Shock!

Mi mással ünnepelhetné az ember a névnapját, mint egy jó kis búcsúturnés Mötley Crüe-koncerttel Münchenben? Amilyen jó ötletnek tűnt mindez pár hónappal ezelőtt, a koncert előtti pár napban annyira kétségessé vált az egész utazás a Lufthansa-sztrájk miatt. Még a koncert előtti nap reggelén is kérdéses volt még, hogy megyünk-e, ha igen, miképp jutunk ki, így sebtében készült is néhány vészforgatókönyv. Végül sikerült átbookoltatni a repülőjegyet egy berlini átszállással, és ugyan korábban kellett kelni az eredeti járat indulásához képest, de a repülés nagy rajongójaként boldogan elviseltem, hogy aznap kétszer suhanhattam a felhők felett-alatt, az meg teljesen részletkérdéssé vált, hogy másnap este miképp jutunk haza.

A Zenith felé haladva a helyi metrón természetesen máris egy magyar srácba botlottunk, de egyébként is igen könnyen ki lehetett szúrni, kik tartottak a koncerthelyszín felé, így a térkép bogarászása helyett együtt hömpölyögtünk a tömeggel. A klubhoz odaérve riasztóan hosszú sor fogadott, ennek ellenére döbbenetesen gyorsan sikerült bejutnunk, majd pár perc múlva már Kovács Leventével üdvözöltük egymást a merch pultnál – akinek koncertfotóit néha láthatjátok nálunk is –, de ezúttal kivételesen mindketten csak „szórakozni" érkeztünk. A Zenith egyébként a SYMA csarnokhoz hasonlítható valamelyest, illetve mivel vasúti kocsikat javítottak annak idején az épületben, az egykori gyár-jelleg eléggé megmaradt: oldalt pár méterenként vasoszlopok sorakoznak, felül vasgerendák futnak, és a mindennek tetejébe amúgy magas, ámde hosszúkás épületnek kimondottan borzalmas az akusztikája, ahogy az később kiderült.

Maga a shock-rock (hogy legyünk stílszerűek) nagymestere, Alice Cooper volt a turné supportja, aki 67 éve ellenére egy perccel nem néz ki többnek hatvannál, ami azért az ő korában és egykori életvitelével szép teljesítmény. Mindig rokonszenves arcnak tartottam Vincent Damon Furniert, és ugyan sosem mélyedtem el jobban a munkásságában, azért a kötelező régi slágereket felismerem, és természetesen az 1989-es Trash lemezt is kívülről fújom. Utána nagyjából a 2000-ben megjelent Brutal Planetig voltam képben vele kapcsolatban. Ennek megfelelően a színpadi látványelemek, körítés, színház abszolút újdonság volt számomra (értsd: tisztában vagyok vele, hogy létezik, de sosem néztem a koncertfelvételeit a Petőfi Csarnokos koncerten kívül, amit annak idején a TV2 adott le, ha jól emlékszem). Természetesen egy ilyen búcsúturnén (még ha nem is az övé) best of-programot kaptunk, így a tizenhármas szett nagy részét még én is ismertem. A nyitó The Black Widow előrevetített az este legfontosabb részét: tűzesőt kaptunk, Alice mester fekete kényszerzubbonyban imbolygott a mikrofon előtt, majd a következő No More Mr. Nice Guynál (amit errefelé szerintem sokan a Megadeth-feldolgozás miatt ismernek) már piros-fekete csíkos frakkban folytatta, sétapálcáját a tömegbe dobta, amit egy rajongó bizonyára boldogan vitt haza. Az I'm Eighteen alatt egy mankóval hadonászott Alice, a Poison alatt meg konkrétan népünnepély alakult ki. Meg is lepődtem egyébként, úgy tudtam, a németek halvérűbbek és kevésbé mozdulnak be, ennek ellenére folyamatosan emelkedtek a kezek a magasba, énekeltek, forrt a színpad előtti terület, ami konkrétan megközelíthetetlenné vált. A jelenlegi kísérőzenekar fazonra és tudásra teljesen rendben van, Nita Strauss abszolút belevaló csaj, és jól is játszik, a többiek is folyamatosan mozogtak, láthatóan együtt izzik a társaság.

