Shock!

Furcsa lett volna, ha pont az Anthrax marad ki a nagy tematikus turnézgatásból, miután ismét Joey Belladonna énekel náluk, és a jelek szerint most már így is marad. Az 1987-es Among The Living a thrash-történelem egyik abszolút mérföldköve, a New York-i mosherek legfontosabb és egyben legsikeresebb nagylemeze, így a harmincéves jubileumi megemlékezés ebben az esetben valóban mindenféle görcsölés nélkül adja magát. Az album felét persze évforduló nélkül is folyamatosan műsoron tartotta a csapat ebben a három évtizedben, függetlenül attól, ki volt éppen a frontember, de egyben mégis más volt – és arra is rávilágított, hogy az Anthrax tényleg szemezgethetne bátrabban az életműből az utóbbi periódus biztonsági játéknak tekinthető setlistjei helyett.

Az Iron Maiden környékén a második generáció is elég szorgalmasan zenélget, de sajnos ugyanazt tudom elmondani George Harris csapatáról, amit nővére, Laureen szólóbandájáról, vagy Austin Dickinson próbálkozásairól: a családnév önmagában még nem garancia a kivételes tehetségre. Az előzetesen csekkolt dalok alapján sem hallottam semmi különöset a The Raven Age-ben, élőben azonban, ha lehet, még jellegtelenebbre sikeredett az összkép.

Amolyan néhol dallamos, néhol súlyos modern metalban utazik a zenekar, ahol egyesek bizonyára kötelezően hozzátennék a megjelöléshez a -core szócskát is, de ez már azért nem feltétlenül fedi a valóságot. A zene még el is ment az egyik ilyennek a hasonlók tengerében, Michael Burrough jellegtelen fahangja, sótlan, dinamikátlan énekteljesítménye azonban elég erősen behatárolja a The Raven Age lehetőségeit. Egyelőre George-ban sem éreztem az ígéretet, hogy hosszabb távon generációja meghatározó gitárosegyénisége válhatna belőle. Nem mondom, hogy rosszak voltak, szimpatikus, lelkes fiatal srácokról beszélünk, de még nagyon az út elején járnak. És sajnos az a baj, hogy miközben a gyakorlati oldalon alighanem rengeteget könnyít a dolgukon a Harris név, az elvárásokat tekintve inkább nehezíti a boldogulásukat, hiszen önkéntelenül is mindenki a faterre asszociál, ahelyett, hogy elvonatkoztatna tőle, és a dolgot önmagát nézné. Majd öt év és mondjuk két további nagylemez után leszek rá kíváncsi, mit képesek letenni az asztalra.

Az Anthrax esetében az utóbbi koncertbeszámolóink esetében visszatérő sirámunk volt, hogy akármennyire is úthengerszerű élőben a csapat, Scott Ianék mindig túlságosan biztosra mennek a program összeállításakor. Nos, most akkor kicsit skizofrén leszek: annak ellenére, hogy a banda pályájának legnagyobb lemezét egyben elnyomni alighanem a biztonsági játék csimborasszója, így is sokkal izgalmasabbnak éreztem a programot, mint az utóbbi években látott akármelyik fellépésüknél. Ennek persze nagyon egyszerű oka van. Miközben az Among The Living három legnagyobb slágere, azaz a Caught In A Mosh, az I Am The Law és az Indians gyakorlatilag mindig a program része (legyen szó akár vendégeskedésről, fesztiválfellépésről is), de teljes hosszúságú, önálló bulikon a címadó és az N.F.L. sem szokott kimaradni, addig a maradék négy számot gyakorlatilag sosem játsszák, és ez már önmagában is jelentős frissítést jelentett a műsorban. Arról nem is beszélve, hogy azért alapból sem gyenge így, egyben hallani a metal legnagyobb korszakának egyik alaplemezét...

Erre a bulira természetesen borítékolni lehetett a teltházat, ami annak rendje és módja szerint össze is jött, és a speciális múltidézés eleve különleges hangulatot kölcsönzött az estének. Noha a Barba Negrában az ilyesmi általában kétesélyes, én a tömeg sűrűjében kellően jónak találtam a hangzást is – nem tökéletesnek, de aki CD-minőségre vágyik, az ugyebár hallgassa otthon a CD-t, egy koncerten nem kell mindennek klinikai tisztaságúnak lennie. A zenekar mindenesetre a szokásos elánnal robbant a színpadra, és ugyan a turné elején a műsor második felében nyomták el a '87-es lemezt, ebben a hónapban már váltottak, és az Amonggal nyitottak. Innentől kezdve körülbelül az első „I'm the walkin' dude"-ig kellett eljutnia a klasszikus fizimiskáját tökéletesen konzerváló Joey Belladonnának, hogy a zsúfolásig telt terem egy emberként, szinkronban lélegezzen a csapattal, szóval a hangulatra tényleg nem lehetett panasz. És ahogy végigmentek a harminc évvel ezelőtti dalokon, tényleg nehéz lett volna nem üvölteni az agyakba kölyökkorunk óta mélyen beleivódott sorokat, refréneket...

