Shock!

Érdemes kicsit visszamenni az időben, és személyes vizekre evezni, hogy érzékeltetni tudjam a Corrosion Of Conformity rám gyakorolt hatását. 1994-ben hihetetlen mennyiségű és minőségű album jelent meg – Pantera, Soundgarden, Prong, Danzig, a John Corabi-féle Motley Crue és még sorolhatnánk napestig. Egy LP azonban még ebből a nagyon erős termésből is kiemelkedett számomra, és mindmáig döntően meghatározza a zenei ízlésem. Már a '94. szeptemberi Metal Hammerben is szerepelt egy rövidhír, hogy jön az új Corrosion Of Conformity-album, amelyen már Pepper Keenan gitáros énekel, a zene pedig a korábbiakhoz képest is erőteljesebb Sabbath-hatásokat tükröz majd, sőt, szólt a tudósítás arról is, hogy a C.O.C. szerepel a Nativity In Black című, mára klasszikussá érett Black Sabbath tribute-albumon is.

Ezt követően az októberi Metal Hammerben Lénárd Laci már írt a Deliverance-ről. Persze kazettán átmásolva már megvolt a Blind, és a Dance Of The Dead videót is ismertem, de inkább voltam kíváncsi, mint izgatott a Deliverance kapcsán. Aztán megláttam az Albatross klip debütálását a Headbangers Ballban, és ott, abban a pillanatban belém hasított a felismerés, hogy megtaláltam a tökéletes zenekart, ahol minden kerek: a zene, az arcok, a kiállás! Egy hét múlva már napi szinten döngettem az albumot, a pontot az i-re pedig a Lord Of This World című Sabs-feldolgozás tette fel. Persze rá egy évre jött a NOLA a Down-tól, szépen, lassan begyűjtöttem a doom/sludge színtér valamint a nyiladozó stoner-univerzum kincseit (Kyuss, Burn One Up válogatás 1997-ben, satöbbi), de az egész stílusimádat alapja a Corrosion és a napraforgós album maradt. Így amikor a tavalyi év végén közel évtizedes szünet – és a nagyon tisztességes, trióban készített lemezek – után megérkeztek a hírek, hogy a klasszikus Keenan / Weatherman / Mullin / Dean felállás koncertezni indul, és nyitásként rögtön Európában, olyan volt számomra, mint a csatába hívó harci kürt.

A müncheni Backstage jellegét és méreteit tekintve még leginkább a Club 202-re (régi Wigwam) emlékeztet, alacsonyabb színpaddal. A teremben gyülekeztek a hazai és meglepően nagyszámú magyar rajongók – Magyarországról is, de többen olyanok, akik Münchenben, Bajorországban élnek-dolgoznak, a hangulat tehát adott volt. A Grand Massive nevű német zenekar kapta a lehetőséget, hogy bemelegítsen Pepperék előtt, nagyjából a stílus is hasonló volt, és bár hálátlan feladat egy rég várt kultikus banda előtt „időt húzni", azért tisztességgel elnyomták, amit kellett.

Ami a C.O.C.-t illeti, náluk az angliai koncerteken játszott setlist közel száz százalékos hasonlósággal ment le itt is. A terítéken természetesen a Pepper-féle lemezek voltak, a Blindról a koncert eleji rövid intrót nem számítva csak a szintén Pepper által énekelt Vote With A Bullet hangzott el, így kimaradtak a 2005 utáni, Woody / Reed / Mike felállású albumok is. Alapvetően a Deliverance és a Wiseblood korszaka dominálta a koncertet. A Señor Limpio betonozását követően egyre-másra érkeztek az időközben ikonikussá érett szerzemények, és érdekes módon a zenekar nagy hangsúlyt fektetett az olyan líraibb, nagyívű doom-szerzeményekre is, mint a Seven Days, a Goodbye Windows, vagy a 13 Angels a 2000-es albumról – utóbbi a koncert egyik mágikus pillanata volt! A 2005-ös In The Arms Of God albumról elővett, lemezen kissé elnyújtottnak ható Paranoid Opinoid meglepetésemre élőben nagyot ütött, talán ez volt az egyetlen dal, amelyben azt a direkt hardcore refrént Pepper mellett az egész zenekar együtt csordázta a mikrofonba.

