Shock!

Egy gyönyörű áprilisi napon határoztuk el bajtársaimmal, hogy kikocsikázunk labancföldre a No Mercy utazófesztivál bécsi állomására. Régóta nem voltam már Bécsben holott Mosonmagyaróvártól (szülőföldem, lakhelyem) mindössze 80 km-re van (ugye ami egy százassal közelebb van Pestnél), na de a magyar ember már csak ilyen lokálpatrióta, és inkább több száz kilométert utazik mintsem, hogy meg kölljön szólalnia dajcsú vagy angoliusú. De hát Chuck Billy és csapata megérte a zarándoklást, főleg hogy eléggé szép kis paksamétában jöttek el… A jegy 30 euro volt, ami abszolúte nem magas szerintem a neves, legendás zenekarokhoz képest. Igazából én úgy is megadtam volna ezt a 7000 ft-ot, ha csak a Testament jön, mondjuk a Mardukkal, meg mondjuk a Darkane-nel ugyanis a többieket csak hírből, illetve futólag ismertem.

A Planet Musik egy kb. “Wigwam duplája” méretű hely, igazából csak a harmadik zenekarnál kezdett érződni, hogy sok ember lesz. Persze addigra az is kiderült, hogy majd félház igazi kuruc vitéz, bár már a parkolóhely keresés közben gyanakodtam: kocsi csomagtartóból újabb és újabb dobozos söröket, vagy egyenesen rekesznyi nedűt kiemelő, feketeruhás nagy hasú embereket láttam, alufóliába tekert kolbászos szendvicseket majszolva: ők csak honfitársak lehetnek.  De nagyon jó érzéssel töltött el a dolog őszintén szólva…

A Darkane-en még alig lézengett félháznyi ember. A svédek pedig pakolták a komplex, futurisztikus death/thrasht rendesen. Nagyon jól szóltak is, közel hasonló jellegű volt a sound, mint legutóbbi Expanding Senses lemezükön… szóval állat. Királyul nyomták, de kiállásuk az este fellépői közül a második legrosszabb volt… nem volt túl meggyőző az énekes frontemberi teljesítménye, de szerencsére az olyan nóták, mint a Innocence Gone, Fatal Impact, Third, Parasites Of The Unexplained maximálisan feledtették ezt…

A kiírt sorrendtől eltérően második a Nuclear Assault volt. Zenéjüket csak futólag ismerem, igazából nem fogott meg túlságosan, bármilyen legendásak is. Danny Lilker mester fürtjeiből már látni lehetett, hogy ők következnek, de a lelkesedésem ennyivel ki is merült. Jó poros, rozsdás dobosos, lendülettelen thrash koncert volt, igazi ‘80-as évekbeli Udo-s thrash hanggal. Nekem ez nem tetszett, de azért jó volt elöl állni és nézni ezeket a pocakos, öreges rokkereket (főleg a dobos és az énekes arc volt kiábrándító kinézetű), akik már megéltek ezt-azt. Egyedül Lilker pengette ormótlan lelkesedéssel hangsúlyos hangzású bőgőjét. Ja igen, és ők voltak az est legrosszabb kiállású bandája… Aki ismeri a zenéjüket az azért elégedetten bólogathatott a témákra, mert a hangzásuk nem volt rossz…
Általánosságban azzal a tapasztalattal lettem gazdagabb, hogy a sógoroknál ezerrel jobb fény- és hangtechnika van, nem csak valami éppen kielégítő minimálcucc szarrá küldve, mint itthon, szóval már ez is tisztelendő. Emeli a koncert fényét, értékét, emlékét, és ez azért valami a pénzünkért.

A Malevolent Creation sem éppen a CD játszóm törzsvendége, de tudom, hogy iszonyatos death metal gépezetről van szó. Egy olyan precízen adagoló masináról, amelyik nem bonyolult kezelésű, széttördelt ritmusban működő, szarrá bonyolított szerkezet, hanem iszonyatos halálgyár, a legelemibb ösztönerőből kiindulva. Igazi arcbabaszós zene (már bocs), az egyszer biztos, kiállásuk igazi halálmetál: pörgő hajak, futkározó ujjak, százlábú dobos, és egy HC-s fazonú, kegyetlen hangú énekes, aki hörgő hangja nagyon emlékeztetett engem néhol Anselmo mesterre. Szóval nem éppen egy tucat death metal torok, és szimpatikus frontember. Rob Barett ex-Cannibal Corpse bárdista is érdekes arc: Rumcájsz-szerű fejét, mindig egyazon ritmusban rázta, mehetett akár grind akár, tika-tika, akár valami doom rész, nagyon élvezetes volt nézni, ahogy metronómszerűen mozog a hajkoronája… Igazából a számaik tekintetében nem vagyok képben, de a Depths Of Depravity-s Spirk Laca elmondása szerint főleg az újabb, tufább lemezeik nótái kerültek terítékre.

