Shock!

Mint azt a Smicivel a múlt héten készült interjúnkban is olvashattad, a soproni Moby Dick nem aprózta el hagyományos őszi nagykoncertjét, amelyet idén is a Club 202-ben rendeztek meg. A harminc számos, jó kétórássá hizlalt program hírére a közönség is megmozdult, így majdhogynem csordultig telt a dühöngő, mire a négyes belecsapott a lecsóba nem sokkal tíz után. Sokszor leírtam már, hogy mivel abszolút a kedvenc magyar bandámról van szó, elfogult vagyok a csapattal, de ez a koncert minden szubjektivitást félretéve is kiváló volt.

A Moby Dick repertoárjában a klasszikus dalok természetesen adottak, de esetükben ez közel sem azt jelenti, hogy van tíz-tizenöt koncerten jól működő számuk, aztán slussz. A csapat már túl van a harmadik ikszen, de gyenge lemezt még nem sikerült összehozniuk. Bár akadtak nem annyira nyilvánvaló húzások a diszkográfiában – gondoljunk csak az egyébként méltatlanul pocskondiázott Tisztítótűzre vagy a kissé eltérő megközelítés miatt szintén gyakran támadott, egyébként véleményem szerint történetük egyik kiugró pontját jelentő Indul a bokszra –, de a színvonal végig egyenletesen magas volt, még azokban az években is, amikor úgy tűnt, nem sokáig húzza már a csapat. Szerencsére ennek az időszaknak vége, a Moby Dick él és virul, az utolsó lemez remekül sikerült, és koncertfronton is sokkal jobban jelen vannak, mint pár éve, úgyhogy bizakodva tekinthetünk a jövőbe. Az pedig külön erősíti az optimista élt, hogy végre nem csak zorkó harmincas rockerek fordulnak meg a koncertjeiken, hanem megjelent egy fiatal, új generáció is, akik az 1998-as feloszláskor még valahol a bölcsőde vagy az óvoda környékén járhattak legfeljebb, de semmi esetre sem thrash metal koncerteken. Szóval itt voltak a fiatalok – komolyan mondom, ennyi jó csajt még soha nem láttam Moby Dick bulin -, és ami még fontosabb, kívülről fújták a klasszikus és újkeletű dalokat egyaránt. Volt is mit együtt üvölteni Smicivel, hiszen a srácok tartották a szavukat és valóban egy lehengerlő, minden igényt kielégítő monstre setlistet állítottak össze.

A klasszikus intró után az alapot az iszonyat súlyos Fejfa helyett adta meg, majd jött a Körhinta és A holnapok ravatalán lemez egyik legslágeresebbje, a Durván akár a vulkán. Nem bízták tehát a véletlenre a kezdést, és a legnagyobb Moby Dick himnuszok közül kiválogatott triász hozta is a kívánt hatást. A jó hangulat a színpadon és az előtt is hamar kialakult, és sikerült is a buli végéig fenntartani, aminek köszönhetően nagyon hamar elrepült a kétórás műsoridő. Olyan rég nem hallott dalokkal, mint a Köszönöm jól vagyok, a Babilon vagy a Happy End, nincs is mit csodálkozni ezen. Szerencsére a hangzás is kegyes volt a csapathoz, gyakorlatilag hibátlanul szóltak, ami thrash koncerten elengedhetetlen a nóták élvezetéhez. Ezúttal tényleg minden a helyén volt, így kedvünkre élvezhettük Hofi technikás, de mégis feelinges játékát, Gőbl Gabi döngölő alapozását, Mentes Norbi rock'n'rollos szólóit – az ipse ízes játéka mindig is a csapat egyik legfőbb erénye volt –, valamint Smici jellegzetesen elreszelt énektémáit. Annak ellenére, hogy klasszikus képzettséggel nyilván nem rendelkezik, a régóta mellőzött, de szerencsére ismét műsorra tűzött Legyél jó is teljesen okés volt, így remélem, ismét visszakerül a programba, ugyanis a sok zúzda között kifejezetten jól esik az embernek lazítani vele egy kicsit.

A spéci, felturbózott setlist mellett a buli másik fő érdekessége az volt, hogy itt debütált a soron következő lemez nótái közül elsőként hallható Vasketrecben, amelyet hallva mindenkit megnyugtathatok: a csapat nem kíván letérni arról az útról, amelyen A holnapok ravatalán anyaggal is haladt. Ha ilyen lesz a többi új dal is, csalódás gyakorlatilag kizárva, ami megbízható koncertteljesítményüket ismerve a Moby Dick esetében élőben rég nem kérdés. A veterán csapat ezzel a bulival ismét bebiztosította helyét a hazai színtéren, egyértelművé téve, hogy thrashben még mindig a soproni ászok jelentik a csúcsot itthon.

Fotó: Schmidt Anikó