Shock!

A tavaszi No Mercy után ez a túra lehetett volna az év második legerősebb thrash összeállítása… Lehetett volna, ugyanis az eredetileg meghirdetett Carnal Forge (szerintem a kortárs thrash legjobbjai), valamint a legendás Agent Steel végül nem szerepelt az összeállításban. Mindegy, az Exodust így is meg kellett nézni, úgyhogy rengeteg szervezési probléma (autó lerobbanás, útitársak visszalépése) után végül csak megérkeztünk Brnoba. Ez a Babylon nevű hely kívülről leginkább valami régi művháznak látszott, s mikor beléptünk ez az érzés csak még inkább fokozódott, ugyanis az előtérben csocsóasztal, székek vártak minket. Maga a terem is inkább színházra emlékezetett kis karzatával, ahol a kevésbé forróvérű rockerek foglalhattak helyet.

Az előzetesen kihirdetett programnak megfelelően kezdett a Callenish Circle, de programjuk helyett inkább az Exodus legendás frontemberével, Zetro Souzával beszélgettünk, fotózkodtunk az előtérben. Nagyon barátságos és közvetlen volt az öreg és még néhány infót is sikerült megtudni a későbbi programról…

Az Occult programját viszont már nem hagytam ki. Jól szóltak (ez egyébként minden bandára igaz volt), a színpadi kiállással sem volt gond, repkedtek a hajak rendesen, csak a nóták nem voltak az igaziak. Alapvetően jól tolták a thrashes elemeket is felvonultató death muzsikát, csak nem volt sok izgalom, eredetiség a zenéjükben. Mindent összevetve azonban korrekt kis bemelegítő volt, soha rosszabbat…

Utánuk jött a Mortician, akik számomra igazi büntetést jelentettek! A háromtagú banda a Joey DeMaio kinézetű bőgős/énekes vezetésével iszonyat minimál zenét játszott. Programjuk teljességgel megkülönböztethetetlen kétperces őrlésekből állt, az énekes fickó öblös hörgésével kísérve, úgyhogy gyorsan menekülőre fogtam! Pedig még egy Celtic Frost nótát is játszottak…

Kellemes meglepetést okozott viszont a svéd Grave. Szinte semmit nem tudtam róluk korábban, csak annyit, hogy már évek óta hősiesen küzdenek a másod- harmadvonalban. Alapvetően középtempós death metalt játszottak, azonban néha azért bekerült pár gyorsabb rész is a dalokba, és végre az este folyamán először igazi gitárszólókat is hallhattam. Jól játszottak a srácok, az énekes/gitáros hangja is rendben volt, két majdnem kopasz társa pedig szinte végig nyomta a szinkron-headbangelést. Visszaástak egészen a korai időkig, volt nóta az első albumról (Into the Grave), valamint a második lemezről is (You’ll Never See), és ezek sütöttek is rendesen. A közönségnek is bejött a műsor, a végén még egy ráadást is kicsikartak. Megérdemelten aratott sikert a svéd négyes.

A God Dethroned fellépésére nagyon kíváncsi voltam, mert előzetesen már sokat hallottam róluk, most valahogy mégsem jött be, amit produkáltak. Kompromisszum-mentesen nyomták a szélvészgyors témákat, küzdöttek a deszkákon teljes erőből, engem mégis valahogy fárasztott az egész, úgyhogy inkább kimentem erőt gyűjteni a továbbiakra.

