Shock!

A fesztiválszezon kellős közepén, negyven fokban, nemzetközi koncertdömping közepette önálló bulit adni Budapesten nem feltétlenül rizikómentes vállalkozás, sokan be is fürödtek már ilyesmivel, a Fish! tábora azonban a jelek szerint kiéhezetten várt a csapatra. Ennek megfelelően a Trackben is elég szép számmal jelent meg a közönség a zenekar egyetlen idei nagyobb önálló megmozdulásán – ők pedig azzal együtt is meghálálták a törődést, hogy előző éjszaka még Orfűn nyomták, és saját bevallásuk szerint voltak már ennél frissebbek is.

A The Royal Freakout tipikusan azt a fajta gitárzenét nyomja, amire gyakorlatilag akármilyen címkét rá lehet aggatni, de nem nagyon érdemes. Ez a korai kezdési időpont egy forró nyári estén nyilvánvalóan senkinek sem kedvez egy ilyen helyen – finoman fogalmazok, ha azt állítom, hogy a közönség még csak lézengett a Trackben a műsoruk alatt... –, így alighanem igazságtalanság is lenne ennyi alapján megítélni őket, pláne, hogy én sem figyeltem feszülten minden megnyilvánulásukat. A csapat mindenesetre így sem volt rossz, de majd akkor mondok róluk végleges véleményt, ha láttam őket egy kisebb klubban is.

A Slowmesh Something New című debütáló albumát pár héttel ezelőtt mi is megdicsértük, méghozzá méltán, kétségtelenül az év egyik ígéretes hazai bemutatkozásáról van szó. Azt persze nem állítanám, hogy a banda az út elején jár, hiszen a VL45-időkben volt alkalmuk megfelelő rutint szerezni, és ez jobban le is jött náluk, mint a The Royal Freakoutnál. Nem feltétlenül ők játszották a főszerepet ezen az estén, ráadásul még mindig elég kevesen figyelték őket, viszont a dalok élőben is sütöttek. Jól is szóltak, szóval különösebben akkor sem tudnék mibe belekötni, ha ez lenne a célom. Mindenképpen ígéretes zenekarról van szó, amennyiben még nem hallottad volna a lemezt, nincs okod tovább várakozni.

Előzetesen akár úgy is tűnhetett, hogy a Fish! tizenkilencre húzott lapot ezzel a bulival. Ez volt az egyetlen nagyobb, önálló megmozdulásuk idén Budapesten, de egy olyan időpontban, amikor már megkezdődött a nyári fesztiválszezon, és a fővárosban is egymást érik az olyan nemzetközi fellépők a Sum 41-tól kezdve a Green Dayen át a Foo Fightersig, akik akár el is szipkázhatták volna a potenciális közönséget. Ugyanakkor ha akadtak is bárkiben előzetes aggodalmak a nézőszámot illetően, ezek szerencsére alaptalannak bizonyultak – nyilván nem telt meg a Track, de a keverőig azért elég szépen összegyűlt a tömeg, ránézésre a pár nappal korábbi Anthraxen is kábé ennyien lehettünk.

Nagyon rég nem láttam már élőben a Fish!-t – valami lehetetlenül késői időpontban elcsípett fesztiválfellépés rémlik most utolsó találkozásként évekkel ezelőttről –, és azóta a csapat lényegesen népszerűbb is lett, így a forró fogadtatás különösebben most sem lepett meg. Mint ahogy a nagy elán sem, amivel színpadra robbantak – maradjunk annyiban, hogy zeneileg a lemezeiken mindig is roppant találónak éreztem náluk a magukra aggatott hardpop jelzőt, élőben azonban ők is lényegesen harapósabban, karcosabban dörrennek meg, mint az albumokon. Mindez a túlzás nélkül fanatikus, az összes szöveget kívülről kenő-vágó közönség lelkesedésével kombinálva azt eredményezte, hogy arra a másfél órára, amít a színpadon töltöttek, gyakorlatilag minden mást el is felejtettem, pedig egyébként nem nevezném magam komplettistának (még azzal együtt sem, hogy mindig is rokonszenveztem a zenekarral). A zenei oldal csak az egyik – a Fish! régen is mindig feszesen, összerántottan nyomta élőben, szóval ez, mondhatni, alap náluk. Viszont emellett bizton állíthatom, hogy hangulatilag rég jártam már ennyire fesztelen, laza koncerten magyar előadótól.

Éppen a fentiek miatt nem feltétlenül akarok nagy magyarázásba bonyolódni, meg most komolyan, a Fish!-en nincs is nagyon mit elemezni. Ezek a dalok úgy mondanak valamit, hogy közben kellően slágeresek is, így aztán épp olyan remekül lehet rájuk segget rázni négy sör után, mint színjózanul rácsodálkozni egy-egy különösen elkapott szövegsorra. A banda eklektikusságát ráadásul jól jellemzi, hogy tényleg mindenféle zenei geg és színpadi attrakció simán befér a rock-funk-punk-pop-kitudjamégmi egyvelegbe, a Dani nevű kissráccal közösen nyomott Roots-idézgetésen át egészen a záró Trooper-részletig. Plusz az is elég jól jellemzi a helyzetet, hogy ha valaki mindenféle tapasztalat nélkül érkezik le ide, legalább öt-hat dalt jó eséllyel ő is ismert volna. Amit pedig nem, jó eséllyel annál is úgy érzi, hogy mégis, mert a csapat törzstábora tényleg totális partihangulatot varázsolt a Trackbe.

A legszebb ugyanakkor, hogy a produkció emellett is megmaradt végig professzionálisnak. Hámori Dávidra például még Krisztián szokásosan szórakoztató konferanszai meg az egymást gyakorlatilag üresjáratok nélkül követő, laza és lényegretörő slágerek sorjázása közepette sem tudtam nem odafigyelni. Mint említettem, nem fújom betéve az életművet, így nem fogok külön kitérni arra, kinek az ujja hol szaladgált pókként a hangszer nyakán, satöbbi-satöbbi – de egyébként sem lenne sok értelme. A bulinak volt egy fasza íve közönségbe kijövetellel, letérdepeltetéssel, biciklisorsolással együtt, és tényleg végig elszórakoztattak.

Közhelyszámba megy, hogy manapság már nem születnek arénazenekarok (odakint sem, itthon meg aztán főleg nem), de azért az MR2-nek, miegymásnak is köszönhetően Magyarországon is létezik egy zenekari generáció, amely szép csendben, kvázi surranópályán elég rendesen kiépítette a saját bázisát. A Fish! zeneileg nem nagyon passzol semmilyen skatulyába, így külön szép, hogy nekik is sikerült a nagy attrakció, és a látottak alapján azt kell mondanom, abszolút megérdemelten. Perfekt júniusi szombati este volt.

Fotó: Barba Negra Track