Shock!

Nem volt egyszerű dolga a Nevermore-nak kitaposnia az utat a '90-es évek végének korszellemében, mert ugyan a világ már rákészült a heavy metal újjáéledésére, de ott fent, az esős észak-amerikai városban ez korántsem volt érzékelhető. Warrel Dane-ék ennek ellenére kitartottak a saját szövevényes stílusuk mellett, ami az úttörő értelmében vett progresszivitás és a súlyosabb metálzenék csavaros világát házasította össze sajátos énekdallamokkal. 1999-ben áramvonalasították saját magukat, és egy sejtelmes témájú konceptlemezzel próbálták megnyitni a műfaj szélesebb kapuit. Huszonöt éves a seattle-i zenekar harmadik nagylemeze, a Dreaming Neon Black.

Annak idején rengetegen óriási várakozással tekintettek az ezredfordulóra, és sok szempontból fordulópontok sokaságát is hozta el a 2000-es évekbe való átlépés. Mindezek előtt egy évvel – és három évvel az előző nagylemezük óta – készült el a Nevermore egyetlen konceptlemeze, amit máig sokan A Nevermore-lemezként emlegetnek. Beleértve a néhai Warrel Dane-t is, aki rengeteg interjúban a Dreaming Neon Blacket emlegette legnagyobb kedvenceként. Nem is csoda, ez a legszemélyesebb tartalmú lemez és az előző dalok progresszív irányvonalát elsimítva a dalközpontúságra helyezték a hangsúlyt. Erről a lemezről rendhagyóbb Klasszikushock-cikkel emlékezünk meg.

(V.Sz.)

Koroknai Balázs: Szerinted lehet szeretni a Dreaming Neon Blacket?

Valentin Szilvia: Megfordítom a kérdést: szerinted lehet nem szeretni a Dreaming Neon Blacket? Ez a Nevermore első, ma már ikonikusnak mondható lemeze, amely a '90-es évek egyik fősodrának számító formátumában kalandozik, azaz egy koncepciózus történetet mesél el. Dióhéjban elmesélve: a főhős elveszíti barátnőjét, majd az ép elméjét is. Az egykori barátnő Warrel Dane fiatalkori kedvese, aki egy szektához csatlakozott, majd rejtélyesen eltűnt. Mai források már megnevezik a lányt, aki 1989-ben tűnt el a férjével együtt, majd 1990-ben szarvasvadászok megtalálták a maradványait, de csak 2003-ban azonosították be fogászati leletek és DNS-vizsgálat alapján, tehát a lemez megjelenésénél jóval később. Később megerősítették, hogy Patricia és férje, Douglas a sorozatgyilkos Robert Ben Rhoades áldozatai voltak, aki jelenleg életfogytig tartó börtönbüntetését tölti. Szóval ilyen barátságos sztorival indul az album, amit nem lehet nem szeretni. Neked egyébként milyen első emlékeid vannak a lemezről?

K.B.: Whoa, én nem tudtam a valós sztori végét, köszi! Arra gondolok, hogy mennyire lélekszaggató a Dreaming Neon Black, de nem csak a szövegek, maga a zene is. Valahogy „tökéletlenebb" is a The Politics Of Ecstasynél, itt meg a hangzásra gondolok, de ez mind jót tesz neki szerintem. Imádom amúgy azt is, meg persze a Dead Heart In A Dead Worldöt is, de a Dreaming egy más minőség nálam. '99 nyarán hallottam először, hosszú, kánikulai buszutakon valahová, ahová nagyon nem akartam menni. Párban a Black Shining Leatherrel, képzelheted. Gyilkos, mint a Slayer, azóta sem tudom bármikor hallgatni.

V.Sz.: Nálam éles emlék, hogy TDK CDing chrome-os kazettára vette fel egy jóbarátom az első két lemezüket és az EP-t, hogy ezt hallgassam meg mindenképpen. Arra határozottan emlékszem, hogy ezt már megjelenéskor egy belvárosi CD-boltban vettem meg valahol a körúton tán, a pontos cím már nincs meg, de a bolt belső tere igen, meg az is, ahogy kirakja elém a boltos, én pedig megvettem azonnal, és rohantam haza. Alig vártam, hogy meghallgassam, ami persze letaglózó élmény volt. Olvastam persze a korabeli hammeres interjúkat is, és valahogy megbabonázott Warrel Dane tekintete a végtelenül hosszú hajával. Instant szerelem lett a lemez, rengeteget hallgattam, de akkoriban még csak a zene ejtett rabul, a szövegek nem jutottak el hozzám, szóval csak néhány interjúból sejtettem, hogy miről szól nagyjából és mennyire sokértelműen tud fogalmazni Warrel. Valahogy úgy éreztem, ez a zene zsigerileg hozzám szól, Jeff Loomis csavaros riffjei, a fifikás szólók, Van Williams groove-os és megjegyezhető dobolása, na meg Warrel semmihez sem hasonlítható hangja és dallamai. Soha nem volt ilyen semmi. Soha nem lesz ilyen semmi. A kicsit „csörgős", éles hangzással is megbarátkoztam előbb-utóbb, de nyilván koncerten keltek életre igazán ezek a dalok. Milyen csodálatos is lenne ma egy tematikus turné, ahol eljátszanák az egész lemezt... Apropó, neked van róla kedvenc dalod vagy egy végtelen dalfolyamnak érzed?

