Budapesten és környékén is jó ideje elkeseredett harcot vív az underground a túlélésért a klubokban, így minden megmozdulásnak nagy jelentősége van, legyen szó fesztiválról vagy mondjuk három fellépős buliról. A hazai csapatok előtt ily módon adott az állandó fellépési lehetőség, jelen esetben Gödöllőn, ráadásul az aktívan koncertre járók folyamatosan tájékozódhatnak arról, mi újság a nemzetközi porondon a felszín alatt. Most sem volt ez másként.
A nyitózenekar szerepét az ex-Newborn tagokkal kiegészült (de NEM Newborn-utódzenekar) Joy's Pride vállalta magára. Zoli énekel, Ádám gitározik (!), a zene pedig az Újszülöttnél lényegesen kevésbé komplex vagy ha úgy tetszik, punkosabb. Különösen a dobjáték egyszerűsödött. A szövegek nyilvánvalóan a Zolitól megszokott radikális mondanivalót hordozzák újfent, bár ezzel kapcsolatban ezúttal csak egy dolgot említenék, nevezetesen a frontember két szám közötti okfejtését egyes ma is sűrűn hangoztatott és az egész mozgalmat visszavető maradi eszmékről...
A hardcore, punk és metal elemeket egyaránt ötvöző Kevés bonyolult, ám lendületes muzsikájával immár harmadik alkalommal szembesültem. Itt mutatkoztak be előttem a 23:59 idei anyag számai. A kényes témákat intelligens megközelítésből elemző nóták közül a friss Munkavállalók dalát emelném most ki. Egészét tekintve az év elején látott Süss Fel Napos akciójuk jobban tetszett, de ha utánagondolok, nem a zenekar esetleges formaingadozása, sokkal inkább a hangulat miatt alakulhatott így. Lehet, hogy az emberek az amerikai főbandát várták igazán?..
A Bane-nek, ha jól tudom, ez volt a második kirándulása a Kárpát-medencében és ez alkalommal se kellett csalódniuk a fiúknak a magyar közönségben. Az előző két társaság komolyabb üzenetei után azt hiszem, épp eljött az ideje egy kis lazulásnak és a "romlás" névre keresztelt banda is pontosan így gondolta. Életvidám, beindulós, kimondottan koncertre való zenét toltak, az old school HC és a keményebb metalos fordulatok között lavírozva. A piros baseball-sapkában (egyenesen Fred Durst kelléktárából) pompázó frontember azonnali forradalmi változtatásokra való ösztönzés helyett arról mesélt egyszerű, hétköznapi szavakkal, mit jelent neki a HC/punk közösség, a zenészélet, az igaz barátság.
Ez az életérzés illetve annak hiteles, közvetlen tolmácsolása ismét szoros egységbe forrasztotta a bandát és a publikumot, bár ezt a megkülönböztetést csak feltételesen szabad használni, hiszen a színpad és a mikrofon ilyenkor mindannyiunké, az egyedüli (sohasem minőségbeli) különbséget az jelenti, ki játszik hangszeren... A kiváló zenén túl ez a szívélyes légkör adta a savát-borsát ennek az estének is. Visszatekintve az egész 2002-es esztendőre, nyugodtan kijelenthetem, hogy roppant eseménydús és eredményekben bővelkedő évadot zárt a hazai színtér. Még sok ilyen évet kívánok magunknak!
