Shock!

Igen, tudom, ha már ZZ Top és szegény Dusty Hill, az Eliminatorről illene elsőként írni a rovatban, főleg, hogy eddig valami oknál fogva kimaradtak innen. Vagy minimum valamelyik ősi relikviáról, például a Tres Hombresről. Viszont ha már úgy alakult, hogy tragikus megemlékezés keretében debütál a Klasszikushockban minden idők egyik legvalószínűtlenebb szupersztárzenekara, mégis az tűnik számomra helyénvalónak, ha ebből az alkalomból a személyes kedvencemet szedem elő tőlük. Az 1990-es Recycler ezen túlmenően azért is jó választás, mert a csapat tökéletesen szintetizálta rajta a korai éra nyers bluesát, illetve a '80-as évek MTV-kompatibilis slágerrockját.

A pár nappal ezelőtt negyvenedik születésnapját ünneplő MTV világrengető hatásának egyik tökéletes példája a ZZ Top arénákat megtöltő, multiplatina sztárbandává válása volt. Billy Gibbons, Dusty Hill és Frank Beard patinás bluestriója persze a '70-es években is elég népszerűnek számított, azonban senki sem sejthette előre, micsoda őrületet vált majd ki az 1983-as Eliminator. Az album már a nyolcadik volt a sorban, vagyis minden tekintetben sokadik lemez, és zeneileg is fordulópontot jelentett náluk – ám nem lehet kérdés, hogy a mindent elsöprő sikerhez a csapat imázsa is kellett a két frontfigura hatalmas szakállaival, a dögös csajok és a lemez címét ihlető autó fémjelezte klipekkel.

A ZZ Top az MTV-éra legkevésbé magától értetődő arénabandája lett a hajmetálos éra küszöbén. Csúnyábbak és öregebbek voltak a korszak poszterarcaihoz, a Van Halenhez, a Mötley Crüe-höz, a Quiet Riothoz vagy a Ratthez képest, az albumból mégis annyi fogyott, mint a Back In Blacket leszámítva egyetlen másik rocklemezből sem ezekben az években: a Journey Escape-jével, a Def Leppard Pyromaniájával és a Van Halen 1984-jával vállvetve az Eliminator az éra legkelendőbb alapműve lett a műfajban az évtized első felében. A lemezből csak az Egyesült Államokban több mint 10 millió példány ment el napjainkig a Gimme All Your Lovin', a Legs, a Sharp Dressed Man és a TV Dinners sikere révén, a bődületes szériát pedig az 1985-ös folytatás, az Afterburner is folytatta. Utóbbi ötszörös platina lett Amerikában, de ekkor már egészen valószínűtlenül népszerűek voltak Nyugat-Európában is. A banda ekkori nagyságát és ikonikus státuszát jól jellemzi, hogy a Gillette cég egymillió dollárt ajánlott Billynek és Dustynak, ha a kamerák előtt válnak meg arcszőrzetüktől egy reklámfilmben. (A válasz természetesen azonnali nem volt.)

Ugyanakkor teltházas turnék ide, doningtoni headlineri pozíció oda, sokmilliós lemezeladások amoda, az Eliminator és az Afterburner elektromos dobokat, szintetizátorokat csatasorba állító megközelítése nem volt mindenki ínyére. A korai éra hívei közül sokan szájhúzogatva figyelték egykori kedvenceik kommerszebb új irányát, a slágerek eltérő, poposabb hangszerelését. Noha az Eliminatort és az Afterburnert általában gépiesebbnek szokás bélyegezni a korábbiaknál, érdemes megjegyezni, hogy a zenekar maga organikusabban játszotta fel ezeket az anyagokat a korai klasszikusoknál. Gibbons: „Az El Locóra meg a Deguellóra mindenki külön nyomta fel a részeit, és utáltunk így dolgozni, mert túl steril volt. Baromira zavart, hogy fejhallgatókon, mikrofonnal kommunikálunk egymással, így az Eliminator idején úgy döntöttünk, zenekarként, együtt fogjuk felnyomni a dalokat. Ebből fakadóan jobban rákoncentráltunk a tempókra, és hogy még precízebben szólaljunk meg, elkezdtünk fix ritmusra játszani, dobgépeket, szekvenszereket állítottunk csatasorba. És élveztük. Tök jó hatással voltak a feszességünkre ezek a cuccok. Bárki hallhatja, hogy az Eliminator jóval feszesebb album a korábbiaknál. Elkezdtünk szigorúan ragaszkodni a pontossághoz. Persze ennyire azért nem volt tudatos a dolog, mert nem igazán tudtuk még, mihez akarunk kezdeni a szintetizátorok birodalmában – ettől azonban csak még izgalmasabbnak tűnt ez az egész. Frank Zappára hagyatkoztunk, mert valami olyasmi volt a mottója, hogy az ember sose olvassa el a használati utasítást, csak szépen koszolja össze a kezét, és fogjon bele..."