K.B.: A lassabb, nyomasztóbb dolgokat szeretem legjobban (erről is), de olyan flow van a teljes lemezben, hogy nem igazán szoktam léptetni. Jah, és nekem ez volt az első Nevermore. Vakon tapogatóztam annak idején mindenfelé, ami nem black vagy mainstream metál, és hála a Hammernek, ilyen remek találatokat vittem be. Vajon Uzseka Norbi írt a lemezről? Biztosan. Később le is fordítottam a szövegeket, az volt az első ilyen dolgozatom. Szerencsére az már elveszett, az első koncertbeszámolómmal együtt, ifjúkori zsengék voltak. De azt a bizonyos találatot nagyon bevitte. Az nem is kérdés, hogy Warrelnek ez volt a kedvenc lemeze, sőt, talán ilyennek képzelte a tökéletes Nevermore-lemezt. Jól jött, hogy amíg vártak a producerre, több időt tudtak szánni rá.

V.Sz.: Zabolátlan, talán ez az egyik legtalálóbb jelző a lemezre. Noha nem voltak már huszonpár évesek, mégis olyan fiatalkori lendület viszi végig az egész lemezt, ami miatt tényleg nem esik jól léptetni a dalokat. Minden dalban van egyfajta sajátos „szívmegszakadós" íz, ezek közül kiemelkednek a címadó Dreaming Neon Black (ki ne üvöltötte volna a „suffering" szót Warrellel együtt?), és természetesen a No More Will, amit képes voltam egymás után lejátszani számtalan alkalommal – természetesen a megfelelő borús, depresszív és világvége gondolatok kíséretében. Fun fact: egy időben nagyon pörgött a Nevermore saját fóruma, ahol Warrel is rendszeresen kommentelt, és volt egy szűkebb mag, akik közül páran ismerték is egymást (én például innen barátkoztam össze Tamarával, a ma már Stockholmban élő, de egyébként horvátországi lánnyal, akinek a férje szintén rajongó). Az amerikai gárdában volt egy Will nevű srác és számtalan poén forrása volt a neve és a dal ilyen-olyan összekapcsolása. YouTube-on még fellelhető az a seattle-i koncert, ahol ezt a dalt neki ajánlja Warrel, felhívva a srácot a színpadra, mekkora örök élmény lehetett ez!

K.B.: Warrel nyilatkozta azt is, hogy mivel ez volt a harmadik lemezük, nagyon oda kellett tenniük magukat. Mert a harmadik lemez, az minden zenekar életében szent tehén. Haha, szerintem ekkor már semmit sem kellett bizonyítaniuk, a Politics volt az ő Justice-uk, a Dead Heart meg a fekete lemezük, akkor, gondolom, a Dreaming a Nevermore Loadja. Elképesztő, mennyire fókuszált lett a zene ekkorra, mégis megtartotta azt a zabolátlanságát is, amit írsz. Egyetlen dalt sem tudnék lehúzni róla, még rövidíteni sem. Számomra a Dreaminggel BEZÁRÓLAG érdekes igazán a Nevermore-sztori, nálad meg onnan indul, ha jól gondolom...

V.Sz.: Valahogy így. Utána kezdődött a töretlen, örökké tartó rajongás. Szerinted melyik az a dal a lemezről, ami összefoglalja a Nevermore lényegét? Ha valakinek csak egyet mutathatnál meg, melyik lenne az, és miért?

K.B.: Érdekes kérdés, mert a többi lemezen mind van egy-egy ilyen NÓTA, de itt pont nincs, ami ugye a legjobb konceptlemezek sajátja. Ha valaki szűz füllel állna neki hallgatni, annak bizonyára a címadót ajánlanám, hogy ne ijesszem el elsőre, meg ugye Christine Rhoades hangja is csodaszámba megy. És nálad van olyan dal, amit (ezért vagy azért) ma már nem szívesen hallgatsz meg erről a lemezről?

V.Sz.: Az a szám remek választás, bár abba is bele lehet dögleni az elejétől a végéig. A vége felé, amikor Warrel azt énekli, hogy „My only cure, won't you meet me?", a mai napig libabőr és szinte kitapintható, mennyi érzelmet préselt a hangokba, elképesztő. Én egyébként a Beyond Withinnel indítanám az ismerkedést egy ismeretlen számára, abban benne van már a későbbi jellegzetes Nevermore-sodrás, az éteri dallamokkal együtt, na és az a gitárszóló! Visszatérve a kérdésedre, olyan dal egyáltalán nincs tőlük, amit ne hallgatnék szívesen, inkább úgy fogalmaznék, az amúgy is rendkívül érzelemgazdag Dreaming Neon Black lemez zárója, a Forever, ami jobban sajog, főleg ez a két sor: „You are forever in my heart you never died / You are forever I still wonder where you are". Hát igen, ma már Warrel is a neonfeketét álmodik...

K.B.: Igen, Warrel el is mondta, hogy néhány sorral nagyon megszenvedett, és persze nem azért, mert nem találta a rímeket... Engem a címadóban a záró „I suffer silently for our love, the jester has lost his dove" sor talál telibe. És az a csodálatos, hogy mégsem csupán Warrel egyszemélyes hőskölteménye ez a lemez, pedig akár az is lehetne, minden ízében remekmű, mindenki remekel, sőt, még annál többet is tesz. Ehhez képest aztán különösen szomorú, hogy az akkori tagság kétötödét már elvesztettük, és Jim Sheppardről sem sok jót hallottunk. Számomra a Nevermore magját alkotó négyes a korai Guns tagságához mérhető együttállás volt, fantasztikus, hogy ez összejöhetett.

