Shock!

Sokszor azok lesznek a legjobb bulik, amikre nem is készülsz igazán. Amikre még a koncert előtti napig sem tuti, hogy elmész, és mikor mégis úgy döntesz, hogy végülis miért ne, mindezt holmi túlzó elvárások, vagy görcsölés nélkül teszed. Nem a kedvenc bandáid játszanak, ez csak egy sima hétköznap, ami ráadásul rohadtul fárasztó is volt, úgyhogy nem is vársz túl sokat az egésztől. És van, hogy ilyenkor csak úgy megtörténnek a dolgok. Na, így mentem el én is kedd este a Dürerbe, és úgy alakult, hogy azt kell mondjam: per pillanat nem nagyon tudnék ennél jobb klubkoncertet elképzelni. És az sem biztos, hogy száz százalékosan meg tudom magyarázni, miért.

Az estét a HAW nyitotta, Makó Dávidékat jó régen nem láttam már, így aztán éppen ideje volt ellátogatni egy kis haó hangversenyre. A srácok kicsivel nyolc után el is kezdték a muzsikát, és mire mi is beténferegtünk a terembe, a négyes éppen kedvenc szerzeményembe, a The Free Ride Of The Workhorse-ba csapott bele, úgyhogy pár perccel később már önfeledten üvölthettük Makóval, hogy ráájd frííí. Az átkötőszövegekből rögvest meg is tudtuk, hogy korábban valami technikai gebasz is volt, de ez szemmel láthatóan nem szegte a srácok kedvét: Dávid az egész koncertet lényegében végigröhögte, de igencsak vigyorgott a dobok mögött Binder Gazsika is. Én sem tudtam máshogy tenni, a 7 Crows There, a My Name és a Watch Me Fall, Watch Me Rise New Orleans-ból eredeztethető megoldásai rögvest családias hangulatot teremtettek a ránézésre kábé hatvan fős hallgatóság körében. A nyitány félórája igen gyorsan le is szaladt, én pedig csak remélni tudom, hogy a kettes lemezre nem kell még éveket várni, mint ahogy az félig-meddig viccesen elhangzott.

Rövid átszerelést követően érkezett az a kanadai We Hunt Buffalo, akiktől – őszintén bevallva – egy árva hangot nem hallottam korábban, de a szőrmók kinézetű, kockásingbe és kamionos sapkába öltözött trió láttán arra gondoltam, hogy ez a Truckfighters és a Red Fang valamiféle keveréke lesz, és voltaképpen nem is tévedtem nagyot. Az este legfuzzosabb fellépői zsíros riffjeik által egycsapásra egyértelművé tették: ők bizony tényleg nagyvadra mennek. A trióból ketten is énekelnek – Ryan Forsythe gitáros hangja kissé finomabb, míg Brendan Simpson felel az üvöltésekért –, és ez mindenképpen jó hatással van a változatosságra. Szerintem a kistermet szellősen betöltő közönség jó része pontosan annyira ismerte a Bölényvadászokat, mint én, ez azonban senkit nem gátolt meg abban, hogy kábé a harmadik dal környékén már ütemesen rázza a fejét, a dalról dalra növekvő tetszésnyilvánítás pedig egyértelműen jelezte: a We Hunt Buffalo jött, látott és jó pár hívet szerzett magának. (Hogy mást ne mondjak, jómagam is már a koncert másnapján leszedtem a kanadai bölények teljes diszkográfiáját.) Nagyon édes hab volt a tortán, hogy a zárásban ellőttek egy Kyuss-klasszikust is (Thumb), úgyhogy maradéktalanul igazat kellett adnom adnak a srácnak, aki a söntésben azt mondta a haverjának, hogy innentől már akkor sincs baj, ha a Monolord szar lesz. És hát a svédek aztán igen sokminden voltak, csak éppen szarok nem!

Az északiaknál valami elképesztő dömping van a jó zenékből (a vacakokból meg, gondolom, még inkább), de az e néven mindössze három éve tevékenykedő Monolordra még ezzel együtt is fel kellett kapnia a fejét az embernek. Doom alapokra helyezett, befelé forduló, utazós muzsikájuk a Sleep egyenesági leszármazottja, így aztán nem lepett meg, hogy élőben is kábé olyanok, mint a nagy előd: minimális kommunikáció, a főszerep a zenéé, de azt sem visszük túlzásba: elég hét-nyolc dal, bő 65-70 percben, semmivel sem teszünk oda többet, mint ami kell – ami szükséges, az viszont hiánytalanul ott van. Elvarázsol, kikapcsol, megráz, és kirángat a hétköznapok szürkeségéből, azaz – tűnjön ez bármilyen furcsának is – boldogabbá tesz. És ez a hangulat a legelső pillanatoktól átragadt a jelen lévő, saccra száz emberre, akik között csak vigyorgó arcokat lehetett látni, és egészen biztos, hogy senki sem hagyta el rossz szájízzel a helyszínt.

Az utazás az első lemezes Iconnal indult meg, és ezt követően kábé felesben játszogattak a két lemezről, a kettesről például a címadó és a Cosmic Silence kivételével el is tolták mindet, nekem pedig a legjobban élőben is a Cursing The One, pláne a Died A Million Times jött be. Mika Häkki basszusa gyönyörű torzsággal ropogott, Thomas Jäger gitárja visszhangosan, fuzzosan recsegett, és a hangja is ugyanolyan földöntúlian reverbes volt, mint lemezen. A kedvencem ezzel együtt is Esben Willems dobos, aki nem csak hogy pusztító alapossággal és precitással csépelt, de közben olyan fejeket vágott, hogy nem tudtam eldönteni, most éppen sír, vagy nevet. A koncertet végül az Empress Rising zárta, a csapat tán legeltaláltabb tétele, tele sok-sok gyönyörűen kitartott mocskos hanggal, amely után már tényleg nem volt mit eljátszani, maximum megköszönni a figyelmet, és eltakarítani a romokat. Komolyan meglepődnék, ha a Monolord idővel nem érne el hasonlóan kultstátuszt, mint a Sleep, ráadásul teljes joggal.

Ez az este egy volt azok közül, ami után olyan szinten feltöltődsz adrenalinnal, hogy még hajnalban is pörög az agyad, és nem tudsz aludni. Amikor már ott, a helyszínen érzed a levegőben, hogy most éppen valami nagyon frankó dolog történik. Amiről hiába írsz beszámolót, mert még csak karistolni sem fogja a lényeget. Amire aztán akár egész életedben emlékezhetsz.