Shock!

Oké, mint tudjuk, a Katatonia neve is a fellépők között szerepelt (Manic Movementről pedig szó sem volt eredetileg), de ők valamiért lemondták a bulit. Igaz, a nézőszámot ez a sajnálatos tény döntően nem befolyásolta, nem lett tehát gáz a koncert, bár azért telt házról sem beszélhetünk. Más kérdés, hogy a legtöbben csak a Kreator színre lépésénél futottak be a Csarnokba, ekkorra alakult ki számottev tömeg a teremben. Tegyük azonban hozzá, a „késve” érkezők sem maradtak le semmilyen létfontosságú eseményről.

Akármi legyek, ha ezzel a Manic Movement nevű belga csapattal nem találkoztam már régebben! Ja, megvan: ‘97-ben, a Psychotic Waltz előtt borzolták a kedélyeket anno az E-ben. Akkor ilyen „egyik hangszer kergeti a másikat” típusú túlgyorsított, monoton durvulást vezettek elő, most meg talpig feketében, belassulva, billentyűvel kiegészülve nyomták az éjfekete gótikus (bocs, annak szánt) témákat, csak éppen jobbak nem lettek ez által egy hangyányit se. Elcsépelt, fantáziátlan megoldások végestelen-végig, zenére legfeljebb összhangzattanilag emlékeztetett, amit csináltak. Mi ebben a jó?!

A The Haunted gitáros Jensen heavy/black/thrash metal projectjének, a Witcherynek komolyságáról szinte mindent elárulnak az olyan lemezcímeik, mint Restless And Dead vagy Dead, Hot And Ready. Számcímekkel se állnak rosszul, ha már itt tartunk: The Reaper, House Of Raining Blood stb. A bökkenő csak az volt, hogy a nagyérdemű nem feltétlenül találta a dolgot ugyanolyan szórakoztatónak, mint maga a svéd ötös. Jómagam pl. egyedül az Accept-féle Fast As A Shark nótát bírtam értékelni tőlük, mellesleg pont ezzel búcsúztak. Hát, hadd ne részletezzem, mennyivel jobban örültem volna egy The Hauntednak... Sharlee D’Angelo bőgős (lásd még: Mercyful Fate, Arch Enemy, Sinergy) meg a dobos játéka húzta igazán a produkciót, míg a kifestett arcú, károgó vokalista a megjelenésével megint csak a Witchery mókásabb oldalát képviselte.

A Kreator viszont nem tréfált. Egészen attól a pillanattól, amikor megjelentek a színpadon és káprázatos fényshow kíséretében belecsaptak a Golden Age-be, valóban bearanyozták az egész estét. Meg kell hagyni, a Kreator mostani zenéjében leginkább csak Mille Petrozza agresszív énekstílusa idézi a 80-as évekbeli thrash korszakot. De ma már ő is hallat néha fojtott, kevésbé durva hangot a velőtrázó üvöltések mellett - és dallamokra is bátran vállalkozik! Mindehhez pedig egy csiszoltabb, érett, súlyos és teljesen modern muzsika társul. Ennek jegyében az utolsó két albumról elhangzott többek között a Leave This World Behind, a Phobia, a Black Sunrise (a műsor egyik fénypontja számomra!), a már említett Golden Age vagy az Endorama, a régi zúzdák közül a Pleasure To Kill, az Extreme Aggression és a People Of The Lie tolult a fülünkbe, a köztes időkből meg a Renewal és a Lost került elő. Mindez bő egy órában. Annyira elsöprően intenzívek voltak, hogy utánuk már nem lehetett akármit meghallgatni. (kíváncsi is lennék, hogyan sülne el az, ha a két főzenekar sorrendjét megcserélnék, bár logikus, hogy nagyobb itteni népszerűsége miatt a Moonspell játszott utolsónak). Nem véletlen, hogy a Kreator aratta az est leghangosabb sikerét. Naná, hogy még órákig tudtam volna hallgatni őket!

Bevallom, nem vagyok egy nagy „holdkóros”, vagyis Moonspell rajongó. Ismerem ugyan az albumaikat, de nem sorolom ezeket zenei „étrendem” meghatározó elemei közé. Élőben viszont rendre sikerül hangulatba hozniuk (kétszer is volt alkalmam látni a portugálokat ezelőtt és mondhatom, mindkét találkozásunkról abszolút kellemes emlékeket őrzök). Ehhez nagyban hozzásegít egyrészt egy igazi karizmatikus frontember – Fernando -, másrészt azok a külsőségek, amelyek a zenekar élő megmozdulásait rendszerint kísérik. Ilyen értelemben a Moonspell a koncerteken komoly látványosságot is jelent egyben. Ezúttal is hozták magukat, noha a mostani showjuk visszafogottabbnak bizonyult az E-kluboshoz képest (annál viszont jobban szóltak, ami szintén lényeges!): viszonylag szerény díszletek, inkább a fénytechnika volt hatásos, bár szerintem ebben is a Kreator nyert. De bánja a fene, így legalább még markánsabbá vált a banda zenei oldala, vagyis maguk a dalok. Azokat pedig roppant okosan válogatták össze, érezve, hogy még mindig a Wolfheart-, Irreligious-korszakbeli nótákkal tudnak legjobban a rajongók kedvében járni, a frissebb témákra nem fektettek akkora hangsúlyt. Mindent egybevetve korrekt bulit nyomtak, háromszor is visszahívta oket a közönség és ez azért nem semmi! A kétezres év első valóban jelentős hazai koncertjét láttuk, nem kétséges.