Annak ellenére, hogy a zenekar kapcsán, még táboron belül is – azon kívül meg pláne – minimum egy évtizede mindenki szürkülésről és színvonalcsökkenésről beszél, kétségtelen, hogy mára a Dream Theater vált a vezetőjévé annak, amit a műfaj aranykorában progresszív metal színtérnek neveztek. Az akkori szentháromság másik két tagja, a Queensryche és a Fates Warning népszerűségben messze lemaradva kullog Petrucciék után, a Dream viszont a kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkező labrie-zés, manginizés és rudessezés ellenére Magyarországon is ott tart, hogy mindössze fél évvel utolsó hazai koncertjük után is különösebb kockázat nélkül lehet őket elhozni az Arénába. Az érdeklődés garantált. És ugyan a Dream Theater most beforgatott színpadon játszott, a nézőszám egyáltalán nem volt ciki, és abban is biztos vagyok, hogy a buli anyagilag is megállt a lábán.
Nagyban csökkentette a rizikót persze, hogy a fezenes „sima" koncert után ezúttal a fénykort idéző, „An Evening with Dream Theater" szettel érkeztek, amelynek központi részét a banda tavaly jubiláló Metropolis Pt. 2.: Scenes From A Memory lemeze jelentette. Az az anyag, mely népszerűségét tekintve minden bizonnyal Top 3-as a rajongók között, és aminél talán csak az Awake-ért vagy az Images And Wordsért bolondulnak jobban a fanok. Ilyen nosztalgiafaktorral persze lehetetlen hibázni, a koncert végén pedig le is lehetett szűrni a tanulságot, mit kéne tennie a csapatnak ahhoz, hogy a tábor szkeptikus részét is újra maguk mellé állítsák.
időpont:
2020. február 8. |
helyszín:
Budapest, Papp László Sportaréna |
Neked hogy tetszett?
|
Az előre meghirdetett programnak megfelelően pontban nyolckor elsötétült a színpad, és az aktuális Distance Over Time vizualitását idéző rövidfilmet követően az Untethered Angellel indított a zenekar. Egy Dream Theater-koncert minőségét ma már egyetlen tényező befolyásolja jelentősen, ez pedig nem más, mint a jobb karját frissen kivarratott James LaBrie teljesítménye. Az utóbbi években fizimiskára és sajnos hangilag is látványosan bobbykimballesedő énekesnek régen is akadtak jobb és rosszabb napjai, manapság pedig egészen komoly szélsőségeket tud produkálni. Mivel a hangszeres szekció szinte tévedhetetlen precíziós gépezetként működik, nagyjából az első énekhangoknál eldől, milyen estére is számíthat a koncertlátogató. 2020. február 8-án finoman szólva sem tűntek jónak az előjelek, a nyitódal, illetve az azt követő A Nightmare To Remember alatt ugyanis néhol kifejezetten kínos ének-megoldások is előfordultak, amelyeket sajnos kénytelen vagyok a „gajdolás" szóval jellemezni. A helyzet a harmadikként érkező Paralyzeddal fordult jobbra (ezt vetésforgóban nyomják a turnén a szintén újlemezes Fall Into The Lighttal), ami eleve az egyik kedvencem az aktuális anyagról, másrészt pedig James egyértelműen magára talált vele. Spórolás persze később is akadt, de olyan igazán necces éneklés, ami az első két dalban borzolta az idegeket helyenként, később már nem fordult elő. A számomra kicsit szürkébb Barstool Warrior után következő In The Presence of My Enemies, Pt. 1. abszolút csúcspontnak bizonyult.
