Shock!

Némileg felületesen fogalmazva azt is írhatnám, afféle Neurosis-tribute estnek adott otthont ezúttal a Trafó. Ha azonban pontosabb akarok lenni, úgy fogalmazok, hogy a súlyos, kísérletezős, fantáziára és érzelmekre egyaránt ható zenék illetve zenekarok estéje volt ez.

Az Amerikából nemrég (ha minden igaz, véglegesen) hazatért Blind Myself esetében szokás talán a leggyakrabban emlegetni a Neurosis-hatásokat, ezzel együtt ötletes és különleges, amit Gergőék művelnek. Nehéz kapaszkodót találni a muzsikájukban, ez tény, ám ebben a bő félórában feltétlenül bejött ez a jól eltalált hangzással megtámogatott brutalizálás.

Gödöllőn már rég hozzászokhattunk az extrém módon durva és nyomasztó bandák fellépéséhez, erre a bostoni 27 valami egészen friss, új színt hozott ebbe a közegbe. Náluk a torzított gitár szerepe úgyszólván elhanyagolható, sőt a lemezeiken a samplerek minimum egyenrangúak az élő hangszerekkel. A gitáros Ayal, aki a teljes koncertet ülve pengette végig, egészen hihetetlen effektekkel bástyázta körül magát. Neil, úgymond, félpercenként rá is nézett a dobjaira... A középpontban pedig a vékony testalkatú, törékeny énekes/gitáros lány, Maria állt. Furcsán visszafogott, elszállós, ugyanakkor egyszerű, követhető dallamokat produkált a hölgy, olykor pedig egy okarinára emlékeztető fúvós hangszert is megszólaltatott. Pihentető, megnyugtató érzést sugárzó, de sosem nem álmosító zene a 27-é, gyönyörű és lebilincselő. Nálam azóta is állandó vendég a lejátszóban...

A szintén bostoni Isis hozta vissza a súlyt és idézte meg újfent a Neurosis szellemét. Náluk a gitárosok mellett egy billentyűs is munkálkodott a kellően elborult atmoszféra megteremtésén, és nem is eredménytelenül. A jobbára üvöltő Aaron Turner énekes/gitáros nem hallatta a hangját túl gyakran, itt tényleg csak egy plusz hangszerként funkcionál az ének. Nem a frontemberi teendőkre, a szövegi mondanivaló kidomborítására esett itt a hangsúly, a lényeg a folyamatos zeneáradat, a hangulat közvetítése volt. Míg a 27 előadása alatt az emberek csak álltak és néztek, az Isis alatt komoly beindulás vette kezdetét az első sorokban. Így is át lehetett élni a koncertet, de aki nem volt ennyire aktív résztvevője az eseményeknek, azt is meg kellett, hogy érintse a színpadról rázúduló lassú és masszív zenefolyam. (Egy röpke epizódszerepre Maria is beugrott hozzájuk, a két banda közti szoros barátságot is jelezve ily módon.) Mert a nehezebb, metalosan zúzós és finom, könnyedebb témák váltogatása valóban olyan hatást váltott ki belőlem, mintha az óceán kellős közepén sodródnék a hullámok hátán. Nem véletlen az “Oceanic” albumcím, igaz?.. Otthoni hallgatás közben rendre ilyen élményt adnak az Isis anyagai, aki pedig élőben is ennyire hűen képes ezt visszaadni, az minden elismerést megérdemel. (Kíváncsi lettem volna persze a további meghirdetett csapatokra is, a Minus és a Stairland azonban elmaradt.) Ha stílusokon, skatulyákon felülemelkedő, üzleti sikereket nem hajszoló zenekarokról beszélünk, ezt a három csapatot mindenképp az elsők között kell említenünk!