A csúcspont persze a véres köpenyes Feed My Frankenstein alatt jött el (természetesen az Alice nyakában tekergő óriáskígyó kivételével), ahol Cooper három méteres szörnyeteggé vált (bár nem vagyok arról meggyőződve, hogy ő volt-e a jelmez alatt), de ezt még fokozni tudták az I Love The Dead alatti kis színházzal, amikor is a színpadon felállított nyaktiló segítségével a fejétől is megszabadították a kényszerzubbonyban megjelenő Alice-t. Manapság nyilván kevésbé sokkoló a látvány, mint annak idején, ezért vidám ováció fogadta ezt is. A záró School's Out pedig már minden volt, szappanbuborékok tömkelege, hatalmas lufik, Another Brick In The Wall betét, kis tűzijáték (hatalmas durranásokkal), a folyamatosan jókedvű és vigyorgó és tök jól éneklő Alice Cooper pedig roppant rokonszenvesen vezényelte végig az estét. Bakancslistáról kihúzva ez is, kár, hogy a hely fura sajátossága miatt hátul már halkan szólt az egész, ellenben borzasztóan döngött, előrébb meg nem láttunk semmit, mert a németek magasra nőttek (és megállás nélkül mászkáltak vagy ordenáré részeg módon idegesítettek), a színpad pedig relatíve alacsony volt.

Korábban, a koncerthelyszínre érve azonnal megállapítottuk, hogy ezen a Mötley Crüe-búcsúkoncerten bizony nem lesz se hullámvasutas Tommy Lee-szóló, se más efféle vásári mulatság (pedig a jegy mocsok drága volt, és máshol nem spóroltak ezzel, sejtelmem sincs, miért nem találtak egy olyan helyet, ahova befért volna a cucc, ez így konkrétan a kibaszás-kategória), ezért kicsit elszontyolodottabb formában vetettük be magunkat a tömegbe, hátha találunk egy olyan pontot, ahol többet látunk a színpadból (nem nagyon találtunk). Na de sebaj, legalább a kisebb helyszín miatt közelebbről figyelhettük meg ezeket az öregedő anyaszomorítókat, és azért ez sem utolsó élmény. A setlist pedig konkrétan slágerparádé volt: persze lehetne vitatkozni, hogy mit kellett volna még eljátszaniuk (a Louder Than Hellt mondjuk biztosan, mert az itt egy az egyben kimaradt), de ahogy belecsaptak a Girls Girls Girls után (ahol már megtapasztalhattuk, milyen betojni a bazi hangos petárdáktól) a Wild Side-ba, a Mikiegér-hangú és a borzalmasan hordúhasú Vince Neil lelkesen ide-oda kezdett szaladgálni, a legdögösebb rocksztárok egyike, Nikki Sixx a közönséget hergelte, a félelmetesen elmúmiásodó Mick Mars tolta az örökzöld riffet, Tommy Lee pedig hátulról megvilágítva dobolt, na, ott akkor pont nem érdekelt már (annyira), lesz-e hullámvasút vagy sem – a rockandroll elsodort magával, Tesco-gazdaságos Mötley-est ide vagy oda. A srácoknak pedig ott volt plusz látványként a két táncoslány/vokalista is.

Eszement fénytechnikát hozott magával a zenekar, nemcsak a színpadot pásztázták a megkoreografált színes fénycsóvák, hanem sokszor a fél csarnokot beborították a fénysugarak, fantasztikus látványt nyújtva hátulról és féloldalról. A harmadikként megszólaló Primal Screamet már piróval is megtámogatták, a refrénnél folyamatosan ontották a lángcsóvákat a hegyes színpadi kellékek. Az előzetes videók alapján félő volt, hogy Vince Neil torka hogy (nem) bírja majd a koncertet, de sokkal jobban teljesített, mint vártam, igaz, sok refrént rábízott a közönségre/vokalistákra/Nikkire, de korántsem bizonyult annyira gyalázatosan csapnivalónak, mint néhány előzőleg kikerült videón. Persze hamis volt, meg a Kickstart gyors sorai itt sem mentek neki, de kezeljük helyén a kérdést, hiszen sosem a fantasztikus orgánumáért szerettük az urat. Engem speciel sokkal jobban zavart, hogy úgy néz ki, mint egy vágósúlyba került disznó, főleg, ha összevetjük Sixx és Lee külsejével, netán az ő egykori formájával, pénze meg lenne arra, hogy változtasson ezen.