A csapat a korszakban megszokotthoz képest sokkal alaposabban rápihent a két szupersikeres lemez folytatására, de előzetesen nem terveztek különösebb iránymódosítást, amikor 1989 derekán megkezdték a tényleges munkát az új dalokon. Gibbons: „Eredetileg az Eliminatorön és az Afterburneren megkezdett vonalon akartunk haladni. Megírtunk a houstoni stúdiónkban egy sor nagyon alaposan kidolgozott popdalt, aztán átmentünk pár hónapra Los Angelesbe, ahol teljesen belemerültünk a szekvenszeres, minden-a-maga-helyén-van típusú megoldásokban. Memphisben fejeztük volna be a munkát, ám amikor megérkeztünk a stúdióba, átcsúsztunk valami teljesen másba."

A dolognak egészen valószínűtlenül prózai oka volt, és egyáltalán nem tudatos tervezés miatt alakult így: a zenekar felszerelése valamilyen szervezési baki miatt pár nappal később ért át Kaliforniából Tennessee-be, mint ők maguk. Billy: „Nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, ezért aztán gyorsan kerítettünk néhány kölcsöncuccot a stúdióban, és elkezdtünk jammelni, nekiálltunk nyomni a bluest, mint régen. Aztán eltelt két nap, és úgy döntöttünk: félretesszük az addig született dalokat, hogy újakat írjunk ebben a tradicionálisabb, bluesos stílusban. Mindössze negyvennyolc óra alatt alapjaiban megváltoztattuk a lemez irányvonalát, mert annyira magától értetődőnek tűnt, hogy ez a helyes lépés. A sound nyersebb és lazább lett, de mindenkinek bejött. A My Head's In Mississippi például az első témák között állt össze a lemezre, és remek példa rá, hogyan kevertük a régit az újjal. Eleinte sallangmentes boogie volt az egész, aztán beszállt Frank, bedobta azokat az erősen bevisszhangosított elektromos filleket, és egyből kapott a dal egy modernebb ízt." Hill: „Elkezdtük írni az új dalokat, aztán nekiálltunk átdolgozni a már meglévőket, mindezt a kevésbé előrehaladott felszerelésekkel. Sokkal lazább, spontánabb lett így a végeredmény, minket meg zenekarként elkapott a lendület, és haladtunk előre, amerre sodort magával."

Maga a lemez egyébként a spontánabb hozzáállás ellenére sem állt össze azonnal. Billy: „A houstoni és Los Angeles-i előzetes munkálatokat nem számítva négy hónap alatt készültünk el, tehát a hosszabb projektjeink közé tartozott a meló. De ebben az is jelentősen közrejátszott, hogy a Memphis Sound stúdió a Beale Streeten található, és arrafelé aztán tényleg minden elvonja az ember figyelmét. Rengeteg izgalmas figura nyomult az utcán, például egy Alabama nevű utcazenész, aki mindössze egyetlen dalt ismert, a Baby Please Don't Gót, de nem is volt szüksége többre: elnyomta, utána az emberek továbbmentek, ő meg eljátszotta a következő adagnyi járókelőnek..."