Mellőzném a „láttadakezét" és „ezeknemisemberek" jellegű barokkos túlzásokat, azt azonban nem lehet vitatni, hogy technikailag a mai Dream Theater is hihetetlenül együtt van. Húzósan, feszesen, baki nélkül hoztak mindent, csuklóból kirázva, bárminemű erőlködés nélkül. A bajom Mike Mangini érkezése óta sok esetben pontosan ez is a csapat koncertjeivel kapcsolatban. Kétségtelen ugyanis, hogy Mike tényleg minden el tud játszani, gyakran egy kézzel hoz olyan tempókat, amihez másoknak kettő is kevés, sokszor azonban teljesen robot-üzemmódba kapcsolva teszi ezt. Azaz érzés és stenk nélkül. Ezúttal viszont nem ez volt a helyzet: sok esetben bedobott persze most is leginkább csak technikai bemutatókon indokolt megoldásokat, viszont emellett végre emberi érzelmek is leolvashatók voltak az arcáról, és így már az általam sokszor hiányolt, nagybetűs „Feeling" is megvolt a játékában. (A Finally Free prímszámokra tördeléséért azért kár volt a végén, de ennyit elnézek neki.) Mindez pedig magyarázatul szolgált a kétszintes dobcuccra is. Egy olyan hórihorgas fickónál, mint mondjuk Snowy Shaw, még elhinném, hogy így jobban kézre esnek a dolgok, de Mangini esetében ne mondja nekem senki, hogy kényelmes úgy végigjátszani három órát, hogy minden crash-ütésért fel kell nyúlni az első emeletre. Viszont a faszit így legalább nem takarta ki teljes mértékben a cucc, Mike pedig láthatóan élvezte, hogy végre kilát, és őt is látják. Ha pedig ez kell ahhoz, hogy egy Dream-koncert ne élő dobgéppel menjen le, azt mondom, ám legyen!
Az első felvonásból ezt követően már csak a tényleg kiváló, epikus Pale Blue Dot volt hátra, majd a döntően friss anyagnak szentelt egy óra után egy szó nélkül fordultunk rá a húszperces szünetre. Nehéz mit írni a második felvonásról, hiszen ha ezeket a sorokat olvasod, valószínűleg pontosan tudod, hogy a zenekar ebben 1999-es mesterművét, a Metroplis Pt. 2.: Scenes From A Memoryt játszotta el elejétől végéig, csakúgy, mint anno a jobb létre szenderült Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, 2000. július 19-én. Victoria tragikus történetének zenei aláfestéséhez ezúttal egy noir hangulatú rajzfilm is társult, amely remekül hangsúlyozta az egyes tételek hangulatát, a közönség meg nyilvánvalóan az egészet nagykanállal zabálta, elejétől a végéig. Persze alap, hogy a refréneket az egész Aréna teli torokból üvöltötte, de sokszor a verzéknél is elnyomták LaBrie-t, aki több esetben is szélesen mosolyogva nyugtázta, hogy a lelkes publikum néha még pár pillanattal előrébb is jár a szövegben. Az is tagadhatatlan, hogy a kettes blokkban sokkal jobban is énekelt (húsz évvel későbbi önmagának is jobban fekszenek ezek a vokális szélsőségek helyett inkább fogós refrénekkel operáló dalok), a rajongók csordavokáljával megtámogatva pedig igen közel jutottunk ahhoz, amit tökéletes koncertélményként lehet aposztrofálni. És nyilván az sem véletlen, hogy nem a tavaly szintén jubiláló, még a Metropolis Pt. 2.-nál is nagyobb közönségkedvenc Awake-et turnéztatják meg most.
A nyolcvanperces második rész egybefüggő örömünnepként ment le tehát, két kiemelkedő pillanata azonban így is volt: a Through Her Eyes alatt Nicholas egy temetőben bolyongott, ahol Victoria mellett olyan nevek is feltűntek a sírköveken, mint Peart, Abbott, Mercury, Zappa vagy Emerson, majd a megindító pillanatokat követően egy rövid időre megállt a buli, hogy születésnapja alkalmából felköszöntsék a banda turnémenedzserét, akivel tizennyolc éve dolgoznak együtt. A torta átadása utáni happy birhtday-kórus aztán hirtelen átfordult Van Halen-ízű jammelésbe, amihez foghatóan feelinges lazaságot évek óta nem láttam tőlük a színpadon. A közönség persze külön hálás volt ezért a kis finomságért, így a hangulat egy fokkal még forróbb lett, és mindez ki is tartott a második felvonást záró telefonnal világítós (ebbe maga Mangini is beszállt) The Spirit Carries Onig és monumentális Finally Free-ig. A ráadással viszont azt gondolom, igen komoly ziccert hagyott ki a csapat. Ha ugyanis ezek után az Images and Words Metropolis Pt. 1. – The Miracle And The Sleeperét kapják elő, az egész aréna egy emberként onanizált volna, az ilyen előzmények után végül érkező At Wit's Endből viszont szerintem senki sem emlékszik egy hangra sem.
