Shock!

Kezdő metalhead koromban – mint sok más kortársam esetében is – az Iron Maiden / Helloween “szentkettősséggel” indult a külföldi csapatok inváziója a szétcsapott NDK-s mono rádiós magnómban. A Powerslave és a Keeper lemezek vittek bele a fémbe, még ha ez azóta cikisnek is hangozhat.

Ugyan a hihetetlen zenedömpingben ritkán esem át a régi felvételeken, ám ha bármikor meghallom az I Want Outot vagy a Future Worldöt, vigyorgok, mint a tejbetök (ha már tök, ugyebár, legyünk stílszerűek). Így hát kíváncsi voltam, hogy a jó pár tagcserén átesett csapat mit alkot színpadon első megismerkedésünk után évtizedekkel.

Az interjúk csúszása miatt a Tűzmadárból egy hangot sem sikerült hallani, a Wisdom zúzott javában, mikor a terembe értem. Ugyan a hazai true metal bandák jó része elég csúnyán elmegy mellettem, tény, hogy a Wisdom a jobbak közé tartozik ebben a vonulatban, talán azért, mert az itthon divatosabb sörmetal helyett jobban közelítenek a Maiden-féle angolszász irányhoz. Pont a Wasted Years-t hallottam meg először aznap este, majd hamarosan az akusztikus Unholy Ghost következett, de érdekes volt metal átiratban meghallgatni az Eye Of The Tigert is.

Ugyan a zenekar mozgása még mindig eléggé bizonytalan és karót nyelt (a szép nagy színpadot illene kihasználni), Nachladal István pedig még kicsit egysíkúan hozza a Dickinsonos vibrátókat, mégis biztató volt az összkép. Ne értsen félre senki, nem fikkantok, hanem pont próbálom kiemelni, hogy a Wisdomban megvan az a potenciál, amit egy kis izmosodással, természetességgel ötvözve kitörhetnek a csapból is folyó átlag magyar true vonalból. Sok sikert!

Érdekes intrót választott a Helloween, súly hangerővel betolták a For Those About To Rockot az AC villám DC-től, majd kifejtősen belekezdtek az első dalba, amitől viszont eléggé megráncoltam szemem öldökét. Az új lemez egyik – szerintem jócskán túlhúzott – eposzával, a King Of 1000 Years-szel nyitottak ugyanis, amelynek kábé negyed órájában véleményem szerint tíz perc hótt felesleges és unalmas. Ráadásul nyitószámként? Nyitásnak pörgés kell, erő, felvezetés, hangulat. Fura volt. Sebaj, legalább volt idő végignézni a zenészek munkáját és a színpadképet egyenként anélkül, hogy az a fránya ordítozás meg hejjegés meg hajrázás (huligánság, hupákolás, gazemberség) bezavart volna. Az első kellemes meglepetés Sascha Gerstner gitáros volt, aki ugyebár egy jóval frissebb generációt képvisel a csapatban, ráadásul ez a frissesség a játékán, megjelenésén is átjött. A jól ismert riffeket, szólókat valahogy megtöltötte élettel, és látszott rajta, hogy jó kedvvel (és bőséggel) muzsikál. Dani Loeble dobos (a legújabb szerzemény) is kiváló választás volt, szinte végig ropogott a kétlábgép, de emellett is ötletesen, erősen játszott. A régiek közül Markus “Nagyfejű” Grosskopf volt az egyetlen aki igazán hozta a formáját, jó volt látni, hogy annyi év után legalább egyvalaki akad még, aki tényleg szívből nyomja; vigyorgott, rohangászott, bohóckodott.

Andi Deris amolyan közepes csalódás volt. Anno a Pink Cream 69-ben csodálatra méltóan amerikainak nézett ki német létére, azóta bizony meggermánosodott a Tökfalván eltöltött évek alatt. A szőke rőzse maradt, de a kissé esetlen mozgás, a szemek alatti Derrick-szatyrok, és a néhol túlerőltetett visítozás már nem az a Deris volt, akit imádtam hallgatni a Talk To The Moonban vagy a Signs Of Dangerben. Eléggé ósdi kiállással tolta végig a dalokat, volt persze a régi nagyoktól átvett “ki ordít jobban, a közönség bal vagy jobb oldala” verseny meg hasonlovak. Azért 2006-ban hasonlóért már “Derisre vonják az embert”.

