Magam se mertem volna semmi biztosat mondani a nézőszámot illetően, de végül nem vallottunk szégyent ilyen téren. A leginkább kétséges pontja az ilyen buliknak számomra a hazai előbandák szereplése.
Szó sincs arról, hogy a magát egy interjúban humorosan "iroda-rockként" aposztrofáló, Red Hot Chilit, Lenny Kravitzet és (nem tévedés!) Ricky Martint is játszó Suckerpunch vagy a west coast stílusnak egy keményebb válfaját preferáló, western öltözékben színre lépő hard rocker Jesse James-ék rosszul teljesítettek volna, viszont a korai kezdés miatt főleg az előbbi csapat eshetett el jó pár potenciális érdeklődőtől. Vajon van ennek így értelme? Mindenesetre érezhetően emlékezetes bulit igyekeztek csapni a magyarok és mindkét társaság jól is mutatott fenn a deszkákon. A "vadnyugati" banda rendkívül dinamikus énekesének fölöttébb kicsi mozgástere volt a színpadon és mit tehet ilyenkor egy leleményes frontember? Pl. lemegy a közönség soraiba.../
A svájci Crystal Ball legénységének a szinte teljes ismeretlenségen kívül a hangzással is keményen meg kellett küzdenie ezen az estén. Hiába, ide nem kísérhette el őket a lemezen brillírozó Tommy Newton producer... Főleg a billentyűs srác szenvedett látványosan, ő az utolsó pár szám alatt inkább már hanyagolta a szintit és gitárt akasztott a nyakába, annak legalább meg is lett az eredménye. Ami rendkívül nagy erénye a zenekarnak: sikerült úgy lenyomni a durván ötven percet, mintha minden a legtökéletesebben klappolt volna. A frontemberre hárult e tekintetben a legnehezebb feladat, ő azonban nem kis rutinról tett tanúbizonyságot és fokozatosan a saját oldalára tudta állítani az eleinte még jobbára csak érdeklődő arcokat. Így a Dance With The Devil, a Night And Day, a Private Visitor és a többi melodikus heavy rock gyöngyszem az idei CD-ről, meg az a pár régebbi téma egyre lelkesebb reakciókat váltott ki a közönségből. Bravo!!!
Őszintén szólva a Dokken megszólalását sem éreztem tökéletesnek, bár az adott körülmények között bőven egészségesnek számított a sound. De hogy ne kötözködjek annyit, megemelem a (nem létező) kalapomat Don Dokken előtt, aki szemmel láthatóan nem rogyott meg attól a ténytől, hogy a hajdani arénakoncertek után klubturnékra kellett átképeznie magát és zenekarát. Sokan bedobták már a törülközőt Dokiék egykori pályatársai közül!.. Ne feledjük, rengeteg jól menő amerikai banda számára Európa inkább csak másodlagos "vadászterület", így nem is mindegyikük töri magát, hogy rendszeresen itt nyomuljon. Ezért is olyan nagy szó, hogy nálunk járt a Dokken, pláne hogy John Norum gitáros azóta kézsérülést szenvedett és egy időre elbúcsúzott a további koncertektől. Azt nem tudom, milyen emlékként marad meg neki és társainak a pesti fellépés, én a nagyérdeművel együtt elégedetten nyilatkozom.
Az alaphangot a Kiss Of Death és a The Hunter adta meg és a műsor gerincét is a 80-as évekbeli sikerdalok alkották, ahogy azt a fanatikus Dokken tábor joggal elvárja. A végére tartogatott In My Dreams különösen ámulatba ejtő volt, az itt hallható vokális teljesítmény mindmáig etalonnak számít a műfajban! Addig meg kaptunk néhány újabb keletű nótát is a régiek mellett. A friss Long Way Home albumról a Sunless Days és a Little Girl (utóbbiból igen súlyos metal nótát faragtak élőben, magam is meglepődtem rajta), az Erase The Slate-ről a Madest Hatter került elő, majd a buli befejezéseként, az előre összeállított programon felül a címadót is eldöngölték nekünk.
A színpadi munkát tekintve Don sok évtizedes tapasztalatával, vérprofi módon irányította a publikumot és vezényelte le az egész előadást. Furcsa belegondolni, de igaz, ő is az ötödik x felé tart már, ám amint a szájához emeli a mikrofont, azonnal homályba vész a majdnem ötven év! Vele együtt John képviseli a csapat visszafogottabb oldalát. A langaléta svéd egyeduralkodó volt a jobb oldali "térfélen", ahol teljes átéléssel muzsikált. Barry Sparks basszer pont úgy hajtott, mint elődje, Jeff Pilson az általam látott Dokken koncerten három éve. Folyamatosan mozgott fel-alá és vadul headbangelt, miközben nem éppen egyszerű dolgokat produkált a hangszerén. Szerencsére azonban ő mértéktartóan vezette elő a szólóját, nem úgy, mint Joey de Manowar a Summeren. "Wild" Mick Brown ütős pedig maga a megtestesült lazaság. Ő is ahhoz a korosztályhoz tartozik, mint Don, viszont az az intenzitás, amellyel a bőröket püföli, sokkal inkább a feleannyi idős dobosok sajátja! És amennyit ilyen szédítően húzós játék mellett is össze tud bohóckodni az ürge!.. Hát igen, égető szükség van az effajta jó kedélyű, bulis rockbandákra és koncertjeikre (lásd még: Ten)!
Az aktuális divathullám tetején díszelgő csapatok mindig előszeretettel fikkantják az előző generáció(k) zenéjét és zenekarait, de vegyünk csak egy példát: az ügyeletes brit díszpintyek, az "A" klipjében az egyik tag "What is a Dokken?" feliratú pólóban feszít. Nos, ha nem is lesz már akkora dobásuk Dokiéknak, mint az In My Dreams, attól még nagyon is léteznek. Lemezeket adnak ki és turnéznak, méghozzá a 80-as évek első fele óta, egyetlen hosszabb megszakítással. Mikor alkotnak akár a most futó, nu metalosnak nevezett alakulatok ennyire maradandót? Melyikük fut be hasonlóan hosszú és tartalmas pályát, hogy annyi év után is emlékezzünk rájuk? Ahogy elnézem, nem kell félteni a régi jó hard rock muzsikát, mert ahogy a Crystal Ball is egy ígéretes új vonulat tagja, úgy a közönség soraiban is láttam fiatal arcokat, akik előtt most adott a lehetőség, hogy alaposan belemerüljenek a stílusba. Hajrá!!!