Óriási kedvencem, a Looks That Kill is roppant szórakoztató volt, a tömeg fortyogott (hogy lehet egy ennyire egyszerű riffet ilyen dögösen megszólaltatni?), a gong is megszólalt az őt megillető helyen, Nikki Sixxen pedig az látszott, mintha még mindig TÉNYLEG élvezné ezt a számot hatmilliomodszor is eljátszani. Egyébként a Motherfucker Of The Year és a Saints Of Los Angeles is hatalmasat ütött, igaz, én kimondottan szeretem a legutolsó lemezt, abszolút méltónak érzem a zenekar nevéhez. A két feldolgozás közül (Smokin' In The Boys' Room, Anarchy In The U.K.) természetesen a kultikus Sex Pistols-dal ütött nagyobbat, főleg, amikor kijött a színpadra négy maszkos fegyveres vízipisztollyal és a közönséget locsolta (bár ez a mostani események fényében rosszabbul veszi ki magát így leírva). A Shout At The Devil alatt pedig már az égvilágon minden lángolt, Nikki plafonról lógó pentagramos mikrofonállványa, a háttérben a színpad egy része, a lángcsóvákat is folyamatosan lövellték ki a refrén alatt, a legvégén még Sixx folyamatosan lőtte ki a sokméteres lángoszlopot a basszusgitárjára erősített cuccból (tiszta Rammstein volt, tényleg), záróakkordként pedig egy jó hangos, szikrázó petárdát is kaptunk. (És az elmúlt hetek történesei fényében ott volt a cidri szerintem sokakban mindezek közben/után.)

Mick Marsnak a gitárszólót tényleg nem kellene erőltetnie, őt sem ezért szerettük sosem, de legalább kicsit eloszlott a füst, mert a Live Wire alatt megint jöttek a lángok. Egy piromániás sem panaszkodhatott (én sem), tényleg baromi hatásos volt a folyamatosan villogó fényekkel kombinálva, meg az is, hogy Tommyból szinte csak a sziluettjét lehetett látni, egészen különleges formában mutatva meg a dobjátékát. A végére már csak a kihagyhatatlan Dr. Feelgood és a Kickstart My Heart maradt (írtak ennél bitangabb dalokat akkoriban?), a Kickstart meg hogy is kezdődhetne másképp, minthogy Mick Mars kiáll középre, vörös fénybe borítva, kicsit megvinnyogtatja a gitárt, aztán elkezd sikítozni mindenki (Vince is, csak másképp, mint a tömeg), aztán az első refréntől kezdve megint lángolt az istennyila is, konfettit szórtak, durrogott és szikrázott a tűzijáték – pazar volt, tényleg!

A ráadás egy szál zongorával indító és záródó (Tommy Leet végre a sziluettjén kívül másképp is láthattuk) Home Sweet Home alatt kétoldalt a kivetítő más funkciót kapott: képeket, videórészleteket vágtak be a zenekar sokévtizedes történelméből, és hát bizony ez a magamfajta vén csirkét is elérzékenyítette, azért csak végigkísértek majd harminc évig. Aztán egy meglehetősen rövid búcsúzkodás után levonult a zenekar, mi meg ottmaradtunk az emlékeinkkel. Zárszóként pedig nem tudnék frappánsabban fogalmazni náluk: all bad things must come to an end.

(VSz)
(fotók: hivatalos fotók híján YouTube-videókból lopkodtuk a müncheni képeket)

„Nem értettünk máshoz, csak ahhoz, hogy lökjük a nyers rock and rollt azokból a kibaszott Marshall hangfalakból meg az ágyékunkból; meg ahhoz, hogy teletömjük magunkat mindenféle szarral és piáljunk, míg azt nem érezzük, hogy valamennyire szabadok vagyunk.” Ez a Mötley Crüe ars poeticája, emberek milliói imádják vagy átkozzák őket ezért. Mi pedig ezt a zenekart indultunk búcsúztatni a novemberben is igen kedélyes Stockholmba.

