Shock!

Biztos mindenki emlékszik a nyolcvanas évek gagyi tini-karatefilmjeire… Adott egy visszahúzódó srác, akit mindig elvernek a nagyok, bénázik tesiórán, a menzán magára borítja a tálcát, stb., és közben csendben gerjed az elérhetetlen pomponoslányra. Aztán egy éjjel Bruce Lee leszáll a poszterről, vagy a szomszédban élő ferdeszemű tata lefesteti hősünkkel a kerítést, és ettől ő pár héten belül feketeöves téglaroppantó bajnokká válik. Ugyanebben a kategóriában készült pár gitáros-metalos film is annak idején, ahol a kis gizda áhítattal nézi kedvenc bandája videoklipjét, aztán egyszercsak pl. beszippantja a tévé… Szóval kb. ugyanaz, talán pomponoslány híján britnifejű rockercicával, koravén kínai kertész helyett pedig maga az öltönyös öreg ördög lép színre, hogy egy tűzpiros gitárért cserébe a kiscsákó lelkét vigye magával. (Különben a talán legdurvább támadás a jó ízlés ellen a ’87-es “Crossroads” című opusz, ahol Ralph “Karatekid” Macchio gitárpárbajban legyúrja Steve Vait. Gyalázat!)

Cikkem alanyát, a nagy polihisztor kvázi-névrokonát is egy ilyen filmben sikerült megpillantanom kb. ’95 körül, mikor jómagam épp az első akkordokkal küzdöttem és teljesen ledöbbentett a főgonoszt alakító fickó, aki egy tüzes trónon ülve szinkronban tekert egy “sziámi-iker” gitáron (egy nyak erre, másik arra). Jujuj, nagyon extrém volt. És bár a zeneközelben eltöltött egy évtized alatt ritkán találkoztam Michael nevével – pedig a USA nagy gitárhősei között tartja számon – azonnal beugrott a fent említett kép, amikor egy apró betűs programajánlóban megpillantottam. Alaposan meglepődtem, de mivel Jennifer Batten, a korai (azaz stabil halmazállapotú) Michael Jackson mellett virgázó szőke ciklon is pár hete járt nálunk saját gitár-klinikájával, nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy igaz a hír. De nem tudtam, hogy mit is várjak az egésztől, hiszen a 80-as évek egykori sebességőrült gitárhőseinek nagyja már csak a helyi country-clubban tolja a blues-sémákat. De valahol reméltem, hogy még megvan a dupla nyakú “csodapálca”. De ne siessünk elébe a dolgoknak!

Megérkezésünkkor a kis L alakú helység (igazán lehetett volna máshová szervezni!) színpadát már Madarász Gábor és ritmusszekciója (bőgőn természetesen Kovács Barnával) uralta. Már a legutóbbi Dream Theater koncertet megelőző Petruccis Music Man show-n is jó ötlet volt szerepeltetése, mert véleményem szerint kis hazánk “legfeelingesebb” gitárosa, ami itt is bizonyított. A bő egy órában elhangzott dalok kellőképp ráhangolták a jelenlévőket az est további részére, csemegézhettünk Vai, Satriani és Hendrix munkásságából. A Purple Haze és Little Wing c. klasszikusokban Madi a mikrofon elé is állt, és hiába magyarázkodik mindig, jól csinálja. Bár az ének kicsit halk volt, de helyette – és asszem itt ez volt a lényeg – nagyon sütött a hathúros (különböző Dean modelleket cserélgetett, ha jól láttam). A “Crying” zárta hangulatos műsorukat és rövid, de annál érthetetlenebb felkonferálás után jött az est fő attrakciója.

Michael Angelo Batio a Dean gitárok endorsere (azaz a cég szponzorálja, cserébe ő büszkén prezentálja hangszerparkját, mint most is), így az esemény valahol félúton volt egy gitárbemutató és klubkoncert között. Sőt, kicsit bábszínház-hangulat is uralkodott, mikor a szimpatikus, 40-es éveiben járó Mike lendületesen gesztikulálva kb. öt különböző beszédhangon mesélte el találkozását a rock and rollal. Különben sokat magyarázott, így a jelenlévő ifjú titánok egy maréknyi infóval is gazdagodhattak. No de senki sem csevegni jött, hanem hogy meglesse a Mester ujjait, amint azok felszántják a hangszer nyakát. És koppantak is az állkapcsok a padlón rendesen!