Az “előzenekarok” után 9 körül végre színpadra léphetett a veterán Nuclear Assault. Eléggé komálom a zenéjüket, de sajnos a bécsi No Mercy-n csalódást okoztak, bár többekkel ellentétben én inkább a szörnyű hangzást okoltam ezért. Eléggé izgatott voltam, ki tudja-e köszörülni a zenekar az akkori csorbát… Mint később kiderült, félelmem alaptalan volt! Bár a hangzás most sem volt tökéletes és apróbb bakik is adódtak, Nuke-ék jó formában játszottak, Conelly mester hangja is remek volt, hozta az abszolút jellegzetes, kissé borult sikolyait. Egymás után vezették elő a slágereket, volt My America, B.F., Wake Up! (számomra igazi csúcspont), és egy új szerzeményt is felvonultattak. Ha jól emlékszem, ennek Price of Freedom a címe és egy igazi jó kis riffelős darab, egy kicsit belassult, súlyos középrésszel. Egyszóval nem volt ok a panaszra, a rajongók is vették a lapot, beindult a stage dive, és mikor a szervezők már épp megelégelték volna az egyik állandóan visszatérő “búvár” akcióit Dan Lilker egy erélyes mozdulattal védelmébe vette a srácot és letessékelte a security-t a deszkákról. Szimpatikus. Zárásként még kaptunk egy Trail of Tears-t, hogy mindenki elégedetten várhassa az este fő attrakcióját.

Az Exodus-nak sajnos soha nem sikerült az áttörés, mindig inkább a beavatottak zenekara maradtak, pedig fantasztikus zenéjük alapján az első ligában lenne a helyük! Ennek ellenére ők végig hűek maradtak önmagukhoz és nyomták az old shool thrasht. Mikor két éve az eredeti énekes Paul Baloff tragikusan elhunyt, azt hittem örökre lemondhatok a bandáról… de hála istennek nem ez történt. Visszatértek Zetroval és nagyon fogadkoznak az új lemezzel kapcsolatban! Majd meglátjuk, mindenesetre ez a koncert több mint bíztató volt.
Egy meglehetősen furcsa és hosszú intro után az And Then There Were None-nal kezdtek és a levegő rögtön felforrósodott az első lemezes nóta hallatán. Rögtön utána következett a minden idők legnagyobb thrash klasszikusai között számon tartott Piranha. A hangzás itt még kicsit gyengélkedett, az éneket nem lehetett jól hallani, de a technikusok hamar kijavították a hibákat.

Harmadiknak vezették elő a Pleasures of the Flash-ről a ’Til Death Do Us Partot és itt még nem gondoltam volna, hogy ennyire háttérbe szorulnak majd a Zetroval készült lemezek! Összesen ugyanis három szerzemény hangzott el a Vele készült második és harmadik lemezről, az Impactről és a Force of Habitről pedig egy sem! Ennek ellenére nagyon lelkesen énekelt, hangja semmit nem kopott az évek alatt, hátán vitte a csapatot. Teljesen átélte a dalokat, ugrált, villázott, vicsorgott, egyszóval maga volt a Metal! Mögötte pedig a Holt/Hunolt legendás gitárduó szaggatta a húrokat. Gitárjaik szinte horzsoltak a félelmetes riffek alatt, és olyan szólókat vezettek elő, amiket nagyon ritkán lehet hallani. Játékuk egyszerre technikás, dallamos, de ugyanakkor totál agresszív, oktatni kellene! A Hunting mester vezette ritmusszekció is elementárisan játszott, és ahogy ez az ember dobol, az példaértékű, élnek, lüktetnek a témái, nem csak szögel ész nélkül! A Bonded by Blood dalainak folyamát (Lesson in Violence, Exodus, Bonded by Blood stb) csak a Toxic Waltz és két új nóta szakította meg! Nagyon rendben vannak az új témák, bizakodva várom az új lemezt. Különösen a War is My Sheppad volt pusztító! Kb. 70 perc és a Strike of the Beast után levonultak a srácok, hogy aztán még visszatérjenek a Brain Dead és a Metal Command erejéig.

Mindent összevetve az év legjobb koncertjei között volt az Exodus, de én kicsit hiányoltam az olyan Zetros darabokat, mint például a Parasite, vagy a Cajun Hell… majd legközelebb, addig is mindenki figyeljen oda erre a veterán, de még most is hihetetlenül jó bandára.