Lévén a tétlenséget egy koncertteremben még nehezebben viselem, mint általában, szinte percre pontosan a kiírt kezdésre zöttyentünk le a székeinkre, és megállapíthattuk, hogy bizony meglehetősen kevesen vagyunk odabent. Ennek pedig oka volt, nevezetesen a kanadai Saint Asonia, akik az első soros hadállásaikat féltre őrző, valamint a söreik mögül óvatosan kíváncsiskodó érdeklődők előtt próbáltak éppen bizonyítani. A brigád még csak tavaly állt össze, Johnny K által világra segített debütalbumuk pedig az idén nyáron jelent meg, és valószínűleg pusztán a résztvevők neve alapján sikerült megcsípniük ezt a jól hangzó pozíciót (hiszen Staind- és Three Days Grace-tagok is találhatók a soraikban). A részleteket nem taglalnám, hiszen az azt a hatást kelthetné, hogy a kvartett minimálisan is megmozgatta a fantáziámat, holott egyáltalán nem ez a helyzet. Számomra alapjáratos, grunge-os felhangokkal bőven átitatott rockzenéjük jelentősége az általuk elfoglalt színpadi térrel volt itt arányban.

Ha másra nem, arra jó volt ez az időszak, hogy tüzetesebben is feltérképezhessük a már kívülről is roppant impozáns helyszínt. A Gömb (Globen) a hivatalos statisztikák szerint a világ legnagyobb félgömb alakú építménye, 130 méteren helyet foglaló tetőkilátójába siklóvasúttal lehet feljutni, belülről nézve pedig az építmény 85 méteres belmagassága kelt egészen szürreális hatást. Ilyen kulisszák között persze nem okozott nehézséget Tommy Lee „játszóterének” felépítése sem, ami egymagában uralta is a küzdőteret, már csak azért is, mert a Mötley egyéb cuccait egészen a kezdésig függöny takarta. Ennek megfelelően az előzetes produkciók mindegyike a színpad előterébe szorult, ami afféle futottak-még hangulatot is eredményezhetett volna, ha az elsőszámú hangulatfokozó szert nem éppen Alice Coopernek hívták volna.

A különleges vendég érkezésére szépen megtelt a nézőtér, a 16 ezer fős hivatalos befogadóképességet ránézésre úgy 90 százalékban ki is használták a svédek. Nyilván van az az ajánlat, amire még Alice sem mondhatott nemet, egy Mötley-búcsúturné pedig mindenképpen valami ilyesmi, ilyen formán pedig egy rendkívül meggyőző koncentrátumot kaptunk a 68. életévében járó, amúgy tökéletesen kortalan zenész és csapata képességeiről, még ebben a furcsa, „előzenekari” szituációban is. A tizenhárom tételes szett – számomra meglepő módon – a ’70-es évek első felének dalait helyezte fókuszba, eleve a nyitó The Black Widow is negyven évvel ezelőtt íródott, majd a No More Mr. Nice Guy, Under My Wheels, I'm Eighteen, Billion Dollar Babies dalokkal olyan muzeális értékű sort dobott elénk az öreg, hogy nem győztünk csodálkozni. Bizony, csakazértis jól esett ezután a Poison, hogy a Cooper-ügyileg kevésbé képzett arcok (lásd jómagam) is képbe kerüljenek.

