Shock!

1994. október 18-án, azaz a napokban húsz esztendeje látott napvilágot a seattle-i Queensryche első olyan albuma, amely széles körben vitát váltott ki. A Promised Land címre keresztelt alkotás egy olyan zenekar képét vázolta fel, amely nem csak a korai idők metalos hozzáállásával szakított végérvényesen, de az áttörést hozó, 1990-es Empire lemezzel is csak érintőlegesen vállalt közösséget.

Noha az MTV-t meghódító klipnótákkal felvértezett, többmilliós példányszámban elkelt Empire koronggal a Geoff Tate és Chris DeGarmo tandem által vezetett ötös bebizonyította, hogy a fősodorban éppúgy helye van az intellektuális gondolatokat felszínre hozó, komoly, érett hard rock muzsikának, mint a kevésbé magvas gondolatiságot képviselő irányzatoknak, sokáig nem lehetett tudni, milyen irányba indul innen a kvintett. A saját keretein belül öles léptekkel haladó alakulat hat év alatt jutott el a The Warning NWOBHM-beütésű metaljától az Empire kifinomult hard rock zenéjéig, közben pedig két olyan mesterműre is futotta az erejükből, mint a pengeéles progresszív metal-prototípus Rage For Order, illetve a teljes stílus alfájának és omegájának számító, koncepciózus Operation: Mindcrime. Eme tendencia azt prognosztizálta, hogy az ereje teljében lévő gárda evolúciós fejlődése nem itt fog megállni, akkora váltásra azonban kevesen számítottak, amit a Promised Land hozott el.

A hallgatóságot meglehetősen váratlanul érte az ötödik stúdiómunka, hiszen a megelőző négyéves ciklus egyetlen friss szerzeménye, az 1993-as Last Action Hero filmzenealbumon helyet kapott Real World dal akusztikusabb hangvétele és Michael Kamen nagyzenekari hangszerelése ellenére is közel állt az Empire világához, ezáltal nem adott okot messzemenő következtetések levonására egy esetleges iránykorrekció kapcsán. A háttérben ugyanakkor beindult valami. A Real World sikere dacára a csapat megvált Peter Collins producertől, aki az előző két lemezzel elért áttörés egyik fő letéteményese volt. Utódja az a James „Jimbo" Barton lett, aki korábban hangmérnökként dolgozott a zenekarral, a készülő lemez arculatának megszabása azonban inkább Chris DeGarmo gitárosnak volt köszönhető, aki addigra teljesen átvette a Queensryche kreatív irányítását.

Mindeközben Geoff Tate a kilépés gondolatával játszadozott, amely óhatatlanul is felvetette a kérdést: vajon a rocksztárrá válás, a milliós eladások, az arénaturnék mindössze az ígéret földjének délibábjai, és ezek megtapasztalásáért nem kell-e túl nagy árat fizetni az emberi kapcsolatokban? Akárhogy is, az amerikai álom árnyoldalaira és a zenekaron belüli nem túl rózsás viszonyokra egyaránt reflektáló gondolat nem véletlenül jutott főszerephez, a több helyütt nyomorúságos és reményvesztett, máshol egyszerűen csak szomorú és lehangoló tematikák a hozzájuk szervesen kapcsolódó, elvont zeneiséggel karöltve különleges atmoszférát kölcsönöztek a teljes albumnak. A csapaton belüli konfliktusok által keltett feszültségeket enyhítendő, a stúdiómunkát terápiás jelleggel kiszervezték egy Washington állam partjainál lévő szigetre, és bár első körben nem közeledtek az álláspontok, az Isten háta mögötti, érintetlen környezet végül megtette hatását, az anyag szignifikáns részét ugyanis ebben a sebtében összetákolt mobil stúdióban öntötték végleges formába.

Csak sejteni lehet, hogy a tradíciókkal történt szakítások mennyiben befolyásolták a végeredményt, mindenesetre – ahogy a bevezetőben említettem – a metalos attitűd és a '80-as évek megoldásai szőrén-szálán eltűntek, átadva helyüket egy hasonlóan mély, ám összehasonlíthatatlanul experimentálisabb megközelítésnek. DeGarmo személyes tapasztalatokon alapuló témái a Queensryche történetének legmerészebb, legszerteágazóbb albumát eredményezték, amely hangszerelésében és hangulatában egyaránt merített a klasszikus prog rock és neo-prog értékekből, főként a Pink Floyd kései, David Gilmour által meghatározott munkáiból.