Viszont a természetesebb megközelítés és a szintetizátorok alkalmazása terén szerzett rutin lelazultabb, tudatosabb munkavégzést tett lehetővé. Gibbons: „Eleve a szintetizátoraink is javarészt analóg jellegűek voltak. Robert Moog rengeteg úttörő technológiai megoldást talált ki. Hirtelen eljutottunk odáig, hogy besétáltál egy hangszerboltba, megvillantottál egy kis lóvét, és már nyomhattad is a rockot. Az egyik leggyakrabban használt modellünk a Moog Source volt, ez produkálta azt a szupermély hangzást. Haver, imádtuk! Ugyanakkor kimondottan kemény tanulóidőszak volt, mire megtanultuk megfelelően alkalmazni a szintiket. Az akkori cuccok még nem voltak olyan felhasználóbarát jellegűek, mint a maiak. Számtalan éjszaka ment el eredménytelen gombtekergetéssel meg -nyomogatással, hiszen ha valamit átállítottál, egyből minden másra is hatással volt. Így aztán, ha egyszer sikerült rálelnünk valami jóra, már inkább nem is bolygattuk."

A Recycler lemezből nyilvánosságra hozott első ízelítő dal egyébként még nem jelezte előre, hogy az album némiképp más irányt vesz majd két elődjénél. A Doubleback az év tavaszán debütált az MTV-n, a Vissza a jövőbe harmadik részének fő betétdalaként, és javarészt a korábbi elektromos blues/boogie-t hozta, ráadásul legjobb formájában mutatta a csapatot. A szám természetesen azonnal nagy siker lett – főleg, hogy a banda egészen zseniális módon a filmben is felbukkant, amint annak vadnyugati verzióját nyomja egy kocsmában. A cameo meglepő módon spontán ötletből fakadt. Dusty: „Felkértek bennünket, hogy megírjuk a dalt, így egy nap beugrottunk a forgatásra látogatóba. Valahol Kaliforniában dolgoztak, egy teljes vadnyugati falut felhúztak díszletként. Kábé éjfélre járt az idő, és leültünk kajálni a stábbal, engem meg pont a rendező, Robert Zemeckis mellé ültettek, és azt találtam mondani neki: nekem baromira úgy tűnik, hogy itt a helyünk ebben a filmben, hiszen gyakorlatilag még sminket sem kell tenni ránk... Már volt egy bandájuk a kocsmai jelenethez, de Zemeckisnek megtetszett az ötlet, így aztán hármunkat is beállítottak közéjük."

A Doubleback tehát egy megszokott megközelítésű ZZ Top-sikerlemezt vetített előre, de a teljes ábra csak az album októberi kiadásakor tisztult le. A szokás szerint a banda menedzsere, Bill Ham által producerelt Recycler valójában ugyanis nagyban eltért két elődjétől, miközben mégis sokban támaszkodott azokra. A végeredmény egy csaknem tökéletes rocklemez, amely valóban ideális egyensúlyba hozza a ZZ Top két korábbi korszakát. Én pedig, mondanom sem kell, elsősorban azért vonzódom hozzá ennyire, mert ezekkel a dalokkal figyeltem fel annak idején a csapatra. Az ember a '80-as években természetesen már kisgyerekként is nagy biztonsággal be tudta azonosítani, hogy azt a két szakállas figurát meg a haverjukat ZZ Topnak hívják, de a dalaik addig nem különösebben fogtak meg. Viszont csak a Doubleback meg Marty McFly kellett hozzá, hogy megváltozzon a helyzet, meg a másik nagy sláger, a Give It Up. De ha félreteszem az édes nosztalgiát, akkor is azt kell mondanom: aki nem tudja, hol kapjon bele a terebélyes életműbe, simán kezdheti itt, mert a Recycler egy roppant kiegyensúlyozott, letisztult, erős szerzeményekkel telepakolt anyag.

A műsor a ZZ Top egyik – számomra – leghatalmasabb nótájával, a Concrete And Steellel indul: ellenállhatatlan, sodró rock'n'roll ez, amiben vastagon benne van a '80-as évek lemezeinek gépies húzása, lüktetése mégis organikusabb, természetesebb az előző lemezek tételeinél, ráadásul valami nevetségesen fogós az egész. Ritkán szokás megtenni, így gyekszem mindig kiemelni: Gibbonst elsősorban gitárosként szokás az egekbe emelni, ami teljesen jogos – minden hangja, apró díszítése, szólója megalázóan perfekt ebben a dalban is, tényleg klasszikus istenáldotta zseniről beszélünk –, ám énekesi képességeit alig méltatjuk, pedig ezen a fronton is kiemelkedő. Hangterjedelme is van, tudja is használni, ahogy kell, és Dusty vokáljaival együtt állati jellegzetes.