És hogy mi az a bizonyos tanulság, amit fentebb említettem? Szerintem már magad is rájöttél, de azért leírom: ha oly sok hasonló státuszú zenekarhoz hasonlóan a Dream is ráállna az ötévenkénti lemezmegjelenésre és a tematikus turnékra, azt kétségkívül mindenki imádná. Más kérdés, hogy Petrucciék sosem álltak be a sorba... Egyvalami azonban biztos: ez a koncert messze jobb volt, mint évek óta bármi, amit tőlük láttam, és szombat óta szinte egyfolytában csak Dreamet hallgatok. A foglalkozás tehát elérte célját.
Hozzászólások
Nocturno Culto. Szívesen.
Amúgy én sem értek egyet azzal, hogy lélektelen lenne amit csinálnak. Habár a legutóbbi albumuk valóbak elég "steril" lett, de a korai periodusban rengeteg szép dal készült, ill. Rudess érában is csináltak érzelmesebb darabokat(Black Clouds albumon nem is kevés akad) Szóval való igaz, mélyebben meg kell nézni, mert bőven akadnak ilyesféle szerzemények. Amúgy az összes Portnoy-s lemez csontnélküli ilyen téren, adott egy kis pluszt, hogy személyesebb dalok is előkerültek.(én tartom, hogy a távozása miatt estek vissza, annak ellenére hogy 1-2 album kilépése után sem lett rossz)
Ezen a koncerten nem mellesleg ott voltam, az első fele elég gyatrára sikerült(legink ább a hangzás miatt), a Scenes from a Memory egyben viszont örök kedvenccé tette ezt a röpke 2 órát.
James Labrie sajnos már itt sem tudott énekelni, és ahogy halottam, a legutóbbi koncerten sem javult.(mindig jó setlist-t hoznak, de ameddig Labrie van élő koncerten, nem vagyok hajlandó részt venni)
Szóval kár érte, igazából albumon hoz egy elvárható szintet, de koncertet nem vállalnék a helyébe mert nagyon kevés.
végig olvasva a Dream theater facebook csoportokat sehol ennyi okoskodó kákán csomót kereső ember nincs..érdekes ott nem irják hogy lélektelenek,st b.
itt Magyarországon valahogy pedig mindenki nagy szakértő a letöltött warezolt mp3 albumjaival
" idegesítő és hullámzó tempójú Mike Manginivel," Hmmm... Nem voltam ott a bulin, úgyhogy nem akarok látatlanban okoskodni, de ez érdekel! :D
Manginitől ez mi a vérveretes nyüszítős lóf.sz volt??? Ezek az impró témák még csak köszönőviszonyb an sem voltak a szám lüktetésével - és akkor ezzel voltam a legkíméletesebb és legdiplomatikus abb.
Ez egy agyrém, ha ott lettem volna, egy zöldségpiacnyi paradicsommal hajigáltam volna meg.... Egyszerűen nem hiszem el, hogy akinek ennyire nyista érzéke van ahhoz, hogy igazodjon egy adott lüktetéshez/groovehoz, az így simán bekerülhetett a DT-be.
Portnoy, az ég szerelmére, sürgősen gyere vissza. :(((
És én tökéletesen kiegyeznék azzal, hogy öt év múlva adjon ki legközelebb lemezt a DT. Természetesen Portnoyjal.
Szerintem azonnal minden a megfelelő helyére kerülne.
