Egy nappal az E-Klubos Morbid Angel után ismét felkerekedtem, hogy ezúttal egy egészen másmilyen zenei élményben legyen részem. Két élő legenda látogatott el ugyanis hozzánk: Glenn Hughes és Joe Lynn Turner személyében. Nagyon kedvelem a két fickó hangját (különösen Hughes mesterét), a két közös lemezüket pedig egyenesen imádom, s mivel ráadásul már egyszer bizonyított is a HTP nekem élőben, nem volt kérdéses, hogy a Wigwamban a helyem.
A cimboráim beparáztattak, hogy biztos teltház lesz, és milyen igazuk lett! A helyszínre érve ugyanis kígyózó tömeg fogadott, de sikerült viszonylag hamar beslisszolnom. A közönséget egyébként nem csak laikusok alkották, a “szakma” is szép számmal képviseltette magát. Lenn volt többek között Rudán Joe, az egész Irigy Mirigy, a fél Edda és Cry Free (nekik asszem kötelező program volt), valamint tiszteletét tette Sasvári Sándor és Kövér László (!!!) is.
Ilyen illusztris társaságban várhattuk tehát a kezdést. Előzenekar nem volt, a megfelelő hangulatot a hangfalakból áradó Europe, Def Leppard stb. klasszikusok biztosították.
Kilenc óra után nem sokkal aztán elérkezett a várva várt pillanat; Glenn Hughes vezetésével színpadra lépett a zenekar. A HTP 2 Hold Onjával kezdtek, majd minden teketória nélkül következett a You Can’t Stop Rock N’ Roll. Ekkor még voltak kisebb gondok a hangzással (legalábbis ahol én álltam, ott Hughes kissé halk volt), de hál’istennek, hamar orvosolták a problémákat.
Harmadiknak rögtön egy örök klasszikus következett, fenomenális előadásban: I Surrender! Totális katarzis, talán az egyik kedvenc dalom a Deep Purple/Rainbow repertoárból. Innentől aztán már tényleg nem volt gond a hangulattal, a széles mosoly a buli végéig nem akart lemászni az arcomról. Folyamatosan érkeztek a régi nóták, viszonylag kevés HTP dallal fűszerezve. Azért elhangzott többek között a Devil’s Road, Losing My Head és az Alone I Breathe is. Utóbbi előtt Hughes hippi-szereléséhez hűen elővezetett egy kisebbfajta litániát Bushról, a háborúról, meg úgy egyébként is az élet fontos dolgairól (tiszta hetvenes évek!), de az ilyen, kissé komolyabb intermezzókat leszámítva végig nagyon jó volt a hangulat.
Érződött mindenkin, a zenekaron és a közönségen egyaránt, hogy nagyon örülnek egymásnak. Joe Lynn végigbohóckodta, ripacskodta az egész műsort, mindezt úgy, hogy hihetetleneket énekelt közben, Hughes pedig grimaszolt, pózolt és sikoltozott, ahogy csak ő tud. A zenekar, ha jól emlékszem, kicserélődött 2002 óta (a billentyűs tuti, hogy más), de rajtuk is látszott hogy nem ilyen reakcióhoz szoktak… hiába a magyar közönség! A gitáros volt az egyetlen, aki már két éve is Turnerékel nyomta, nem is véletlenül. Nem mai gyerek, de nagyon jól játszott, és ő aztán tényleg hálás volt minden figyelemért. Szemmel láthatólag nagyon élvezte, hogy egy kicsit ő is reflektorfénybe kerülhet, kereste a kontaktust a közönséggel, és minden pillantásért, tapsért a szívét adta.
Az előadásmóddal tehát nem volt hiba, remekül tálalták az olyan klasszikusokat, mint például a Mistreated (itt Glenn Hughes olyat énekelt, hogy beleborsódzik a hátam, ha csak visszagondolok), a Burn vagy a Stormbringer. Sajnos a méltatlanul elfeledett Glenn Hughes-os Black Sabbath lemezről, a Seventh Starról ezúttal semmi nem hangzott el, de meglepetéseknek azért nem voltunk híján. Volt például a Deep Purple Keep on Movingja a Come Taste the Bandről, vagy a Rainbow klasszikus Death Alley Driver.
Ráadással együtt uszkve másfél óra után befejeződött a csoda, de Turner megígérte hogy hamar visszatérnek. Hughes még megkért minket, hogy mondjunk el egy imát madridi testvéreinkért, majd levonultak a színpadról. Sajnos a meghirdetett közönségtalálkozóból nem lett semmi, de mégsem volt bennem hiányérzet, mikor éjjel egy körül leléptem. Az öregek megmutatták, mi a Rock N’ Roll!
Egyik ismerősömnek sikerült bejutnia az öltözőbe, és ő hozta az infót, miszerint Glenn Hughes és saját projectje július tizedikén visszatér koncertezni. Viszont erről, egyelőre – hogy miért, arról nem szólt a fáma – Joe Lynn-nek nem szabad tudnia! El ne áruljátok neki!!!