A Concrete And Steel tempósabb lendülete után groove-osabb, lüktetőbb húzást produkálnak a Lovethingben, ami talán még nagyobb favoritom. Imádnivaló egyensúlyban van benne a szennyes, kimért-komótos blues meg a csilivili, hi-tech rádiórock, ez is egyből ragad, az utolsó egy percet pedig talán abszolút kedvenc Gibbons-szólóm foglalja el. Ezt bizony simán bírnám egy órán át is hallgatni megszakítás nélkül, annyira csodálatos, ahogy sír, beszél, énekel a kezében a hangszer... Érdemes megfigyelni azt is, micsoda finom ízléssel keni alá a szintifutamokat Dusty, aki nem mellesleg basszusfronton is végig gyönyörűen testes hangokkal járul hozzá a nótához. A Penthouse Eyes ismét a '80-as évek ZZ Topja kissé nyersebb színezettel, van benne valami fülledt, szexuális töltés is, de nem abban a nyílt formában, mint ebben a korszakban másoknál szokásos volt. Nem annyira nyilvánvaló sláger, mint az első két dal a lemezen, de nagyon finom darab újabb óriási Gibbons-szólófutamokkal.

A komótosan gördülő Tell It báját ismét az a bizonyos kimért húzás adja. Összességében ez is könnyedebb darab, ám inkább csak megágyaz a lemez központi dalának tekinthető My Head's In Mississippinek. Utóbbi tipikus, játékos bluesnak indul, megszólalása azonban teljesen összekeverhetetlen, és nem tudnám kellőképpen hatásosan érzékeltetni, mi benne a csavar, mégsem hat egy pillanatra sem tipikusnak. Talán a csikorgó sound teszi? Talán a szokásosan ironikus, lazára vett szöveg? Netán Gibbons direkt ripacskodóra vett éneke? Vagy mindez együtt? Mindegy, marha jó. És rutinos húzás, hogy utána a lemez egyik legpörgősebb, leggyorsabb darabja következik a Decision Or Collisionnel. Ezt talán elektro-rock'n'bluesként jellemezhetném a legtalálóbban, kellemesen belesimul az összképbe, de nem kérdés, hogy az utána robbanó Give It Up más ligában játszik. A Doubleback mellett az album emblematikus slágere, szintis díszítésekkel felhizlalt, lüktető-pulzáló blues rock slágertéma, és mai fejjel is tökéletesen értem, miért villanyozott fel mindig tíz-tizenegy éves fejjel, amikor felcsendült a Petőfi Rádió suliba indulás előtt rutinszerűen bekapcsolt Reggeli csúcs műsorában. Már önmagában az tiszteletet parancsoló, ahogy megdörren, de Gibbons a végén is megint elereszti az ujját, és ugyan semmi világrengetően technikásat vagy forradalmit nem játszik, minden hangja úgy és ott csendül fel, ahogy és ahol kell.

A 2000 Blues a lemez lassúja. Igazából nem tudom megítélni így, harminc év távlatából, hogy a maga műfajában futurisztikusnak tűnt-e 1990-ben, de retrósnak biztosan nem nevezhette senki: hiába beszélünk klasszikus, száz százalékos bluesballadáról, bennem mindig fémes-neonfényes hangulatú képeket idézett. A főszerep itt nyilván Billyé, aki énekileg és gitározás terén egyaránt etalon teljesítmény nyújt – nem kérdés, hogy a lemez egyik legfantasztikusabb szerzeményéről van szó, ahol természetesen Dusty és Beard ritmusszekciója is végig csodaszépen alapoz Gibbons mesternek. A gépiesebb hangszerelésű Burger Manben nagyon kísértenek az Eliminator és az Afterburner ízei, Gibbons gitárjának csikorgó röffenései azonban mindig a penge élén tartják. A végére pedig már csak a Doubleback marad, amely ugyanolyan tökéletes sláger, mint kezdésként a Concrete And Steel, nem is találhattak volna ennél autentikusabb aláfestést annak idején Michael J. Fox és Christopher Lloyd utolsó utazásához. És mondanom sem kell, itt sem kérdés, miért mozdított meg bennem tízévesen is valamit a dal... A mai napig elég belefutnom valahol, és utána rendszerint napokig nem bírom kiverni a fejemből.