V.Sz.: Jó időben voltak jó helyen. Az más kérdés, hogy sosem értek el akkora sikert, amire a tehetségük predesztinálta volna őket, mert ugye annak ellenére, hogy rétegzene, jóval nagyobb közönségréteghez is eljuthattak volna, kiugorva a kultstátuszból. Ki tudja, hogy menedzsmenti, belső problémák hátráltatták-e őket, vagy csak négy kedves, de alapvetően mulya srácot dobált ide-oda a zenei világ. Valószínűleg ez is így történt jól. Ellenben Jim Sheppard néhány éve szerencsére rendbejött a hosszas függőségei után, hálistennek megtalálta a lelki békéjét. Persze ehhez az is kellett, hogy társra találjon, egy brazíliai lányt vett feleségül és visszaköltözött Alaszkába, a szülőhelyére. Teljesen civil életet él, és ez valószínűleg jól is van ez így, az ő érdekében. Hogy a két „maradék" tag mostanában történt újra egymásra találása hoz-e újabb nevermore-os zenét, az a jövő kérdése. Egyrészt nyilván bizakodó vagyok, másrészt ott van bennem a félsz, hogy ne legyen kópia egy másféle énekessel, mert az a négyes úgy volt tökéletes, ahogy. Egy ötödik tagot valahogy sosem sikerült véglegesen magukhoz láncolniuk, pedig sok kivételes tehetség megfordult náluk. Neked ki volt a kedvenced, szerinted kivel volt teljes egységben a zenekar?

K.B.: Ezt a másodgitáros-kérdést úgy látom, mint a Morbid Angelnél: adott egy gitáros, aki alapvetően meghatározza a banda karakterét. Lehetsz te bármekkora tehetség, ebben a zenekarban mindig csak másodhegedűs leszel. Tim Calvert is jó arcnak tűnt, a Forbiddent mondjuk én annyira nem élem, szóval nem igazán ismerem a hátterét, de szerintem a legfontosabb az volt, hogy emberileg működjenek, a többit Jeff úgyis megmondja. Pat O'Brien játékát és fazonját nagyon bírtam, sokáig nem is értettem, milyen emberi gondjaik lehettek egy ilyen arccal. Ma már persze jobban értjük... Pat meg ugye death metalos volt, számára valóra vált az álom, amikor dobbanthatott a Cannibal Corpse-ba. Számomra a magot alkotó kvartett úgy volt teljes, ahogy kell, én azt tartom az alapvető tévedésüknek, hogy folyamatosan stabil, ötödik tagot kerestek. Az a dolog nem is akart összejönni valójában soha. Igen, a Dead Heartnál megvolt bennük a potenciál a komolyabb sikerre, de valahogy nem hiszem, hogy igazán akarták volna. A Dreaming már jó sok emberrel megismertette a nevüket, nagyon jó kritikákat kapott a lemez annak idején, én igazából csak mostanában hallottam olyan hangokat, hogy kilóg ez a lemez az életműből, és valójában a leggyengébb anyaguk. Én annak csak örülni tudtam, hogy nem mentek el a lehető legcsiszoltabb, legtechnikásabb irányba.

V.Sz.: A gitárosokat tekintve számomra Steve Smyth volt, aki szépen belesimult az összképbe, értve ezalatt, hogy stílusban, fazonban passzolt a zenekarba, de nem tolta magát az előtérbe, de érdemben hozzá is tudott tenni, a This Godless Endeavor például számomra tökéletes lemez szintén, és ott társszerző néhány dalnál. Mindamellett nem volt kérdés sosem, hogy ez gitáros szempontból egy igazi „one man show". Ennek megfelelően a velük dolgozó gitárosok, akár stúdióban, akár csak turnén a megfelelő alázattal kezelték a helyzetet – legalábbis kívülről így tűnt.

K.B.: Te mennyire bírtad amúgy a politikai vonalat náluk?

V.Sz.: A politika alapvetően távol áll tőlem, de Warrel korántsem demagóg módon közelítette meg a témát: csavaros dalszövegei pont úgy fogták meg a lényeget, hogy közben felvont szemöldökkel lehetett merengeni, hogy vajon „mire gondolt a költő", és a szembeötlő tartalom mellett többnyire akadt még néhány árnyaltabb réteg. De nem is véletlen, hiszen a pszichedelikus témák és hangulat mellett (nem véletlenül ajánlotta később a figyelmembe Timothy Leary könyveit (akkoriban csak a Belső utazásokat tudtam megvenni), a gondolkodósabb filmeket, rendezőket is szerette. Például ő is nagy David Lynch- meg Twin Peaks-rajongó volt, és David Cronenberget is nagyon bírta. Az eXistenZ című film volt a kedvence tőle. Ha kicsit közelebb akarsz kerülni Warrel lelkivilágához, ezt a filmet mindenképpen nézd meg, nagyon jó. Néha amúgy azt érzem (illetve már akkoriban is, mikor jobban belemélyedtem a szövegeibe), hogy megelőzte a korát és mintha flash-szerűen a jövőt írta volna le pár sorával. Ki tudja, talán egyszer rájövünk, mit jelent az Evolution169 is... De a Dreaming Neon Blacken még nem voltak ennyira talányos sorok, de már itt is foglalkoztatta, hogy a világegyetemhez képest mennyire jelentéktelenek vagyunk.

K.B.: Szerinted mennyire volt tudatos, hogy harmadik nekifutásra egy ilyen lemez szülessen? Hagyták a többiek, hogy Warrel kiélje magát, hogy ne rakják bele azt az n+1-edik váltást, amitől a mondanivaló is áttekinthetőbb lett, vagy ez is csapatmunka volt, megmutatni, hogy ilyet is tudnak?