Ugyanakkor rendkívül puritán és a mindenféle sztárallűrtől mentes koncert volt ez. Az ütött-kopott ESP gitárok dominálta masszív hangzás közepette csak Pepper cserélgetett időnként hangszert. Reed Mullin hatalmas elánnal ütötte a dobokat, miközben több dalban erősítette a vokálokat. Nagyon szuggesztív látvány volt széles és erőteljes mozdulataival, valamint ide-oda repkedő hajával. Lehet, szentségtörés, de a tempósabb dolgoknál az is bevillant, hogy Reed miként hozna olyan nem C.O.C.-klasszikusokat, mint mondjuk a Lifer vagy a Losing All. Mike Dean viszont feltűnően visszafogott volt a basszusgitárjával: a Vista Chino pólóban fellépő überbőgős' sokszor magába fordulva és rettentő fura grimaszokat produkálva szolgálta a zene alapját, érdekes volt látni, ahogy az elmúlt évek frontharcosi szerepköréből mennyire visszahúzódott, de játéka konstans jelleggel, végig nagyon rendben volt, a My Grain basszusfutamai pedig az egyik zenei extraélményt jelentették aznap. Pepper szintén jó formában volt, legalábbis az elmúlt években a Down élő fellépéseihez viszonyítva. Fizikailag is sokkal masszívabbnak tűnt, rendben volt a játéka és a hangja is, érezhető volt, hogy komoly felkészülés előzhette meg a turnét. A számomra legnagyobb pozitív meglepetést azonban egyértelműen Woody Weatherman játéka és színpadi jelenléte okozta. Azon túl, hogy Pepper mellett gyakorlatilag a hátán vitte a bulit – a szólók kábé 85 százalékát Woody hozta rendkívül ízesen –, mellette vokálozott, ugrált, rótta a köröket a színpadon és folyamatosan mosolygott. Annyira természetes és pózmentes volt a figura, nagyon lejött, hogy számára milyen sokat jelent a zenekar.

Az Albatross alatt természetesen jött a lúdbőrözés és az elszoruló torok – az elmúlt huszonöt év egyik legnagyobb rockhimnuszának zárásaként pedig egy rövid, de hatásos Black Sabbath-idézettel (a Lord Of This World zárótaktusa) hódoltak a mesterek előtt. A nézőtéren pedig nagy összhangban ment a boldog bólogatás, a németek – az én tapasztalataim szerint – amúgy is inkább kimértebben viselkednek: megkockáztatom, hogy Pesten a Dürerben vagy az A38-on nagyságrendekkel komolyabb aprítás folyt volna, ami nem is csoda, lévén lassan már nincs olyan magyarországi járás, ahol ne működne nyíltan C.O.C./Down-hatású zenekar.

A műsort nem komplikálták túl, a buli üresjárat nélkül ment le: a dalok uralták a teret, és csupán egy kétszámos Vote With A Bullet / Clean My Wounds ráadásblokkra jöttek vissza, igaz, utóbbit egy negyedórás, már-már space rock-hatású jamre tekerték fel, mielőtt zárásként visszatértek azzal a zseniális, Thin Lizzy-hatású riffel. Habár kimaradtak olyan klasszikusok, mint például a Man Or Ash, a Broken Man, a Deliverance vagy mondjuk a Dance Of The Dead, mégis annyira tömény, elementáris és esszenciális volt a produkció, hogy boldogan és elégedetten csettinthetett, aki ott volt. A zenekari tagok pozitív hozzáállása a koncert után is megmutatkozott, amikor Woody és a hozzá képest valamivel enerváltabb Pepper kijött sörözni a rajongók közé, és közel húsz percen keresztül ment a pacsizás, fotózkodás. Különösen Woody volt formában, miatta vált igazi jutalomjátékká az este!

Erőfelmérésnek mindenképpen jó lehet a zenekar számára ez az európai kör, bár egyes angliai bulikhoz képest München nem volt sold out. A felröppenő hírek legalább egy klasszikus felállású Corrosion-lemezről szólnak, és a koncertet hallva-látva ennek most van is maximális miértje. Habár csak a lemezekről már megismert dalok szóltak, nem gondolnám, hogy a majdani új számok minősége miatt aggódnunk kellene: közel egy évtizede nem dolgoztak így együtt négyen, másrészt a Downnak sem jön rosszul egy kis szünet, és egy jól sikerült C.O.C.-anyag talán ott is inspiráló lehet a dalszerzési folyamatokra.

Magunknak meg azt kívánom, hogy a csapat minél előbb jöjjön vissza egy kontinentális körre, és merészkedjen el Budapestig, mert ahogy járt nekünk hosszú idő után egy Down vagy egy Kyuss Lives (ma Vista Chino) is, úgy nagyon ideje volna már egy ilyen felállású C.O.C.-bulinak mindannyiunk okulására!