Shock!

A brit The Pilgrim Fathers azt az igazi széteffektezett, porszívósra torzított ősrockot játssza, ami koncerten nálam akkor működött volna, ha valami tudatmódosító hatása alatt állok, a helyzet azonban nem ez volt, ezért aztán elég kevéssé tudtam ráhangolódni a ’60-as évek végét idéző dallamvilágra, a néha berobbanó széttorzított gitárokra és a sci-fi hanghatásokra. Pláne, hogy a zenekar sem igyekezett különösebben eladni a produkciót, eléggé magukba borulva játszottak. Ahogy elnéztem, a közönség nagyobb része is inkább csak érdeklődve figyelgette a bandát, de különösebben nem reagálták le a zenét. Kérdés persze, mit lehetne élőben lépni erre az egészre… Rokonszenves a fiatal csapat, de nem ilyen közegbe valóak, legalábbis szerintem.

A Nebula már egészen más tészta. Ugyan Eddie Glass sem kommunikált túl aktívan, de itt rögtön eladta magát a nagyszerű zene, amihez egyébként a látvány is tökéletesen passzolt: trapéznadrág, fodros, szűk ing, egészen rettenetes bajusz, zsíros, vállat verdeső haj, és mindehhez Hendrix-ihletésű, elszállós ősrock, ami leplezetlenül utalt vissza a 40 évvel ezelőtti gyökerekre. A fókuszban persze végig Glass minden teret kitöltő gitárjátéka állt: igazi mester a figura abból a kategóriából, akit nem érdekelnek a szabályok, tesz mindenféle kötöttségre, amit az úgymond zeneértők szeretnek felállítani, ellenben ezek megkerülésével kialakított magának egy teljesen saját hangzást és stílust. Nem lehetett nem odafigyelni a dobos Robert Oswald régisulis játékára sem. Ráadásul annyira hiteles tőlük ez az egész, hogy az embernek a nagyjából 40 perces program végén már kedve lett volna kivonulni az utcára a vietnami háború ellen tüntetni.

A Monster Magnet kezdését kellemes teltház várta, ami nem csoda, hiszen a stoner színtér rocksztárjai először és utoljára majdnem egy évtizede, a Metallica nyitóbandájaként játszottak Magyarországon. A többséggel ellentétben engem nem nagyon lepett meg Dave Wyndorf molicszsoltosodó alakja – ha valaki 35 éven keresztül mindent magába töm, amire csak rá tudja tenni a kezét, majd egyszercsak kénytelen befejezni ezt a tevékenységet, annak óhatatlanul következményei lesznek. Dave ugyanakkor a bálnakinézet dacára is a régi, ugyanaz az ördögi vigyorú, pengeéles humorú fazon, aki mindig is volt, a hangja ráadásul továbbra is óriási. Semmit nem bíztak a véletlenre, a Dopes To Infinity, Crop Circle, Powertrip kezdés azonnal kiütött mindenkit, ilyen óriási, jó értelemben vett slágerekre tényleg csak és kizárólag tombolni lehet. Arról nem is beszélve, hogy itt most tényleg minden együtt volt: erőteljes és viszonylag tiszta hangzás, értő, a szövegeket kívülről fújó közönség és feelinges látvány jópofa fényekkel, folyamatos képregényes, filmplakátos vetítéssel, abszolút ráerősítve a banda kikacsintósan vidám, laza szellemiségére.

Wyndorf nem beszélt sokat, csak sorjáztak egymás után az erősebbnél erősebb dalok, melyek hallatán bárki számára egyértelművé válhatott, hogy skatulyák ide vagy oda, a Monster Magnet igazából nem más, mint egy állati jó klasszikus hard rock banda, és pont. Meglepő volt ugyanakkor, hogy noha ez a turné még a tavalyi 4-Way Diablo lemezt hivatott promótálni, egyetlen árva hangot sem játszottak az utolsó albumról, pedig a Wall Of Fire, a személyes favorit Solid Gold vagy az óriási Rolling Stones feldolgozás simán befértek volna a programba. Érteni nem nagyon értem a dolgot, de végülis mindegy, ez legyen a legnagyobb gond… Az este meglepetését nálam érdekes módon nem valamelyik régi klasszikus, hanem a Monolithic Baby! lemez Radiation Day-e okozta, ami egyenesen ellenállhatatlanul húzott, de a két übersláger, a Negasonic Teenage Warhead és a Space Lord rendes programot záró kettőse is igazi katarzist hozott hatalmas tombolással. Itt kicsit megijedtem, hogy most akkor ennyi volt, és mindössze egy óra után levonulnak – elvégre ki tudja, milyen állapotban van valójában Dave – , de aztán szerencsére visszajöttek további fél órára. Vagyis nem is igazán ráadás volt ez, hanem egy komplett második blokk.

A koncert legvégére beszúrt Spine Of God ugyanakkor nem kicsit volt túlzás, habár tagadhatatlanul remek humorérzékre vall, hogy képesek ezzel lezárni egy alapvetően együttüvöltős, beindulós rockbulit. Ettől viszont még erre a széteffektezett space rock eposzra is ugyanaz áll, mint a Pilgrim Fathers műsorának javarészére: agyat és idegrendszert stimuláló rásegítők nélkül legfeljebb perverzek tudják magukat teljesen beleélni egy koncerten…

Ha akarnék, kötözködhetnék a záráson, de sok értelme nem lenne, ez a péntek este ugyanis még a végén elhatalmasodott sípoló-gerjedő-bugyborékoló-visszhangzó-bélyegzabáló hippizmus ellenére is közel tökéletes volt. Lehet, hogy a Monster Magnet soha nem készít már olyan tízpontos albumokat, mint a Dopes To Infinity vagy a Powertrip, de élőben továbbra is óriási császárok. Ha valakinek el kellene magyaráznom a rock leglényegét, egy koncertjük alighanem ideális megfejtés lenne hozzá.