Shock!

Na, ez volt a pőre, nyers, riffelős, direkt metalcore zúzás (Jakab Zoli kedvelt kifejezésével élve "suttyó HC") nagy napja! A hazai Penalty Kick amolyan HC supergroupnak is becézhető, hiszen többek között egykori Dawncore és Newborn (plusz Sedative Bang, Burning Inside, Reaction For All, a teljesség kedvéért...) zenészek formációjáról van szó.

Egy új kezdet ez a srácok számára, hiszen itt nincs noisecore-közeli fékevesztett durvulás vagy "skandinavisztika", csak lendületes régisulis témák. A legjobban talán azzal jellemezhetném konkrétabban az irányt, ha elmondom, hogy a Darkside NYC-tól és az Agnostic Fronttól is játszottak feldolgozásokat. Már az ő hangzásuk is jó durvára sikeredett, ha nem is a legteltebbre.

A Throwdown (vagy - már csak a straight edge arcok kedvéért is - XthrowdownX, ahogy újabban látom a nevüket mindenfelé) most még jobban tetszett, mint tavaly a Trafóban. Voltaképpen sem albumon, sem élőben nem produkálnak rendkívüli dolgokat, de a nagy vonalakban Pro-Pain-Madball keverékként leírható atlétatrikós, ugrálós/pogózós muzsikájuk így is kellemes hallgatnivaló. Még csak szövegileg sincsenek nagy megfejtéseik; a "unite", "trust", "family" stb. szavak (ez történetesen három nótájuk címe is...) náluk egy buli alatt hangzanak el kb. annyiszor, mint a "heavy metal" Wackenben három nap alatt. De még ha nem is akarnak okoskodni, komolykodni, világmegváltani, legalább átjön, hogy amit mondanak, azt tényleg úgy is gondolják. Mert ez sem közömbös ám!

Szóval jók voltak a maguk módján, a Hatebreed azonban őket is fél kézzel nyomta le. Ez volt a tökéletes koncert a tökéletes metalcore bandától! Igen tömény, arcbamászó zenéről van szó, úgyhogy kíváncsian vártam, miként lesznek képesek Jamey-ék a Perseverance album masszív hangzását egy gitárral visszaadni élőben. Nos, maradéktalanul sikerült nekik! Azt hiszem, ilyen harapósan még nem is hallottam senkit megszólalni itt, sőt azon se csodálkoznék, ha megdőlt volna az eddigi nézőcsúcs a Kultiban. A beindulás mindenesetre példátlan mértékű volt (nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen eszelős körbe-körbe "kergetőzést" - szaknyelven "circle pit" -, tülekedést és vetődéseket klubkoncerten, még női közönségszörfös is akadt!..), és ami különösen csodálatra méltó: mind a közönség, mind a zenekar remekül bírta végig energiával. Maratoni hosszúságú, több mint harminc nótát, azaz majdnem a teljes eddigi Hatebreed-életművet és pár friss dalt is magában foglaló bulit nyomott ugyanis Connecticut állam büszkesége.

A jellegzetesen brutális hangú frontember, Jamey Jasta kivételével alig moccantak a zenészek, viszont Matt Byrne megadobossal az élen parádés hangszeres játékot mutattak be. Iszonyat feszesen nyomták! Az ellenállhatatlanul húzó ütemek és agyszaggató riffek mellett a mondanivaló is láthatóan akadálytalanul utat talált mindenkihez. Egyszerű, mindennapi szavakkal megfogalmazott, abszolút közérthető szövegekről van szó. Szokták mondani, a hardcore arról szól, hogy adott ez a rideg, kemény világ és az embernek ilyen mostoha körülmények között is ki kell hoznia magából a lehető legjobbat. A Hatebreedre ez kiváltképp igaz, ők aztán igazán ismerik az élet nehéz, küzdelmes oldalát és pl. a Hollow Ground vagy az I Will Be Heard sorainál találóbbakat nem is igen lehet írni erről. Az őszre várható új albumról leadott ízelítő alapján pedig aligha lehet kétséges, hogy a banda ezután sem veszít majd harci kedvéből és továbbra sem beszél el a rajongók feje fölött, multi kiadó ide, világhír oda. Ez egy korszakos jelentőségű koncert volt, méghozzá az egész hazai színtér szempontjából, de komolyan!