Shock!

Még a Sabatonnal vagy régebben a Deathstarsszal sem nagyon fordult elő, hogy mindössze bő három hónap szünettel két koncertet is adtak a fővárosban. Nem gondoltam volna, hogy pont az Anthraxszel történik meg ilyesmi, de ennél azért lényegesen rosszabb dolgokat is el tudok képzelni, ráadásul a márciusi, teljes Among The Livinget hozó fellépés annyira jó volt, hogy már másnap is megint simán elmentem volna rájuk. A jelek szerint nem kizárólag én álltam így a kérdéshez, a keverőig ugyanis kellemesen lazán, de azért megtelt a Track Scott Ianékre – nem voltak annyian, mint a Mastodonon, sehol sem kellett nyomorogni, de ahhoz azért épp elegen jöttünk össze, hogy a hangulat egy pillanatra se szenvedjen csorbát a túlzott szellősség miatt. És ugyan az előzetes beharangozásokkal ellentétben most sem Charlie Benante ült a dobcucc mögött, igazság szerint ma este is megint elmennék rájuk, ha jönnének.

A The Raven Age-nek csak nagyon a végét láttam, így végleges véleményt nem szeretnék mondani róluk, mert nem lenne fair – a megtapasztalt pár perc alapján ugyanakkor különösebben nem bánom, hogy lemaradtam a program nagyobbik részéről. Pláne, hogy a brit fiatalok a teljes koncert alapján nyilatkozók szerint sem lettek jobbak egy szemmel sem, mint amilyenek tavasszal voltak... Szép dolog az elhivatottság, és még szebb, ha ezt a családi kötelékek révén egy Steve Harris-kaliberű arc is meg tudja támogatni pénzzel, paripával meg fegyverrel, de ettől még a zene nem lesz jobb. Ez a banda egyszerűen nincs még készen, csak ismételni tudom magam: mondjuk 2022-ben, néhány további albumon és rengeteg turnén túl majd talán kíváncsi leszek rájuk. Talán.

Az Anthrax számára igazi diadalmenetnek bizonyult az év elején lenyomott, tematikus Among The Living-turné, most pedig már elsősorban fesztiválozni érkeztek Európába, így egyetlen kérdés maradt: vajon megmaradnak-e a szokásos biztonsági setlistjüknél, amit kisebb-nagyobb módosításokkal évek óta, mindig nyomnak, vagy kicsit azért csavarnak rajta. A válasz nem egyértelmű, én valahová a kettő közé lőném be, de egy kvázi-különlegesség azért befért, sőt, végül kaptunk egy világpremiert is. Ami azért semmiképpen sem rossz mérleg szerintem...

Még úgy sem, hogy az előzetesen általunk is megírtakkal szemben végül nem Charlie Benante, hanem megint Jon Dette ült a doboknál. Nem tagadom, magamtól is arra tippeltem előzetesen, hogy így lesz, de susmusról természetesen nincs szó, és a hazai szervezőket sem kell szidni, mivel a Benantére vonatkozó információt ők is a turnémenedzsmenttől kapták. Alighanem sosem tudjuk már meg, hogy pusztán hülyeséget beszélt valaki, netán volt is ezzel valami hátsó szándéka, vagy csak menet közben megváltoztak a dolgok (az Anthraxnél azért utóbbira is bőven láthattunk példákat az évek során). Ugyanakkor – legyen ez szentségtörés is akár – a végső mérleget tekintve nincs is különösebb jelentősége a dolognak. Charlie nyilván Charlie, akiből csak egy van, pláne, hogy zeneileg ő a banda agya, de mint eddig minden hasonló alkalommal, most is bebizonyosodott, hogy Dette tökéletesen képes helyettesíteni.

A koncert eleinte megint nem szólt igazán jól, de különösebben rosszul sem, és ahol én álltam – középtájt, nagyjából félúton a keverő és a színpad között –, ott már pár szám után is teljesen élvezhetővé javították az eleinte tapasztalható kásásabb, tompább megszólalást. A csapat szokás szerint biztosra ment, és három régi alapdallal – Among, Caught In A Mosh, Madhouse – korbácsolták fel a hangulatot. Olyan nagyon persze nem kellett erőlködniük, csak hozni a szokásos formát, mert a közönség egyből forró fogadtatásban részesítette őket, és én sem tehettem mást, átadtam magam az élménynek. Főleg, hogy a '80-as évek alapdarabjai után egyből érkezett az új korszak két meghatározó darabja, a zombis Fight 'Em 'Til You Can't, illetve a nagy kedvenc Breathing Lightning. Utóbbi ismét abszolút csúcspontnak bizonyult hatalmas refrénjével és Jonathan Donais briliáns szólójával, és megint csak azt tudom mondani: simán játszhatnának több dalt a Worship Musicról és a For All Kingsről, a közönség baromi jól vette az adást, és ezeket a témákat is óriási együtténeklés, tombolás fogadta. Ha nagyon őszinte akarok lenni, az egyik örök fix favorit N.F.L. sem tűnt utánuk magasabb kategóriának...