Már a kezdő, egyszerűen csak “Prog” címet viselő dal jelezte, hogy Mr. Angelo a technikás hangszerkezelés mágusa. Olyan megoldásoknak lehettünk tanúi, hogy nehezemre esik nevet adni nekik. Maradva az amcsi gitáriskolák terminusainál: a jelenlévő hangszeresekkel már az első ütemek sweep picking és tapping kombinációja láttán/hallatán nagyokat nyeltünk, de a Michael által csak “over under”-nek nevezett mutatvány volt igazán könnyfakasztó. Fénysebességgel pengetve egy hangot alulról, egyet felülről (a gitár nyaka felett átnyúlva) fogott le!

A két kivetítő jó ötlet volt, így a hátsó sorok is láthatták, hogy épp merre cikázik bal (és jobb) keze. A kicsit pőre alapok CD-ről szóltak, de el is felejtettem azt figyelni, hogy a dob és bőgősávok mellett volt-e más hangszer. Itt minden a hathúrosról szólt, és bár már kinőttem “gitárbuzi” korszakomat – ha volt egyáltalán – de abszolút lenyűgözött a műsor. Hősünk csak ritkán lassult be pár dallam erejéig, a sejtelmes vigyorral felkonferált “my version of the blues” is villámgyors tekerésbe torkollott. Pár közismert dallam is felütötte a fejét, de mielőtt hiányos klasszikus zenei műveltségem uszadékfái között rábukkantam volna, már jött is egy váltás, legato-hammering-tapping őrület és megakadt a gondolatmenet.

Más kérdés persze, hogy avatatlan füleknek hogy jött le ez az egész. A társaságomban érkezett tüneményes hölgy kb. negyed óra múlva fogta menekülőre a dolgot, és valahol igazat is adtam neki, hiszen a technika- és sebességdemonstráció mellett természetes, hogy a zeneiség a háttérben maradt, illetve csorbát szenvedett. A gitárosok viszont biztos, hogy megkapták a heti/havi/évi dózist!

A műsor utolsó felvonását lélegzetvisszafojtva várta a terem. És előkerült a két gitár (egy jobbos és egy balos), amit gyorsan összepasszintva Michael nyakába segítettek (értsd: nem a vállán átvetve, csak a nyakán!), és az extrém látványhoz tökéletesen illő hangorgiát kaptunk: egymást keresztező kezek, uniszónó és harmonizáló dallamok szinkronban, ugyanígy riffek is, pengetés nélkül! Mókás volt, ahogy felcsendült a Smoke on the Water témája, majd újabb attrakció következett: Mike megfordította a hangszert és úgy játszott tovább! Nem tudom meddig gyakorolhatta, de döbbenetes show-elem! Angelo-val lenne igazán komplett a G3, ha valaki ismeri Satriani-t, szóljon már neki ez ügyben!
És mindezek után megint színpadon termett Madi és kis csapata (Barna kicsit hülledezve, hogy vajon mi készül) és újra elhangzott a Purple Haze majd a Crosstown Traffic, immár két gitárral. A nézőtérről érkező “Hendrix sírna” bekiabálás találó, a kérdés csak az, hogy miért, örömében vagy bánatában? Michael énekelt is egy rövidet, aztán persze szólóorgia, újabb lélegzetelállító mutatvány, foggal gitározás, majd pózolás két odatévedt szoláriumszökevény nőstényördöggel.

Mindezek után sorsolás (alapszériás Dean gitárok, pólók és Marshall 2 Wattos minierősítők találtak gazdára), majd szinte mindenkinek autogram, fénykép és pacsik Michaellel, aki tényleg közvetlen és rendes arc. Kérdésemre még a bevezetőmben említett film címét is elárulta: “Shock’em Dead!”. Hát, sokkolódjunk!