Pláne, hogy akárcsak a szóban forgó nóták, az őket megszólaltató arcok is abszolút kortalanok. Scott Ian riffelése például 2017-ben is ugyanolyan letaglózó, mint amilyen sejtésem szerint a boldog '80-asokban lehetett, Frank Bello pedig még Belladonnánál is jobban őrzi a korabeli kinézetét. Charlie Benante esetében meg most már nem tehetek mást, tényleg elhiszem a kéztőalagút-szindrómás magyarázatot, hiszen most legalább Németországig eljutott a többiekkel, ha tovább nem is. Ha jól számolom, magyarországi Anthrax-bulin utoljára 2005-ben, Mezőtúron láttuk, és lehet, hogy ez már így is marad... Mindezt persze nem Jon „Anyánk Szerelme" Dette ellenében mondom, ő ugyanis megint elképesztően nagyokat dobolt, és teljesen magáévá tette a dalokat: faszán hozta Charlie jellegzetes groove-jait, de ahol éppen kedve tartotta, elképesztően dögös kétlábdobos díszítésekkel, pörgetésekkel dobta fel a témákat. Mára Jonathan Donais is jól megmelegedett a zenekarban, noha továbbra sem showman-típus, és kicsit fazonra is kilóg a többiek közül. Viszont nagyon szépen saját képére formálta a klasszikus futamokat, és ha már itt tartunk, azt is megjegyezném, hogy Anthrax-album emberemlékezet, azaz nagyjából a még Dan Spitz által felkarcolt Sound Of White Noise óta nem rejtett annyira szépen megírt, ízes szólókat, mint a For All Kings.

Ami a műsor felépítését illeti, szerintem kimondottan jó húzás volt kicsit belevariálni az Among The Living dalsorrendjébe, hiszen az említett öt sláger eredetiben az anyag első kétharmadában szerepel, és kár lett volna mindet ellőni az elején – gondolom, pontosan ezért is játsszák őket más menetrendben. Konkrétan a One Worldöt beékelték az I Am The Law, az A Skeleton In The Closetet meg az Efilnikufesin elé, az A.D.I. / Horror Of It All pedig helyet cserélt az Indiansszel az elementáris Imitation Of Life finálé előtt. És ugyan a legnagyobb beindulás természetesen így is a nagy favoritokat kísérte, igazság szerint a többi sem tűnt mellettük gyengébbnek egy szemmel sem. Ha már például Scott külön ki is emelte, hogy a Skeleton a kedvence a lemezről, igazán megkapaszkodhatna a műsorban tartósabban is, mert elképesztően nagyot szólt. De nálam az Imitation Of Life is igazi csúcspontnak bizonyult. Joey-nak pedig ismét adjuk meg, ami jár, mert végig tök jól énekelt, és ugyan a színpadi jelenléte kicsit visszafogottabb, szürkébb John Bushénál, én már eredendően bushthraxesként is végérvényesen kibékültem azzal, hogy így alakultak a dolgok. Joey egyszerűen nem érdemli meg azt a fikatengert, amit sokszor még a mai napig megkap: az új lemezeken is jó, és élőben is kitett magáért. Indián fejdísz mondjuk most sem volt, de enélkül azért simán kibírtam...

A második blokkot inkább egyfajta kibővített játékidejű ráadásnak tekinthetjük, pláne, hogy a turné első felében ez a rész három számmal hosszabb volt, mint az utóbbi koncerteken, illetve ezen a mostani bulin. Ennek bizonyára oka van, de nem panaszkodom, még azon sem, hogy az utóbbi két albumról csak három dal fért be, hiszen ez a turné most tényleg nem erről szólt. A Fight 'Em 'Til You Can't és a Breathing Lightning kettőse mindenesetre a teljes Among után is elementárisnak bizonyult, amit még fokoztak némi rajongó-etető Madhouse-szal is, a pálmát azonban nálam mégis az epikus Blood Eagle Wings vitte el Scott tonnasúlyú riffelésével és Donais hatalmas szólójával. Ezek után a Be All, End All és az Antisocial már inkább csak jutalomjáték lehetett, amikor tényleg az utolsó energiamorzsákat is kisajtolták a jelenlévőkből.

Az a nagy igazság, hogy a '80-as évek legendás thrashereivel ma sem nagyon vetekedhet senki élőben, és az Anthrax is ismét fényesen igazolta ezt a tételt. Scott a végén ráadásul bejelentette, hogy júniusban elvileg megint jönnek – őszintén remélem, hogy így lesz, mint ahogy azt is, hogy amennyiben összejön a dolog, a kimerítő nosztalgiázás után tényleg kicsit nagyobb súlyt kap majd a műsorban a két legutóbbi anyag. Akármit is hoz a jövő, életem egyik, ha nem egyenesen a legjobb Anthrax-bulija volt ez a mostani, gyakorlatilag tökéletes.