V.Sz.: A koncepció előbb megvolt, mint a zene, így a zenét alárendelték a történetnek – vélhetően. Plusz találtak egy olyan producert, aki egy kicsit jófelé terelgette is őket. A vízió megvolt Warrel fejében, a zenét Jeff hozta, elméletileg ez ilyen formában csapatmunka volt, és a többiek is beleszólhattak, ötletelhettek, de érzésem szerint simán csak organikus fejlődés egy kiváló lenyomata a lemez. Nem szóltak a hírek, interjúk különösebb görcsölésekről, és hát akkoriban még tényleg összejárhattak próbálni, és nem csak file-okat küldözgettek egymásnak, mint pár évvel később.

K.B.: Seattle, 1999. A város Warrel (és sokan mások) szerint kihalt, mint a sivatag, mármint zenei szempontból. Az évtized elejének túltolt hype-ja már nyomaiban sem érződik, de nem érződik a felfutóban lévő metal revival hatása sem. Ilyen környezetben a Nevermore a kezdetektől fogva árral szemben úszott, ami végül beérni látszott? Vagy csak az óceán másik oldalán éreztük ezt így?

V.Sz.: Bevallottan az árral szemben úsztak, eleve már a Nevermore-előd Sanctuaryvel is. De mivel igen sokáig kellett úszniuk, és ugyan jól titkolták, de a Warrel / Jim páros majd egy generációval volt idősebb, mint a többiek, így a fiatalos lendület is csillapodott idővel. Ráadásul ők (meg az ilyenféle zenék) sokkal jobban futottak Európában, tehát ha arra gondolsz, hogy beérett a munkájuk gyümölcse, az az itteni kontinenst jelenti és mondjuk egy wackenes fellépést. Te hogy gondolod?

K.B.: Én a fogadtatásra gondolok, ami elsöprően pozitív volt a Dreaming Neon Black megjelenésének környékén, úgy tűnt, kritikustól a rajongóig mindenki a keblére öleli a lemezt. Így látszott legalábbis. A Century Mediánál is nagyon elégedettek lehettek ekkoriban. A Nevermore tartós sikersztorinak ígérkezett. Ha Amerikát nem is érdekelte olyan nagyon, Európát nagyon is.

V.Sz.: Valahogy mégis elmaradt a nagy áttörés. Más világ volt akkoriban, másképp lehetett felépíteni egy zenekar karrierjét. Apropó, azt tudtad, hogy ezen a lemezen használtak utoljára hathúros gitárt? Ami akár egy korszak lezárása is egyben.

K.B.: Imádom a hathúrosokat! A többi húrral akarták megfojtani a metált, de sokan már észbe kaptak. A Nevermore-ból sem hiányzott a hetedik, nyolcadik, sokadik. Legalábbis szerintem. Jeff eleve csodagyerek volt, vagy felszedegette a tudását?

V.Sz.: Olyan családban nőtt fel, ahol a zene nem volt idegen, tízévesen kezdett gitározni, a szorgalom, kitartás és persze tehetség keveréke, amivé később kifejlesztette magát. Ma már kisgyerekek leiskolázzák technikailag a régi nagy gitárosok java részét, csak az a pici nüansz hiányzik, amit egyéniségnek hívunk. Ami miatt azonnal felismerhetővé válik a játéka, ami miatt Jeff Loomis riffjei és szólói is védjegyszerűek. Nem gondolom csodagyereknek, de úgy vélem, amikor szívta magába a tudást, akkor találkozott olyan előadókkal, akiknek a stílusát össze tudta keverni és átformálni valami mássá, ami miatt már loomisos lett a végeredmény. Én nagyon várom, hogy újra zenét alkosson, és azt is, hogy hathúros gitáron tegye. Ne feledkezzünk el azonban Van Williamsről sem, akinek szintén jellegzetes a stílusa.

K.B.: Van Williams olyan laza, hogy azt be kéne tiltani, komolyan. Megalázó dolgokra képes, és ezt főként ennek a lazaságnak tudom be. Páratlan. A basszussoundot meg elszúrták, túlvezérelten búg az egész, legalábbis én ilyennek hallom. De legalább nem steril.

V.Sz.: Nekem nem tetszik a hangzás (főleg ma füllel), a cinek csörögnek, nincs szép élük, a gitároknak is van egy fura kellemetlen éles „mellékíze", a bőgő meg dohog. Tényleg, mintha túl lenne vezérelve az egész. De legalább nem steril, ez tény. Neked milyen érzéseket ad a lemez, ha ma meghallgatod?

K.B.: Azt hiszem, a lelkizés már megvolt, ha pedig arra vagy kíváncsi, hogy szívesen hallgatom-e ma a lemezt a hangzásával együtt, akkor természetesen igen a válasz, semmivel nem cserélném el. Nekem amúgy is kell a kosz a zenébe. A Nevermore-ban mondjuk az a szemétség, hogy a teljesen steril megszólalású dolgaik is nagyon közel állnak hozzám. Jó, valójában ezzel az albummal bezárólag mindent imádok tőlük. A Dead Heart futurisztikus szupersoundja miatt én már húztam a számat, a dalokkal viszont ott se lehetett vitába szállni. A Dreaming borítójáról viszont ma is azt gondolom, hogy lehetett volna rajta még gondolkozni, bár ez a booklettel együtt már más megvilágításba kerül. Mondhatjuk rá, hogy csúnya?

