Shock!

A For All Kings megjelenése előtt olyasfajta szituációba került az Anthrax, mint amilyenben anno az Alice In Chains is volt. Ahogy Jerry Cantrellék is borzasztó kényes helyzetben jöttek ki egy kiváló, a rajongók és a szakma által is elismert lemezzel, a Black Gives Way To Blue-val, úgy az Anthrax belladonnás comebackje is minden várakozást felülmúlóan jól sikerült 2011-ben. És ahogy anno a The Devil Put Dinosaurs Here sem volt képes überelni a Black Gives Wayt, úgy várható volt, hogy bármennyire is felkötik a gatyájukat Scott Ianék, a máris klasszikussá érett Worship Musickal feltett lécet baromi nehéz lesz megugraniuk. Bár a papírforma bejött, azaz a For All Kings elmarad elődjétől, a két lemez közti különbség tényleg csupán néhány paraszthajszálnyi, szóval csalódást biztos nem fognak okozni vele.

Miután legutóbb sikeresen újradefiniálták önmagukat, ezúttal jó érzékkel nem eszközöltek komoly változtatásokat, azaz a For All Kings egyenesen következik a Worship Musicból. A számok karaktere, a hangzás és a dalközpontú megközelítés egyértelműen hajaz a 2011-es nagylemezre, ami miatt érdekes módon számomra a mostani Anthrax sokkal inkább emlékeztet a John Bush által fémjelzett érára, leginkább pedig a Sound Of White Noise-ra, semmint a klasszikus korszak alapvetéseire. A zenekar ugyanis egyértelműen a dallamokat helyezi középpontba, és bár jó riffekben továbbra sincs hiány, a régi lemezekre oly jellemző mosholások immár igencsak ritkán bukkannak fel. És bármennyire is imádom a régi cuccaikat (az Among The Living örök Top 10-es nálam), semmi bajom az irányváltással, mivel a témák remekül működnek, ez a világ remekül áll nekik, nem utolsósorban pedig az utóbbi években élete legnagyobb formáját nyújtó Joey Belladonnának is sokkal több tér jut ezáltal.

Mindez nyilván nem azt jelenti, hogy a For All Kingsen csakis Black Lodge- és Only-típusú szuperdallamos tételek hallhatóak, hiszen már a korong hangulatát tökéletesen megalapozó intróval berobbanó You Gotta Believe is vérbeli Anthrax-himnusz elsőrangú riffeléssel, Charlie Benante védjegyzett dobolásával. Más kérdés, hogy egy kifejezetten jó, dallamos, de visszafojtottan feszült rész is került bele, amitől csak még jobban süt az egész. Összességében már ez az egy dal tökéletes keresztmetszetet ad a 2016-os Anthraxről, hiszen csakúgy, mint társai, ez a tétel is hibátlanul idézi meg a Worship Music legjobb pillanatait. A Monster In The End egyértelműen Belladonnára épít, de kifejezetten érdekes gitározás hallható benne, a címadó pedig sikeresen ötvözi a thrashes riffelést a fogós dallamokkal. A legjobb azonban egyértelműen a lendületes, de mégis szuper-ragadós Breathing Lightning, amelyhez fogható slágert az Only óta nem írtak. Nem tipikus Anthrax-téma, de egyszerűen hatalmas, és minden adottsága megvan ahhoz, hogy kis szerencsével még rádiós játékidőt is kapjanak vele a tengerentúlon. Az már régóta köztudott, hogy Belladonna hatalmas Journey-rajongó, eddig a pillanatig azonban ez az Anthrax zenéjében nem volt tetten érhető. Elsőre lehet, hogy fura ezt olvasni, de a Breathing Lightningban hallható vokálizálás az egyik legjobb dolog a csapat történetében, nem mellesleg pedig Joey jutalomjátéka.

A kifejezetten thrashes témákat is felsorakoztató dalok egyike a Suzerain, de ebben is akad egy csomó minden a szaggatott riffelésen kívül is, ahogy gyakorlatilag egyetlen olyan vegytiszta thrash-tétel sincs az anyagon, mint mondjuk a Caught In A Mosh volt anno. Talán még a felvezetőként jó előre kihozott Evil Twin áll a legközelebb a régi dolgokhoz, számomra azonban pont ez az egyenesebb vonalú dal működik a legkevésbé, a soron következő, nyolcperces Blood Eagle Wings például sokkal izmosabb minden szempontból. A dalcsokor minőségét pedig az jelzi leginkább, hogy ugyan a lemez hossza csak néhány másodperccel marad el az egy órától, végig le tudja kötni a figyelmemet, azaz a For All Kings egy pillanatra sem válik unalmassá. Az utolsó harmadot egyértelműen a thrashes témák dominálják, és mind a Defend/Avenge, mind pedig az All Of Them Thieves üti az Evil Twint, a záró Zero Tolerance-ről már nem is beszélve.

Persze, ha a Slayer a mérce, akkor a For All Kings már nem biztos, hogy a thrash metal kategóriába sorolandó, de kit érdekel az ilyesmi, ha egész egyszerűen izgalmas, fogós és jó. Bár az etalon Worship Musictól valóban elmarad valamelyest, kétség sem férhet hozzá, hogy 2016 egyik legerősebb lemeze.