A színpadon náluk eleve hat zenész osztozik, akiknek egytől egyig jól áll a reflektorfény, a főszereplő mellett azonban jobbára a legfrissebb igazolásra, a szőke Nita Straussra figyel a jónép (kiemelten a férfinép), aki Glen Sobel dobszólója után meg is kapta a maga extra blokkját. A három gitáros ide mindenképpen túlzás, de a színpadi összhatás feleslegessé teszi, hogy ezen polemizáljunk, hiszen élőben a banda fenomenálisan működőképes. Ha az idő rövidségét nem veszem tekintetbe, ez egy teljes értékű show volt, sőt, színház, felvonultatva az óriásira növesztett Frankenstein-szörnyetegtől a guillotine-ig minden jól ismert „vendégszereplőt”. Meglehet, hogy a mai tinédzsereket már nem ők kényszerítik térdre, de nevezzük ezt bárminek, abszolút a névhez méltó előadás volt. Alice láthatóan büszke is a friss felállásra, a közönségtől pedig saját jogán is megérdemelten zsebelte be a vastapsot.

A Mötley Crüe esetén már jóval pontosabban tudni véltük, hogy mire számíthatunk, már ami a konkrét zenei teljesítményt illeti, az egyéb attrakcióktól pedig szándékosan tartottam magam távol a YouTube-on, hogy a poén mégse legyen lelőve teljes egészében. A hangszeresek nyilván álmukból a színpadra kergetve is meglehetős biztonsággal nyomnának le egy best-of programot, a bizonytalansági faktort itt – ahogy a múltban is – Vince Neil személye garantálja, aki olykor teljességgel vállalhatatlan módon adja elő magát. Ez az este azonban nem a szőrszálhasogatásról, hanem sokkal inkább arról szólt, hogy a dolgok néha a lehető legkedvezőbben alakulnak, ekként a maga módján Vince is magabiztosan ugrotta meg a lécet, a szórakozásra pedig ettől kezdve tényleg csak annak nem volt módja, aki nem is kereste. A Mötley Crüe nevezetű utazó nagycirkuszt láthattuk a porondon, teljes valójában.

A stockholmi koncert a búcsúturné utolsó előtti európai állomását jelentette, amiből ezúttal végre nem spórolták ki mindazokat az extrákat sem, amellyel a produkció a tengerentúli közönséget már lenyűgözte. A pirotechnika paraméterei – csúcspoénként Nikki lángszóróként funkcionáló bőgőjével – egy Rammstein-koncert kulisszáit idézték, a kétórás műsor egyetlen pillanatra sem ült le adrenalin szempontjából. A legnagyobb attrakció természetesen Tommy Lee hullámvasutas mutatványa volt, aki az általa koreografált (tehát zömmel elektronikus alapú) zenére teljes hossztengelyében végigjárta az arénát a dobszerelésével együtt, miközben megtett persze néhány 360 fokos fordulatot is. Félúton, a legnagyobb őrjöngés közepette neki még az is belefér, hogy éppen ekkor kérjen egy perc csendet (nyilván beleordítottak) a párizsi eseményekre való tekintettel. Maga a „dobszóló” összességében a parasztvakítás olyan mániákus szintjét képviselte, amire egyszerűen nincsenek találó jelzők (mindenki nézze meg magának, aki eddig nem tette).

A csajokkal ugyan kicsit spórolósan bántak, a két táncoslány (az egyikük, ha jól tudom, Tommy jegyese) viszont szépen besegített a vokálba is – az egyetlen téren, ahol ezeknek az arcoknak igazán mankóra van szükségük. Hatvan felé közelítve (vagy Mick Mars esetében már azon is túl) egyikük sem egy Motherfucker Of The Year immár, de a badass-imidzset azért még ma is tűrhetően hozzák, Lee dobolásában pedig olyan eredendő gőzerő van, hogy azzal Budapestig el tudta volna tolni az arénát. A tizenhat dalos szett nem hordozott magában különösebb meglepetéseket (aligha számított bárki is az ellenkezőjére), Nikki szentimentális búcsúmonológja is borítékolható (és elnézhető) volt, az viszont kimondottan óriási ötlet, hogy némi közönség feletti röpködést követően a koncertet a Tommy hullámvasútjának másik végében felépített kisszínpadon fejezzék be a Home Sweet Home zongora feletti összeborulásával.

Ezért utaztunk ennyit, mert tudtuk: a Mötleyből csak egy van… illetve nemsokára már egy sem. Élmény volt, a szó legzsigeribb értelmezésében. Hell yeah, Mötley Crüe!

(KB)

Fotók: Fredrik Olofsson, rockbladet.se