V.Sz.: Szépnek semmi esetre sem szép. Akkoriban még gyerekcipőben járt a Photoshop és mindenki azzal főzött, amije volt, Travis Smith is, aki ezt készítette. Fun fact, hogy ma már szemüveggel is alig látom az apró betűket a bookletben.

K.B.: Hát igen, jó volna vinylen is kézbe venni. Gyorsan fel is túrtam a discogsot, ahol kiderült, hogy mindössze egy (!!!) LP-kiadást kapott az anyag, azt is a Century Media olasz labelje hozta össze 2011-ben, 400 példányban. Ahogy látom, kapható is egy példány 500 euróért, még bontatlan, nem érdekel?

V.Sz.: Fájó szívvel, de elengedem, pedig elhatároztam pár éve, hogy begyűjtöm vinylen (is, mert CD formátumban aránylag sok verzió van meg) a Nevermore-okat. Eddig egy példányt birtoklok ebben a formátumban, szóval sok dologról kell sóhajtva lemondanom egyelőre. Ki tudja, vélhetően a jogok kallódnak erre-arra vagy senkit nem érdekel igazán, esetleg a zenekar rajongói rohamosan fogyatkoznak, a kultstátusz meg nem termelt ki egy újabb generációs rajongást már náluk. Szerinted a mai „fiatalokat" megfogná a Nevermore zenéje?

K.B.: Erre már csak azért sem tudok különösebb okosságot mondani, mert nemrég ért az a felismerés (újból), hogy immár teljesen elvesztettem a fonalat a fiatalokat ma megfogó trendekről és formátumokról. De köztük is vannak vintage arcok, akik szépen újra is termelődnek, én merem remélni, hogy a Nevermore szeretete továbböröklődik. Ami engem illet, bár rengeteg személyes dolog és politika keveredik a dalaikban, teljességgel kortalannak érzem „a zenekar üzenetét". Egy zenésznek pedig a mai napig iskola, ami ezeken a lemezeken hallható.

A neonfekete álom

A '90-es évek második fele az underground világ nagy részében a heavy metal visszatéréséről szólt, ennek ellenére Seattle-ben ezt nem igazán lehetett érezni, amire Warrel Dane így emlékezett annak idején: „Bárcsak ezt mondhatnám én is, de Seattle úgy halott, ahogy van. A grunge-nak vége, a várost elhagyták a kiadók. Itt most minden olyan csendes. Na jó, azt én is tudom, hogy a Metal Church újjáakalkult, ez óriási hír, és az is nagy kérdés, hogy mi lesz most a Queensryche-hal. De Amerikában továbbra is a Korn az új metál. Egyedül az Egyesült Államokban és bizonyos fokig Kanadában nem érezni, hogy a heavy metal újra erős. A világ többi táján a műfaj lassan már ott tart, ahol régen."

Egy évvel a The Politics Of Ecstasy megjelenése után gitárosfronton már megtörtént a csere, Pat O' Brien megtalálta a saját útját, és a Cannibal Corpse kötelékébe lépett, a helyére a Forbiddenből Tim Calvert érkezett, aki nem csupán egy újabb turnégitárosnak tűnt, hiszen a dalszerzésből is alaposan kivette a részét. Warrel a gitároscseréről: „Pat igazából sosem érezte a sajátjának a zenénket. Ő egy megszállott death metalos, akinek a kedvenc zenekara a Cannibal Corpse volt, úgyhogy mióta beszállt hozzájuk, gondolom, folyamatosan fülig ér a szája. Másfelől voltak személyes jellegű problémáink is vele. Neki ott a helye a Cannibal Corpse-ban. Tim Calvertnek pedig nálunk. Egyébként már korábban is próbáltuk elcsábítani, de amíg a Forbidden létezett, hűséges maradt. Nagyon régóta barátok vagyunk, még a '80-as évek végén, a Sanctuary-időkben volt egy közös amerikai turnénk. Ahogy feloszlott a Forbidden, egyből telefonált, hogy most már szabad, tudna jönni ha szükségünk van rá. A pokolba is, gyere azonnal! És azóta itt van."

Erre Tim Calvert kicsi másképp emlékszik: „Valamikor 1997 májusa környékén volt egy zenekari megbeszélés. Craig Locicero bejelentette: feloszlatja a bandát, hogy elindítsa a saját dolgait. Őszintén szólva elég nagy megkönnyebbülés volt. Másnap felhívott a régi gitártechnikusom, Takumi, hogy a Nevermore-nak szüksége van egy gitárosra. Nem viccelek. A rá következő nap. Még aznap délután mentem és megvettem a Politics Of Ecstasyt, ami teljesen lenyűgözött. Azonban elegem volt a szarságokból, és addig nem akartam csatlakozni, amíg ki nem derült, hogy mindenki kivételesen jó fej. Warrelt és Jimet már ismertem. 1990 nyarán a Forbidden az Egyesült Államokban turnézott a Death Angellel. A Sanctuary csatlakozott a turnéhoz előzenekarként. Nekem akkor már megvolt a Refuge Denied és az Into The Mirror Black, és baromi boldog voltam, hogy minden este láthattam őket játszani. Szóval felrepültem Seattle-be, és találkoztam Jeff-fel, aki fantasztikus srácnak tűnt. Úgy mondják, minden zenekarban van egy seggfej, és arra számítottam, hogy a dobos lesz, aki elrontja az összképet. Két nappal később találkoztam Vannel, a dobosukkal, és kiderült, hogy ő a legkirályabb arc a világon. Aztán Jeffhez és a barátnőjéhez költöztem egy régi albérletbe, mindössze néhány háztömbnyire a Space Needle-től, ahonnan hihetetlen kilátás nyílt a városra."