A legkiábrándítóbb azonban az őskövület Micha Weikath volt. Már húsz éve se az ápoltság és a beleélés mintaképe volt, de a kiélt hajléktalan fej, a mosolytalan száj szélébe fittyesztett bagó és az elég hányavetin játszott témák totál lelomboztak. Szóval, egyelőre a zenekaron belüli lelkesedési arány (Grosskopfot kivéve) pont a nemrég beszerzett “fiatalok” javára dőlt el.
A hangzás sem volt túl tigris: A lábdob például amolyan retro speed hangzást kapott, azaz mélye nem volt, de csattogott, mint a kiéhezett makifityma – kicsit vissza is vett a dobos játékának élvezetéből, pedig nagyon jól nyomta emberünk.

Vissza a zenéhez. A hosszúra nyúlt első nóta után azon kevés germán speed nóták egyike hangzott el, amitől nem nyúlok rögtön a konnektorba: az Eagle Fly Free végre beindította a közönséget, és nekem is jobban esett mint a nyálon nyúlós nyitónyöszörgés. A Hell Was Made In Heaven után azonban visszanyúltak a nyúlós nyámnyila nyögvenyeléshez, és a Keeper II általam legkevésbé kultivált nótáját, a szintén ezer perces rétestészta címadót játszották el. Néha jól el is veszett a lendület, valahogy ez a nóta még a zenekarnak se állt össze.

A Tale That Wasn’t Right lírája után az első poénblokk következett: Grosskopf számára az egyik emelvényen felállítottak valami gyerekeknek való játékdobot, amin halandzsa szöveggel kísérve borzalmasan bénákat játszott – hogy aztán Loeble mester valóban briliáns válaszokat kontrázzon rá. Aztán persze Grosskopf jelképesen szétverte a mini dobcuccát, hogy átadja a helyet az igazi dobvirgáknak. Dani szólója egyébként pofás volt, csak sajnos a csattogós keverés miatt a lábdobon kívül nem sok más szólt, és így azért hosszúnak tűnt a dolog. Meghallgattam volna normális sounddal ugyanezt, akkor biztos úgy kellett volna felmosni. Ez van.

Az Occasion Avenue-val jött vissza a zenekar, sajnos ez is a túlnyújtott unalom kategória egyik képviselőjévé vált. Felüdülés volt utána a Mr. Torture és az If I Could Fly kettőse. Ezután Sascha gitárszólója következett, szintén egy poénblokkal indítva: most Dani jött előre egy játékgitárral, amiből 45-ös tempóra gyorsított műtekerések szóltak, miközben a dobos Manowart megszégyenítő műpózokba tekerte magát, ezekre kontrázott “valódi” szólókat Gerstner. Aztán az “igazi” gitárszóló is hangulatos volt, persze nem kell Vai-szerű őrült zsenialitásra gondolni, de feelingre rendben volt. Innentől azért olajozottabban ment a koncert, elmaradtak a túlragozott meganóták, ellenben jöttek a pattogós slágerek, mint a Future World, a Power vagy az I Want Out.

Összességében kellemes koncert volt, ami akár még simán jó is lehetett volna a hosszú mélyrepülések nélkül. A megjelent kábé háromnegyed háznyi közönség láthatóan jól szórakozott – a nézőszám egyébként kellemes meglepetés volt, nem hittem volna, hogy ennyi embert felvillanyoz a Helloween 2006-ban. Volt ott fiatal Cradle Of Shit pólós “vámpírlány” ugyanúgy, mint a Helloweenért húsz éve rajongó, mára középkorúvá nemesült pocakos házaspár: érdekes látvány volt, annyi szent. Ráadásul már a Wisdomot se a szokásos bamba közöny fogadta, a Helloweenre meg egyenesen tombolt a nép. Hogy Weiki miért nem mosolyodott el ettől egy hangyányit se, azt nem tudom.
Na, sebaj, a lényeg, hogy a pörgősebb számok maradjanak meg mindenki memóriájában, akkor szép emlék lesz, no meg persze hepi-hepi-helovín.

Fotó: Valentin Szilvia