Shock!

Zero bácsi csodákat művel újabban koncertszervezési szinten, példa erre Danny Cavanagh fellépése is, ráadásul nemcsak a székes fővárosban, hanem Pécsen és Szegeden is. Körülbelül 160-180 fős közönség várta JATE Klubban az Anathema gitárosát és valószínűleg mindenki tudta, mire is számítson nagyjából.

Nem speed metalra. Az Anathema transzformációját a Serenades-től már régen tudomásul vette a társadalom, pedig valójában a lényeg, a mag ugyanaz a kezdetektől, csupán a hangvétel vált személyesebbé, intimebbé, kevésbé ünnepélyessé, de ugyanoly mély maradt. Meg több Pink Floyd albumuk is lett. A szegedi előadás volt az első a háromból és igencsak meglátszott Dannyn a megilletődöttség és a szokatlan szerepkör, hiszen ezúttal teljesen egyedül állt/ült a színpadon és ugye ott volt egy mikrofon is. Ugyan szokott itt-ott vokálozni lemezeken és koncerten is, de itt minden az ő hátán volt. Besétált egy gitárral és előre elnézést kért tőlünk, ha esetleg nem minden úgy sikerülne, ahogy szeretné. Közelinek és emberinek tűnt, nyoma sem volt semmiféle sztárallűrnek és ahogy elkezdődött a koncert, végig ilyen is maradt.

És akkor elkezdődött. Valami önjelölt művészmessiás egyenest a Nyírségből azt hitte, hogy csak ő ismerte fel a Fragile Dreams-et és ezt hangos szóval tudtára adta mindnyájunknak de aztán rájöhetett, hogy ma nem ő lesz a főszereplő, mivel a továbbiakban elhallgatott, csak néha csörömpölt a sörösüvegével. Tehát a Fragile dreams nyitott és kiderült, hogy Dannynek nagyon hasonlít a hangja a testvérére, és az is kiderült, hogy nem egy rutin hakni lesz, ugyanis látszott a srácon, mennyire fontosak neki ezek a dalok - nem lehetett nem érezni - és talán ez a legfontosabb dolog a zenében. Vagy csak szerintem, de most akkor is bevált a számításom.

Mert itt aztán jöttek az epikus rohamok nagy léptekkel és felborították a halandó lelkeket sorban. Lehetett újraélni, visszapillantani, gondolkodni, befeléfordulni, hallgatni és suttogni és dúdolni megint, hölgyek-urak, ritkán vagyunk egyedül ilyen sokan egyszerre, hát rajta! Deep, Forgotten Hopes, Destiny is Dead, Shroud of False, A Dying Wish, Lost Control zongorával, Destiny meg a szokásos Pink Floydok, a Hope még így, ilyen minimális hangszereléssel is csodaszép, aztán az örökzöld Depeche Mode-tól az Enjoy the Silence egy hölgyvendég (hazai versenyző) segítségével. A Parisienne Moonlight sajnos kimaradt, pedig vártam epedve, volt viszont új dal, nyilván nem lesz ez alatt sem duplázó a lemezen.

Koncert közben vált világossá, hogy nem a zenei perfekcionizmus kell, hogy legyen a célja a zenésznek, hanem az érzelmek megjelenítése olyan erővel, ami semmi mással nem érhető el, gyakorlatilag ez lenne a művészet. A One Last Goodbye-t például sikerült olyan szívszaggatóan előadnia, hogy majdnem sírtam. Azért nem, de mondjuk úgysem vallanám be ennyi ember előtt. És ezt úgy, hogy mellőzött mindenfajta eltúlzott, sarkított teátralitást vagy mesterkélt túljátszottságot, a leghétköznapibb ember tudott maradni mindeközben. Mellényúlt néha-néha, elakadt a hangja a magasabb dallamoknál, számít?..
Én azt gondolom, ember a talpán, aki úgy indult haza a szegedi éjszakában, hogy nem változott benne semmi, egy parányi sem ezalatt a másfél óra alatt.