Shock!

Bátran kijelenthetjük, hogy a KISS Forever Band hazánk tribute zenekarainak legjobbja. Bár feldolgozás-csapatok között több igen kiváló produkció is van az országban (elég csak a sajnálatos egybeesés folytán Váry Marciékkal ezen a szombat estén épp egyszerre, csak máshol játszó Iron Maidnemre gondolni), ilyen elhivatottsággal és minőségben tán senki sem nyomja. Nem véletlen, hogy a kezdeti hobbizenekarból az elmúlt húsz évben külföldön is ismert és elismert produkció fejlődött ki, amely néhány igen rangos elismerést is kivívott az évek során. A KISS Forever Band idén ünnepli huszadik születésnapját, az ünnepi koncertre pedig pedig Bruce Kulick, a KISS 1984-től tizenkét éven keresztül regnáló szólógitárosának fellépése tette fel a koronát.

A KFB két órát meghaladó programmal készült, előzenekar helyett pedig egy Bruce-szal folytatott beszélgetés szolgált felvezetőként, amelyben a házigazda szerepét Jeszenszky Zsolt látta el. Előzetesen valami olyasmire gondoltam, hogy Bruce akusztikus gitáron eljátszik pár nótát, közben pedig sztorizgat, ehelyett azonban egy nagyjából háromnegyedórás interjút nézhettünk végig, amely a színpadon zajlott, gitárok helyett mindössze két bárszék felhasználásával. Amellett, hogy Bruce Kulick végtelenül szimpatikus, laza és szórakoztató figura, összességében nem épp ilyen egy ideális nyitóprodukció, amellett pedig nem mehetek el szó nélkül, hogy Jeszenszky Zsolt több esetben is meglehetőseken komolyakat bakizott. Angolul hibátlanul beszél, de sajnos több olyan tárgyi tévedése is volt, amelyek a ciki kategóriába tartoztak.

Az interjút követően a meghirdetett műsorhoz képest minimális csúszással, valamivel negyed tizenegy előtt lépett színpadra a KFB, ahonnan aztán 130 percen keresztül le sem lehetett robbantani őket. A műsor előtt azon gondolkoztam, vajon ugyanúgy full maszkban lépnek-e fel, mint jó ideje mindig (anno, a hőskorban ugye még csak fél arcfestéssel nyomták), lévén Bruce Kulick sosem játszott a maszkos KISS-ben, de utólag abszolút jó döntés volt, hogy a megszokott festéssel és fellépőruhákban ünnepeltek. Ahogy az is, hogy meglehetősen sokáig csigázták a közönséget, Bruce ugyanis csak bő fél óra elteltével, Maróthy Zoli gitárszólója után lépett színpadra, majd közölte, hogy „Let's play something from Alive III!", és belekezdett az Unholyba.

Természetesen Zoli is a színpadon maradt, így a KISS-klasszikusok háromgitáros felállásban követték egymást. Egész pontosan öt tétel érkezett Bruce-szal, amelyek közül a Hide Your Heart kissé váratlan választás volt, a többi (Tears Are Falling, Domino és Crazy Crazy Nights) azonban abszolút sláger-kategória. Bruce láthatóan nagyon élvezte a fellépést és a kiemelt figyelmet: ahogy megjegyezte, sosem játszott még a maszkos KISS-szel korábban, sőt, KISS-nótát sem konferált még fel a színpadon, abból egyértelműen az jött le, számára is több ez a fellépés pár régi nótával való haknizásnál. A Hide Your Heart előtt Maróthy Zolit külön is dicsérte, de a zenekarról is az elismerés hangján szólt, majd az utolsóként elnyomott Crazy Crazy Nights után elhagyta a színpadot, illetve vélhetően a klubot is, mivel a koncert végén már a Kulick-merch darabjait is hiába kerestem a pultnál.

A koncertnek természetesen messze nem volt még ekkor vége, hiszen éppen hogy csak túl voltunk a játékidő felén. A szokásos KISS-slágerparádé (egyetlen kevésbé nyilávnvaló, kvázi különlegesség hangzott csak el, az Almost Human) mellett Szűts László és a Lemezbörze magazin is felköszöntötte a zenekart, illetve átvettek egy tortát is saját maguktól, amibe Pocky természetesen rögtön, még a színpadon bele is evett.

A szülinapot méltóképpen sikerült megünnepelni tehát, amihez az is hozzájárult, hogy Váry Marci szerint talán még sosem látták őket ennyien Budapesten. Az biztos, hogy kezdésre kellemesen tele lett a Barba Negra, a jelenlévők pedig végig együtt énekelték a megunhatatlan KISS-dalokat Marciékkal, én pedig egy kicsit megint elhittem, hogy az eredeti négyest látom. Boldog szülinapot, KISS Forever Band! Még vagy húsz évet nektek!

Fotó: Barba Negra Music Club