És ritka szar lehet állandóan ekézett James LaBrie-nek lenni is. A tag basszus olyan, mintha második mutálása lenne, annyira lutri, mi jön ki éppen belőle. Nem is néz ki jól a színpadon, konkrétan kurvára motiválatlannak tűnik (utoljára 2002-ben láttam ezelőtt...). Ami nagyon tetszett a bulin, az a felsőszínpados megoldás, amikor sétálgathatott, csinálhatott mást is, mint a "Kalapácsjózsis" mozgáskultúrák elöl (EZ hogy jött??!). Én őt kajakra és jó értelemben véve "musical" embernek látom, ilyen apró adalékokat tök jól kihasznál, de ha megindulnak körülötte a hangjegymilliók , hirtelen kurvára feleslegesnek érezheti magát...
* amikor beleástam magam először, kb amikor kijött, már a Scenes is mindent elnyomóan tömény volt nekem. Azelőtt szerettem meg őket, az Awake-kel, azóta is az a kedvenc. Nem sírok vissza senkit, de Portnoy szellemiségénél és karakterénél még jobban hiányzik a Kevin-féle "álmodozós" billentyűjáték - ízlések...
Kíváncsiságból belenéztem azért ebbe a frissbe:
https://www.youtube.com/watch?v=HVqRbXi1nHE
Jesszus. Először is, én még tizenakárhány év után se tudom ezt a konstans villanyszerelő, rácsról csimpaszkodó gibbon látványú játékstílust elfogadni a dobcucc mögött. Jól játszik Mike meg minden, de ennek konkrét megtekintésével konkrétan vallatni lehet.
Labrie éneklése meg egyszerűen gyász, de hát sanos az már jópár éve (a rohamosan giccsesedő külseje is bőven megérne egy misét - na az a tetkó is fúde baromira egyedivé tette a csókát..bah..-, de mindegy, ezen még valahogy túl lehet lendülni). Már csak miatta is baromira időszerű lenne egy hosszabb, többéves szünetet tartaniuk. Szépen kipihenné magát, megtanulna megint rendesen énekelni, vagy legalábbis odafigyelni a dolgára. Meg közben addig talán készülhetne egy új LTE lemez is.. és akkor hátha rájönne Petrucci, hogy igenis kell az a régi Mike a produceri székbe.
Na de hát ugye álmodik a nyomor.. :P
Pedig ,,nem olyan rossz" az (még ezen a nem túl tiszta felvételen sem)! :)
https://www.youtube.com/watch?v=NTDlFkyPF-E
Henry Rollins
Glenn Hughes. De nem is ez a lényeg. Nem azt várom el Labrie-től, hogy úgy énekeljen, mint 36 éves korában, hanem azt, hogy ne legyen hamis.
Látod, ez az, hogy a Six Degrees óta nincs egyik album irányában sem ez az egyöntetű lelkesedés. Te az Octát és a Black Lines-t tartod még nagyon nagyra, ám a rajongók (a zenekart jól ismerők) többsége mindkettőt illetően eléggé kritikus, az általad szintén kedvelt Astonishingtől pedig konkrétan hányingere van...
(Ami egyébként engem illet, a Six majdnem ott van, ahol a progmetálban szerintem etalon Scenes, és a Six szintjét az elmúlt 19 évből is talán csak a Dramatic közelíti meg. Legalábbis sorlemezként. Mert az egyes dalok között, szétszórva ezeken az albumokon van elég sok zseniális, kezdve mondjuk mindjárt az Octa-daltól, és talán nincs is lemez, amin ne találnék elképesztően jó nótát).
Amit Portnoy-jal kapcsolatban írsz, egyetértek, bár mégha a Transatlantic kivételével nem is ismerem a Pornoy-projekteket, ezekről a T-albumokról nem gondolom, hogy a három társa ne hozná/hozta volna ki ki belőle a maximumot.