Ezen a ponton érkeztünk el egyébként az említett világpremierhez. A koncertet odafentről, a Rákóczi híd korlátját támasztva élvező arcokat – meglepően sokan voltak egyébként – már Scott is ekézte egy kicsit a Breathing Lightning előtt, először magyarul is letolvajozva, majd leprickezve őket, de aztán a szokásos jó formát nyújtó Joey Belladonna is nekik dedikálta az All Of Them Thievest. Fogalmam sincs, tényleg csak a potyázók miatt szedték-e elő pont most és pont ezt a dalt a legutóbbi lemezről, vagy egyébként is itt debütált volna, de az első verziót erősíti, hogy Ian ugyan félig-meddig elviccelte a témát, de azért látszott rajta, hogy tényleg böki a csőrét a fent támaszkodó, simán százas nagyságrendű tömeg. Aminek a jogát egyébként ne is vitassuk el tőle, még akkor sem, ha a jelenségen az ugyanitt játszó többi csapat általában könnyebben felülemelkedik. Az a riff mindenesetre egészen gyilkos volt, szóval lásd fentebb, amit a több új számról írtam...

Ha mindez nem lett volna elég kuriózumnak, mindjárt utána következett az Intro To Realityvel együtt elnyomott Belly Of The Beast a Persistence Of Time-ról, amelyet néha-néha előkapnak ugyan, stabilan azonban valamikor a 2000-es évek elején, még John Bushsal képezte a menetrend részét, és akkor is csak Észak-Amerikában. Nos, mint a mellékelt ábra és a dal euforikus fogadtatása igazolta, a több friss téma mellett akár a régebbiekkel is lehetne bátrabban bánni. Minden túlzás nélkül hatalmasat szóltak a riffek, illetve a „Who is evil, who is blind?" refrén is, így szépen leporolhatnának még pár darabot ugyanerről a mára kissé elfeledett, de kimondottan egyéni hangulatú albumról. Legalább azokat, amelyek annak idején kvázi-slágernek számítottak róla: Time, Keep It In The Family, In My World... Mondjuk a Medusa helyett, amelynek erőltetését továbbra sem tudom mire vélni. Most is kilógott a műsorból úgy zeneileg, mint hangulatilag, ráadásul Belladonnának is ez megy a legnehezebben az összes elővezetett szerzemény közül. Komolyan, mintha a Spreading The Disease-en sem szerepelne semmi más, csak a Madhouse meg ez...

Maguk a zenészek egyébként a szokásos formájukat hozták, Scott még azt a jellegzetes ugráló-szökellő járását is előszedte, amiből legutóbb – talán a kisebb színpad miatt – alig kaptunk valamennyit. Feltűnő volt ugyanakkor, mennyivel jobban beindul az új nótákra, mint a régiekre, és ugyanez a másik pörgőgépre, Frank Bellóra is áll, de hát ebben sincs semmi különleges. Nyilván számukra is izgalmasabb egy All Of Them Thieves elsőre, mint az Among ötmilliomodjára... Belladonna most sem dumált sokat, de végig belakta a színpadot, és az énekteljesítményébe sem lehetett belekötni. Donais nemcsak korban, hanem fazonra és attitűdre is kilóg közülük, viszont zeneileg maximális mértékben beilleszkedett, végig hatalmasakat játszott. Jont meg már fényeztem feljebb, most is sokszor belefeledkeztem a játékába, annyira lehengerlően, pontosan és főleg ízesen üti a klasszikus témákat.

A műsor rendes szakaszát a March Of The S.O.D. (micsoda riffek, te jó ég!), a szintén új és szintén hatalmas Blood Eagle Wings, illetve az egész este egyik legnagyobb együtténeklős-óóózós blokkját hozó Be All, End All hármasa zárta, a végére pedig már csak az Antisocial és az Indians maradt, minden túlzás nélkül teljes ereszdelahajam-népünnepély jelleggel. Láthatóan a zenekar is jól érezte magát, szóval – ezúttal konkrét dátum nélkül – megkaptuk az ígéretet, hogy jövőre megint jönnek. Így legyen! Nem lehet eléggé érzékletesen ecsetelni, mennyire feltölti az embert egy efféle forró hangulatú, nyáresti szabadtéri buli.