Shock!

A borsos jegyár sem tudott elrettenteni attól, hogy a '97-es Sziget után újból közel kerüljek egy élő legendához. (No Sleep 'Til Alsóörs) Akkor járt ugyanis utoljára nálunk a világ első számú rock'n'roll fazonja és cinkosai, hogy maradandó nyomot hagyjanak hallójáratainkban. Jöhetett itt motorparádé, bungee jumping, netán Hooligans koncert fullos háttértáncos gádzsikkal (Csipáék tényleg inkább csak amolyan mellékszereplői voltak ennek az estének) vagy bármiféle egyéb látványosság, nekem ez az este mindenekelőtt a Motörhead bulijáról szólt.

Közvetlenül előtte még egy motoros-divatbemutatót is türelmesen végigvártam, míg valahára színpadra lépett a patinás trió. Egyszerűen kisétáltak mindhárman, érkezésüket nem kísérte semmiféle ceremónia, de minek is? Itt bőven elég volt, hogy Lemmy egy harsány "Good evening, magyars!" kiáltással üdvözölje az egybegyűlteket. Majd pedig, hogy véletlenül se felejtse el senki, kiket is lát-hall éppen, belekezdett bőgőjén a We Are Motörhead nótába a hasonló című tavalyi lemezről, így indult a sok ezernyi segg szétrúgása. Pokoli hangerővel, vadállat hangzással. Évek óta Phil Campbell a 'head egyedüli gitárosa, a banda mégis olyan tömény élő soundot képes produkálni, Lemmy röfögő basszusával is súlyosbítva persze, mintha két hathúros döngetne. Phil ráadásul a színpadi akciót is szépen meglendíti: Mikkey Dee dobos ugye nem mozdulhat el a szerkója mögül, a főnöknek meg nagyrészt a mikrofonállványnál akad tennivalója, de Phil intenzív mozgásával simán áthidalja a problémát. És még a közönséghez is van egy-két jó szava. Óriási arc! Mikkey fáradhatatlanul csépeli a cájgot és beszarás, milyen király figurákat üt! A legjobbfajta power/thrash csapatoknál lehet ilyen eszeveszett húzós, ugyanakkor technikás dobjátékot hallani és a svéd fickó mesterien alkalmazza ezt a stílust a Motörhead-féle csiszolatlan, nyers muzsikához. Saját teljesítményére az eleve dobcentrikus Sacrifice-szal tette fel a koronát, egy frenetikus szólóval is megspékelve a nótát.

Lemmyről pedig mi újat lehet elmondani? Talán azt, hogy idén már 56. életévét tölti be? Kit érdekel? Főleg, hogy rajta cseppet sem látszik meg az idő múlása. Még mindig ugyanúgy élvezi a koncertezést, ugyanúgy táncoltatja ujjait a húrokon és ugyanúgy hozza ki magából azokat az érdes hangokat. Meg ugyanolyan jóképű is, mint mindig volt, he-he! Hiába, lehet, hogy ő már így született... És, egyáltalán nem mellékesen, írt rengeteg szuper dalt is a Motörténelem során. Javítsatok ki, ha tévedek, de előző nap a Steppenwolf alatt szerintem mindenki a Born To Be Wildot várta leginkább... Oké, tudjuk jól, hogy nincs Motörhead koncert Orgasmatron, Killed By Death, pláne Ace Of Spades vagy Overkill nélkül, de azért egy Damage Case, egy I'm So Bad (hatalmas kedvencem!), egy Over Your Shoulder se kutya, igaz? Szegény megboldogult Joey Ramone emlékére felcsendült a vérbeli tribute szám, a R.A.M.O.N.E.S., ugyancsak a punkok örömére eldöngölték a God Save The Queent a Sex Pistolstól, a klasszikus rock'n'roll híveinek ott volt a Going To Brazil, a bulis Born To Raise Hell... El nem tudom képzelni, hogy bárki elégedetlenül távozott volna a Balaton-partról. Hát, mit mondjak? Jönnek-mennek a trendek, kitermelődnek az ún. sztárbandák, hogy idővel ugyanúgy el is tűnjenek a bal fenéken - a Motörhead pedig az állandóságot, az örök értéket képviseli ebben a rohamosan (és nem feltétlenül előnyére) változó világban, immár több mint negyedszázada. Unokáink is látni fogják?