amit a kreatív csúcsponton túl levő zenekarokról, életkorról írsz az teljesen igaz. Soha nem is gondoltam, hogy egy album a technikai tudástól lesz jó műfajunkban. Amit az utolsó nagy dobásnak írsz az nálam még nem volt a csúcspont. Addig is ismertem, hallgattam, szerettem a zenekart de nem voltam "CD" vásárló ha érted mire gondolok. Engem a Six degrees tett rajongóvá onnantól koncertet ki nem hagytam ( 10 körül járok ) Az Octavarium a mindenkori kedvencem és én még a kreatív csúcspontnak gondolom a Black Cloud Silver.-t. Érdekes ezek között is vannak albumok amik valószínűleg másoknak csúcspont. És akkor még a szentségtörést el sem mondtam a korai lemezek közül nálam a megkérdezhetetl en favorit a Falling into Infinity. ( az Awake-t kifejezetten nem szeretem ) Black Cloud turnén éreztem ezt a fáradságot és a pozitív energia hiányát a koncerten mint most a Fezenen és itt. Valami nem kerek. Akkor Portnoy távozott ( a sztorit csontig ismerjük ) Utána viszont legalább három felszabadult turnét láttunk pozitív energiákkal ( megszabadultak a "zsarnoktól" ) Viszont valóban odalett az egészséges és még kezelhető feszültségből adódó kreativitás vibrálás . Azóta "egy dimenziós " sematikus lemezek születnek. Amik jók jók de nem izgalmasak. Különben Portnoy produkcióira is ez igaz még nem találta meg az őt "provokáló" társat. ( sajnos a műfajunk történetében vannak hasonló esetek Pink Floyd Waters-Gilmour, Deep Purple Gillan- Blackmore stb.)
...bízunk benne, hogy majd egy feloszlás-újjáalakulás után kapunk még egy Perfect Strangers sem a szünettől lett jó hanem legalább egy lemez erejéig megpróbálták kulturáltan együtt dolgozni .
ui ( különben az Astonising is tetszik nagyon ) lehet ebben is van a dolog nyitja , mert szerintem a Petrucci ott minden elvárás nélkül zenélt valamit amit jónak gondolt, ami "kijött belőle" görcs nélkül. És lehet, hogy igazán ő már annyit változott hogy a kötelező DT már csak a megélhetésről szól sajna.
hát ennyi brrr.
Teljesen nyilvánvalóan (!) arról van szó, hogy a sűrű lemezkiadás óhatatlan minőségbeli felhígulással jár. Nemcsak az ő esetükben, hanem bármely olyan előadónál, akik már jóval túlvannak a kreatív csúcspontjukon, éveiken-évtizedeiken. Ritka kivételek ugyan mindig vannak, de negyven-ötven felett a művészek jellemzően már megközelíteni sem tudják a régi kreatív önmagukat, függetlenül attól, hogy technikailag gyakran még jobbak is, mint előtte bármikor voltak. A kreativitás eredményezi az etalon-albumokat, nem a technikai tudás.
És ebből az következik, hogy egyszerűen már csakis a több inspirációs, felkészülési idő eredményez nagyobb eséllyel kiérlelt, letisztult, urambocsá ismét bazinagyot ütő albumokat, mint a kevesebb ilyen idő. És mikor jelent meg az utolsó olyan DT-album, amit gyakorlatilag minden rajongó egyöntetűen nagy dobásnak tart? 2001-ben, azaz 19 éve, a tagok harmincas éveiben...
...én azt nem értem ezzel az "ötévente jogos felvetéssel" ( Petrucci-t az interjúban meg is kérdezik és válaszol is rá ).....de ha ő úgy akarja és neki úgy jó akkor szerintem akár évente is adhat ki....de Nektek jogos felvetőknek otthon valaki kötelezővé teszi a hallgatást ? a koncert látogatást ? én csak ezt nem értem.....Különben szerintem egy profi, de lélek nélküli koncert volt, amin a libabőr elmaradt....a Fezenes bulinál jobb volt, de kevés. Az első Fezenes koncert és az utána Arénás koncert azok voltak szerintem a legjobbak, meg 2002 körül a Six Deegres turné....és mivel szerintem így nekem kevés volt kihagyom a következő turnét......ha csak ha lesz, új lemez és annyira tetszik..akkor.....de attól én még nem akarom 5 évre "betiltani" jogos felvetésként őket...én nem hiszem, hogy attól lenne jobb....