tartozik, és ez így is fog maradni az idők végezetéig.