A Recycler természetesen nagy sikernek bizonyult: a Billboard-lista hatodik helyén kezdett, mindössze három hónap alatt átlépte a platinahatárt az Államokban, és mire lefutott a turné, közel 3 millió példányban kelt el világszerte. Maga a koncertsorozat szintén őrületes nézőszámokat produkált, és a korszak egyik leglátványosabbjának számított: a színpadkép egy futurisztikus, képzeletbeli szeméttelepet formázott autóroncsokkal, kivetítőkkel, és mindezt impozáns lézershow támogatta (többek között a mennyezetre is kivetítettek egy meztelenül táncoló hölgyet westernkalapban). Az eredmények ugyanakkor még így is elmaradtak az Eliminator és az Afterburner brutális eladásaitól, hiába lett nagy rádiós és MTV-s sláger a Doubleback után a Concrete And Steel, a My Head's In Mississippi és a Give It Up is. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a zenekar túllépett a zeniten. Mindez persze nem gátolta meg az RCA kiadót, hogy a warneres szerződés lejártával hajmeresztő, mintegy 35 millió dolláros új szerződést kössön a ZZ Toppal, hiszen a csapat továbbra is abszolút húzónévnek, a rockszíntér egyik gigászának számított. Az aktuális turnékon önmagukban is arénákat megtöltő sztárok játszottak előttük, így például Bryan Adams vagy a The Black Crowes (bár őket menet közben kirúgták, mert tendenciózusan és többször is beszóltak a színpadról a körutat szponzoráló Miller sörkonszernre, mondván, micsoda anti-rock′n′roller húzás az ilyesmi). A karrierösszegző, 1992-es Greatest Hits válogatás is több mint 5 millió példányban ment el világszerte.

Ami a Recyclert illeti, Gibbons a maga részéről a mai napig roppant elégedett a '90-es albummal: „Érdekes volt elkészíteni a Recyclert. A 2000 Blues vagy a My Head's In Mississippi például a régebbi dolgainkra ütött, ezért aztán néha a mai napig csak Tres Hombres / Eliminatorként emlegetjük magunk között a lemezt. Persze nem hagytuk teljesen magunk mögött az Eliminatort meg az Afterburnert sem, hiszen a szekvenszerek, a szintetizátorok megmaradtak, de sokkal diszkrétebb formában. És hagytuk, hogy átjöjjenek a dalokban a zenekarra jellemző nyersebb ízek is." A folytatás az 1994-es Antenna lett, ahol nagyjából a Recycler természetesebb megközelítését vitték tovább. Utóbbi szintén erős album, a Pincushion vagy a Breakaway például óriási dalok, és még ez is beplatinázódott Amerikában, holott ekkoriban már nyakig jártunk a grunge-korszakban. De ezek az évek már nem a ZZ Topról szóltak.

A csapat tisztában is van ezzel, amire elég jó példa, hogy a 21. században mindössze két (!) stúdiólemez jött ki tőlük. De folyamatosan léteztek, turnéztak, jelen voltak, és e békebeli, sikeres jutalomjátékot csak most törte meg Dusty kívülről meglepő, de Gibbons nyilatkozatai fényében azért nem annyira előzmények nélküli halála. Billy új albuma kapcsán leírtam, mit gondolok az azonnali továbbmenetelről – nem ítélhetjük meg ezt az egészet kívülről, ugyanakkor nem kétséges, hogy akármekkora szakálla is van Elwood Francisnek, innentől fogva soha többé nem lehet már ugyanaz a történet, mint előtte. Főleg annak fényében, hogy minden idők legrégebb óta változatlan felállásban nyomuló rockcsapatáról beszéltünk... Kicsit másképp, mint eddig, de most is bebizonyosodott tehát, hogy a ZZ Top örök, bár sajnos nem változatlan formában.

Nyugodj békében, Dusty, nekem mindig ez a lemez lesz az első, ami eszembe jut majd rólad.