Persze akkor még nem lehetett tudni, hogy ez a tagság is kérészéletű lesz, hiszen a lemez utáni turnét követően máris szétszakadt ez a barátság, a hivatalos hírek szerint Tim nősülése miatt váltak el az útjaik, de ennél árnyaltabbnak tűnik a történet. Calvert így emlékszik az eseményekre: „A felvételek után három hónap szabadságunk volt, én pedig meglátogattam egy lányt, akivel Antwerpenben találkoztam. Végül három hónapig ott maradtam. Részegen összeházasodtunk, és a lány Seattle-be költözött velem. Jeff barátnője és az új feleségem nem jöttek ki egymással, egy éjszaka még a zsarukat is ki kellett hívni, gyilkossági kísérlet miatt emeltek majdnem vádat. Valaki állítólag megpróbálta megmérgezni a másikat. Fogalmazzunk úgy, hogy ez nagyon megnehezítette a zenekarban maradásomat. A Nevermore politikailag korrekt nyilatkozata az volt, hogy nem bírtam az turnézást, és családot akartam alapítani. Én csendben maradtam." Tim Calvert története után érthető okokból nem is nagyon akartak ötödik tagot, sessiongitárosokkal oldották meg a másodgitáros problémát, egészen Steve Smyth 2004-es beszállásáig.Jeff a gitárosokról emígy mesélt nekünk 2005-ben: „Bár sokan hiszik azt, hogy hú, de mekkora haragban vagyunk a régi tagokkal, ez egyáltalán nem igaz. Tim Calverttel például manapság is sokat beszélek, és Pattel is jóban vagyunk. Csak épp valami nem úgy alakult közöttünk, főleg zeneileg, vagy elképzelések terén, ahogy kellett volna. Pat például már régebben is nagy Cannibal Corpse-rajongó volt, most tehát végre az álombandájában zenélhet. Tim meg átnyergelt a levegőre, egészen pontosan repülőgépeket vezet. Curran Murphy pedig igazából sosem vált Nevermore-taggá, csupán kisegítőként volt jelen egy ideig."

A Dreaming Neon Black története tehát Warrel Dane egykori barátnőjének eltűnése utáni eseményeken alapszik, amelyben a főhős elméjét szép lassan felemészti a gyötrődés élete szerelme után. A történet értelemszerűen egy része valós eseményeken nyugszik, kiegészítve fiktív elemekkel, amelyek megszületéséhez Dane elmondása szerint konkrét rémálmok kötődtek, amelyekben a lány fuldokolva kiáltott hozzá. Patricia Candace Walsh egy vallási szektához csatlakozott akkori férjével, Douglas Scott Zyskowskival, majd 1989-ben mindkettejüket eltűntté nyilvánították. A lány egy seattle-i szektába keveredett, majd meggyilkolták. A lemez megjelenésekor még nem lehetett tudni, mi történt Patriciával, halálának körülményeire jóval később, csupán 2003-ban derült fény, annak ellenére, hogy holttestét 1990 októberében szarvasvadászok megtalálták Utah-ban. Az akkor még Jane Doe 1-nak elnevezett maradványok kiléte tizenhárom évig ismeretlen volt, csak azután állt össze a sztori, hogy az Arizonai Egyetem igazságügyi orvosszakértői röntgenfelvételeket készítettek az áldozat állkapcsáról összehasonlítás végett. Patricia és férje hegymászás közben tűntek el, miután 1989-ben elhagyták Seattle-t. A férfi maradványait 1990 januárjában találták meg a texasi Ozonában egy autópálya közelében, és két évvel később azonosították. Sajnos a nyomozás akkoriban nem derítette ki a gyilkos személyét, de az időközben elfogott Robert Ben Rhodes 1990-ben beismerte a gyilkosságokat. Állítása szerint a házaspárt stoppolás közben vette fel, Zykowskit azonnal megölte és kidobta, míg Patriciát egy bő hétig fogva tartotta, mialatt többször megkínozta és megerőszakolta, majd később a holttestet kidobta a Utah állambeli Millardban.

Warrel sok évvel később így mesélt a lemezről: „Az album végtelenül egyszerű történet egy férfiról, aki fokozatosan megőrül, miután elveszíti a nőt, akihez nagyon közel állt. Az őrület különböző szintjei jelennek meg a dalokban, a tagadás és az önvád fázisain megy keresztül, Istent hibáztatja, majd el is ítéli Istent. A vége egy kicsit... tragikus, egy kicsit lehangoló. Shakespeare-i. Mindenki meghal, és minden jól alakul a végén." Persze ez nem volt mindig így, egy korabeli interjúban még kevésbé szarkasztikusan beszélt a dalszövegekről: „Néhány dallal, néhány sorral kegyetlenül megszenvedtem. De megérte, mert a lelkemnek szüksége volt erre, most már nyugodtabban alszom. És persze egy ilyen mély lelki töltés át is jön a dalokból. Tudom, mert sokan mondják, hogy ezekben a dalokban van valami plusz, amit eddig nem éreztek a Nevermore-ban. Én is úgy érzem, hogy ilyen nyers, őszinte anyagot még soha nem készítettem." Nem is lenne Warrel, ha nem csavarna egy kicsit a sztorin, de köztudott volt mindig, hogy dalszövegei talányosak, és annak ellenére, hogy ennek a lemeznek konkrét története van, sokáig lehet boncolgatni a sorait. Persze ő is mindig rájátszott a titokzatosságra, például a lemez címadójának a jelentéséről így mesélt nevetve: „Ez titok! Ha a dreaming neon black egyfajta metafora, akkor nem kell komolyan venni, hiszen nincs értelme. Ha meghallgatod a lemezt és nagyon figyelsz a szövegre, a végére szerintem kiderül, hogy pontosan mit jelent... De ez egy kis időt és gondolkodást igényel."