Az élet és a halál körforgását szimbolizáló 9:28 A.M. intróját követően kibontakozó I Am I fajsúlyos nyitánya szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy a szökőévnyi pauzát követően megújult, a '90-es évek elvárásaihoz asszimilálódott Queensryche-legénység új utakra lépett. A keletiesen lüktető szerzemény hipnotikus dallamai azonnal hatalmukba kerítik a hallgatót, DeGarmo szitármunkája és csellózása (!) pedig csak fokozza az összhatást. A gitárszólóba sikeresen visszacsempészték azokat az eltéveszthetetlen motívumokat, melyek korábban is meghatározták a QR-hangzást. Az ezt követő Damaged az album egyik olyan tétele, amely direkt módon utal a korábbi időkre mind tempójában, mind feszes riffjeiben és fogós refrénjében, természetesen Eddie Jackson védjegyszerű basszusgitározásától övezve. A légies Out Of Mind dallal kezd kibontakozni a lemez valódi, meditatív arca. Az ötletes akusztikus textúrák közé nagyszerűen integrált elektromos gitárok tökéletesen hangsúlyozzák a mondanivalót, a gitárszóló pedig egyenesen fenomenális. A különlegesen érzékeny Bridge azonban ennél is tovább ment: DeGarmo törékeny kapcsolatát vázolja édespajával, aki a felvételek közben hunyt el. A refrénben a gitáros hátborzongató őszinteséggel nyílik meg, zseniális pillanata a korongnak e drámai kompozíció.

A címadó Promised Land kendőzetlen pinkflyodizmusban tobzódik, a lassan hömpölygő, 8 perces monstrum különleges hangszerelési megoldásai elemi erővel hatnak, Tate szaxofonozása különösen üde színfoltja a dalnak, amely a csapat történetének egyik legcsodálatosabb pillanata. A központi téma monumentalitását törvényszerűen le kellett vezetnie valaminek, ezt a szerepet a Disconnected hagyományosabb felfogású, ám bizarr módon effektezett gitárokkal és éneksávokkal operáló percei töltötte be. Eddie Jackson bőgője itt újra domináns, elképesztő ütemérzékkel körvonalazza a dalt, amelynek modern megközelítésén is átjön a klasszikus QR-érzésvilág. Ezt a hagyományosabb vonalat erősítette a wah pedálos riffekkel aktuálissá varázsolt My Global Mind, amely kissé felszabadultabb érzetű, mint a dalcsokor többi eleme.A lírai és rockos részeket egyaránt magában foglaló One More Time ugyancsak tartogat olyan megoldásokat, ami visszacsatol az Empire-korszakhoz. Az album két balladája közül a Lady Jane a konvencionálisabb darab, míg a lemezt záró Someone Else? zenei minimalizmusa ellenére is velőt rázó. DeGarmo egy szál zongorával kíséri Geoff Tate-et, aki katartikus dolgokat művel a perfekt módon építkező, a feszültséget mesterien fokozó lírában, ennél kifejezőbben nem hiszem, hogy lehet énekelni. E dal amolyan jutalomjáték lehetett a korong érzelmi világához végig alázattal és visszafogottan idomuló énekes számára, hiszen itt alaposan kiereszthette a torkában szunnyadó szörnyeteget, a fájdalomtól összeomló ember víziójának megtestesülésénél tökéletesebb lezárást pedig el sem lehetett képzelni e meglehetősen nehéz hallgatnivaló végére.

A cinizmussal teli, nehezen barátkozó album fogadtatása eleinte maximálisan jónak tűnt: a négy évig éheztetett tábor a pre-internet korszakban egy emberként rohant a lemezért a boltba, és a Billboard-lista harmadik helyéig repítette a csapatot, ami máig a legmagasabb listás helyezésük. Más kérdés, hogy a lelkesedés idővel alábbhagyott, így az Empire üzleti sikerét már nem tudták felülmúlni, viszont egy platinalemezre azért mindenképpen jónak bizonyult a Promised Land, amely vitatott mivolta ellenére a Queensryche utolsó hibátlan, klasszikus albuma.