A lemez hátborzongatóan indul: az Ophidian zaj-intrójához Clive Barker Lord Of Illusions című filmjét hívták segítségül, ami után alaposan belecsapnak a jóba, az erőteljes Beyond Withinnel bombasztikus nyitást kap az album. A zaklatott-zakatoló riffek mellé Warrel nemcsak a saját személyes fájdalmáról ír, hanem – ahogy azt tőle megszokhattuk – a világ bajait is a nyakába veszi és megkérdőjelez mindent. A pillanatok alatt magával sodró riff az a fajta, amit ha egyszer hallasz, sosem felejtesz el, és amit Van Williams groove-os dobtémája méltóképpen megkoronáz. Az akusztikus betét után örvényszerűen indul újra a dal, és végre az első tekervényesen dallamos Jeff Loomis-szóló is megérkezik. Az ezt követő, sejtelmes The Death Of Passion marcangoló önvallomása gyászos képet fest a főhős lelkivilágáról, szinte kitapintható az végtelen üresség érzése, ahogy Warrel kísértetiesen énekli az „I feel so hollow" sorokat. A barátságtalannak tűnő riffek között megbújik egyfajta sajátos dallamosság, noha tagadhatatlan, hogy Loomisra ekkorra már hatott a Meshuggah. A gitárszóló elkínzott dallamai után a basszusgitáré a főszerep, Jim Sheppard is főszerephez jut egy rövid ideig. A harmadik I Am The Dog ritkán került elő koncerteken, ami sajnálatos, hiszen izzasztó hangulata és a későbbi Nevermore-érát idéző riffjei és melódiái tökéletes dallamtapadást okoznak, noha Warrel énekdallamai finoman szólva sem mondhatók kommersznek.

A címadó Dreaming Neon Black teljes egészében Jeff Loomis szerzeménye: akusztikus indítása lírai pillanatokat idéz, majd ahogy Warrel elkezdi a „Sometimes when I'm alone, I still feel you / Your breath on my neck, you're still with me" sorokat, sokszázadszorra is azonnali libabőrt okoz. Talán a lemez legkönnyebben megjegyezhető énekdallamait lehet itt hallani, Loomis örökérvényű riffjeivel, és a lemez egyik fontos momentuma, hogy ebben a dalban szerepel Christine Rhoades néhány éteri dallamfoszlány erejéig. Valahol kísérteties az is, hogy a sorozatgyilkos és a lemezen hallható vendégénekesnő családi neve ugyanaz. Christine-ről – aki egyébként már az első albumon is énekelt a Garden Of Gray-ben – az alábbiakat mesélte Warrel egy korabeli interjúban: „A koncepció miatt volt szükség egy női énekhangra, és mivel Christine régi barátunk, és imádom a hangját, más nem is jöhetett szóba. Egy nyugis trip hop bandában énekel, de ha a helyében lennék, én biztos csinálnék valami metal projektet, mert iszonyatosan tud üvölteni, sikoltani. Akkor a legjobb a hangja, amikor teljesen kiereszti." Tim Calvert ellenben így emlékszik minderre: „Valójában az a lány, aki a Dreaming Neon Black című dalban énekelt, egyáltalán nem is volt ott. Két hónappal korábban Seattle-ben Warrel leitta a lányt, és felvette a hangját a négy sávos magnójára. A lány dallamainak ez a verziója más hangnemben és más sebességgel szólalt meg. Neil Kernon aztán valahogy fogta a szólamait, és megoldotta, hogy passzoljon a lemezhez!"

Mindezek ellenére természetesen érzelmi hullámvasút ez a hét és fél perc, utána a Deconstruction lidérces indítása nemhogy feloldja az eddigi egyre nyomasztóbb hangulatot, hanem még mélyebbre taszít a zenei-spirituális örvénybe. A dalszöveg is ebben a spirituális szellemben fogant, a vallásos témákat feszegető kérdések nyilvánvalóan a lányt magába szippantó szektára utalnak. Mindezek alól a flamenco betét sem ad feloldozást, sokkal inkább egyfajta furcsa zenei káosz felé tereli a mondanivalót, majd a dal második felében Tim is megvillantja szólisztikus oldalát. Ez a szám egyébként Calvert-szerzemény, a flamenco rész utáni rövid tiszta betét Loomis érdeme. A The Fault Of The Flesh felpörgeti a tempót, a magasabb sebességbe kapcsolt riffek mellé egy klasszikus toposz kerül elő, azaz az emberiség a parazita, ami el fog pusztítani mindent. Ez a gondolatkör világéletében foglalkoztatta Warrelt.

A hetedik tétel, a The Lotus Eaters zenéjében és dalszövegében is a pszichedelikus vonalat viszi, és ugyan szinte csak megválaszolhatatlan kérdéseket tesz fel, egyfajta ópiumos mámor lengi körbe a szerzeményt, melyre a lebegős gitártémák mellett a sűrű vokálok is ráerősítenek. Van Williams itt a hangulathoz alkalmazkodva visszafogta magát. A következő Poison Godmachine elején már egy jellegzetes pörgetéssel indít, és gőzmozdonyként húzza maga után a zenekart. Ebben a dalban az ő dobolását érzem hangsúlyosnak, Jeff riffelése mintha a groove-os tempó alázatos kísérete lenne. Erre érkezik Warrel megfoghatatlan dallamvilága, a végén egy-egy jobban kieresztett rövid sikollyal – amit szerencsére nem vitt túlzásba sosem a Nevermore-ban. A dalszöveg újra egyik kedvenc témáját járja körbe, a média, tévé agymosását taglalja – pedig hol is volt még ekkor az internet olyan formában, ahogy ma ismerjük!

Ismét sejtelmes vizekre evez az All Play Dead, a lebegős gitártémák és énekdallamok visszarántanak a pszichedelikus világba, a hangulatos Calvert-szerzemény gitárszólóját is ő játssza. A Cenotaph (szintén Calvert-dal) már a tragédia elfogadásáról szól, legalábbis itt már megpróbálja a főhős tudomásul venni az elfogadhatatlant, Warrel ráadásul a ritkábban hallatott baritonját is megvillantja a dal elején. Ha a delíriumot lehet még fokozni, ezzel a pár perccel megteszik, Van Williams okosan ellenpontozza a háttérben kúszó szövevényes-lebegős gitártémát. A No More Will az egyik személyes kedvencem, tényleg elmondhatatlanul sokszor meghallgattam, minden másodperce belém égett, az akusztikus indítástól kezdve, azon át, ahogy belép a főriff, majd Van jellegzetes dobtémája is megérkezik Warrel lélekszaggató dallamaival. Aztán mindez átfordul egy jellegzetesen Nevermore-osan zakatoló riffzuhatagba, csodálatos remekmű minden részlete. Ezt a dalt 2003-ban eljátszották Budapesten, de az akkori koncertről már csak egy mámortömbre emlékszem, ellenben 2007-ben, a Sziget fesztiválon kitapinthatóbb formában, szédületes hatással volt rám: szinte most is hallom-érzem a metálsátor hangzását és az este semmihez sem hasonlítható, mágikus hangulatát. A záró, akusztikus Forever tökéletes albumzárás, amely egyfajta feloldozásként is értelmezhető. A kor divatjának megfelelve pár perc szünet után egy rövid „she's been waiting for you" idézettel ér véget a lemez: nos, ez a találkozás sajnos talán meg is történt.

Ahogy azt említettem, a hangzás nekem furcsa, dohog, főleg a sűrűbb részeknél. Persze ki min hallgatja, meg hallgatta, de ne feledjük, huszonöt éve készült a felvétel az akkori stúdióigényeknek és felszereléseknek megfelelően, de mégsem én vagyok az egyetlen, aki kifogásolta a hangzást. Mint utóbb kiderült, nem is a keverés volt a ludas, hanem a mastering. Minderre Neil Kernon így reagált egy fórumon: „Ami a végeredményt illeti, nekem nincs vele semmi bajom, mert még soha nem találkoztam a mások által említett problémákkal egyik rendszeremen sem. Az albumot HDCD-ben masterelték, ami egy hangosabb mastering eljárás, mint a normál 16 bites, így csak feltételezem, hogy néhány rendszer nem tudta kezelni a 24 bites mastering által generált extra hangerőt, ami valami furcsa torzítást vagy ilyesmit eredményezett."

Jeff Loomis manapság így emlékszik erre az időszakra: „Ó, mindez már nagyon régen történt. Nagyon nehéz visszaemlékeznem mindenre. Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy csodálatos időszak volt az a zenekar életében, ahogy megtaláltuk a hangzásunkat, illetve a helyünket a metálzenében. Nagyon örültem, amikor Tim Calvert csatlakozott a zenekarhoz és Seattle-be költözött. Együtt írtunk riffeket, amiből aztán a kikerekedett az album. Ugyanakkor ez volt az utolsó alkalom, amikor Neil Kernonnal együtt dolgoztunk. Kiváló részleteket adott a zenéhez, és számos nagyszerű javaslattal élt a hangszereléssel kapcsolatban. Massszívan turnéztunk azzal a lemezzel, és egy csomó új rajongót szereztünk.”

Sajnos videóklippel nem támogatta meg a kiadó a lemezt, de más idők voltak, a Headbangers Ball épp nem létezett, az internet még korántsem tartott ott, ahol ma, hogy pillanatok alatt fel lehet futtatni megfelelő mennyiségű pénzzel és megzabolázott algoritmussal bármit. Így sajnos vizuális szempontból a Dreaming Neon Black kakukktojásnak számít ma is.

Volt olyan időszak, amikor egy az egyben eljátszották a lemezt, a megjelenését követő turnék valamelyikén, szerencsések, akik ezt láthatták-hallhatták. Sajnos erre (sem) lesz már többet alkalom, így maradnak az emlékek és a Youtube-on fellelhető ilyen-olyan minőségű felvételek. A lemez jobban fogyott, mint az előző, a fellendülés íve megvolt, ami még tartott is egy darabig, noha a változás szele már megcsapta a zenekart – ezalatt az új idők hívószavának engedelmeskedve a hathúrost gitárt igen gyorsan héthúrosra cserélte Jeff Loomis, ami miatt a következő Nevermore-lemezeken sokkal morózusabb zene gördült ki a keze alól. De mindez már a következő fejezet története lesz.

(V.Sz.)