Ezután két engem legkevésbé sem érdeklő formáció következett: a Pro-Pain, és a Die Apokalyptischen Reiter. Természetesen erre a két bandára indultak be legjobban a halvérű osztrákok: az egyik ugye megfelelően egyértelmű muzsikája miatt hatott Beerkopfjukra jobban, a másik meg az anyanyelv miatt. Igazából e két zenekar alatt én inkább körbementem a Planet Musikban és meglepve tapasztaltam, hogy szinte minden ponton TV-n is lehet követni az eseményeket, szóval szerencsétlen tájékozatlan fémszívű nem marad le a főzenekarról, azért mert éppen sörért áll sorba. Bár kétlem, hogy hazánk emberkéi vettek volna sört a helyi büfében 3 euróért (azaz olyan 750 ft-ért). Viszont igen kedvező áron mentek a használt vagy éppen promo cédák, de még az origik is olyan 3000-es áron voltak beszerezhetők. Azért érdemes volt turkálni…

Kicsit visszanéztem Pro-Prainre… ők szerintem már úgy a második, Thruth Hurts lemezük magasságában kiégtek, szóval nem igazán dobbantották meg a szívemet. A Summer Rocks 2002 jegy mellé ugyan kaptam egy ingyenes PP cédét, de nem vett le a lábamról. Kicsit önismétlőnek érzem a dolgot. Az osztrákok persze erre tolultak nagyon, ment ám az ugrálás. Persze nem nyomatták túl rosszul HC alapú zenéjüket a srácok, meg marha jól is szóltak, de nekem a csúcspontok hiányoztak. Érdekes volt látni, hogy egyes magyar médiacézár kollegák szintén csak többnyire a TV-ről nézték a Pro-Paint és végül mégis milyen vad, “együttheadbangelős” review-t írtak róla.

A Die Apokalyptischen Reiter az nagy kedvencnek számít német nyelvterületen. Mondjuk érthető a lojalitás a germán folk/death/ kitudja még milyen stílusú zenekar irányában, de azért egy kicsit ezt elfogultságnak érzem. Koncerten nagyon jó látnivalót nyújtottak, hiperaktív az énekesük, ami jót tett az előadásnak, ráadásul mindannyian ilyen prémekben, szoknyákban nyomták, ami szintén hangulatos volt a barbár zenéhez, de nekem maguk a zenei pillanatok voltak kicsit gyérek. Néha egy-egy jobb rész felbukkant de semmi több. Kicsit kilógott a bandából billentyűs imidzse, mintha egy Deutsche Bahn Kulturhaus “schlager” zenekarából pattant volna elő hülye frakkjában. Az is poénos volt, hogy a szinti hangmintái is néhol erősen sramli beütésűek voltak. Mivel nem volt bennem elég Bier így ez inkább csak megmosolyogtatott, mintsem extrémnek vagy gonosznak tűnt volna. Szóval nem az én zeném…

Kövezzetek meg, de a Death Angelt nem ismerem… tudom… tudom…, hogy Bay Area meg minden, de mivel igazából az én rokkerpályafutásom csak ennek a vonalnak a lecsengése után kezdődött ('91-92-ben) soha nem kaptam erőteljes késztetést (valszeg mivel inkább kult státuszban van/volt a banda), hogy ezt meg kell hallgatnom. Hát most kaptam…
13 év után visszatértek és tizenhárom év után hallhatom őket, szóval király. Amit itt produkáltak, az valami emberfeletti volt. Az első rifftől kezdve olyan érzése volt az embernek, mintha CD-ről szólna a dolog: kristálytiszta sound, nulla megingás, sehol a pl. Nuclear Assaultot jellemző “isiász- reuma-lumbágó thrash”-feeling. Fiatalosan, totálisan éhesen nyomták le a filippínó srácok a showt. Az énekes másfél méteres rasztái folyamatosan pörögtek, a tüdejét kifutotta, a lelkét, szívét kiordította, és cseppet sem tűnt fáradtnak. A gitáros valami eszméletleneket riffelt, közben ugrált, futott, vokálozott... hihetetlen. Ilyen koncertet komolyan mondom még nem láttam, ezért is vagyok zavarodott, mert egyszerűen szavakba önthetetlen amit műveltek. Láttam már jól játszó bandát, láttam már magát profin előadó zenekart, de hogy ennyire együtt legyen a kettő!!! Ilyet még soha!!! A végén be is ugrottak közénk basszusgitárostul, mikrofonostul. Ezek után most már végképp nem értem a státuszukat, ugyanis az egyik legjobb banda, akit valaha láttam. A számaik is olyanok voltak első hallásra, mint régi ismerősök, és ezt csak a zsenik tudják! Ez egy überkoncert volt az tuti. (Ez a beszámoló csak főszerkesztőnői kérésre született meg így jó utólag, szóval most már lehet tudni, hogy novemberben jönnek hozzánk, KÖTELEZŐ!!!! Én meg addig begyűjtöm a lemezeket…)

Nem tudom hogy Death Angelék hatása tette-e, de számomra totálisan haloványnak tűnt ezután a Marduk produkciója. Ami lemezen szól, mint az atom, az itt jó vékonyan nyekergett, pedig egy Bleached Bones az ugye a súlyról szól. Ez már a World Funeral turnéja volt. De szerintem ahhoz képest elég egységesen játszottak minden lemezről: volt Wolves, a csodaszép On Darkened Wings, tehát még a második lemez is terítékre került. Kedvencem a Jesus Christ Sodomized volt ezúttal, ez valami nagyon pusztító! Kár hogy most a hangzás nem állt a pártjukra vagy az akkor még elég új dobos miatt volt talán bizonytalanabb a dolog és ez jött le, de nem volt maximális a buli. Legion hangja is rosszalkodott, egyáltalán nem tűnt sátáninak. Persze mivel a nótáik azok állatok, igazából a népet nem érdekelte a dolog, vették a lapot, viszont láthatóan sokan pihegtek még a DA hatása alatt a bárban, az utcán, az előtérben.

A Testament miatt törtem át a nyelvi határokat, szóval nagyon vártam a fellépésüket. Mivel most már ismert mit játszottak a Szigetes fellépésen, ezért csak annyit mondanék az itteni programról, hogy totál kihagyták a Practice/Souls/Ritual érát, és nagyobb hangsúly volt a The Gathering korszakon… volt D.N.R. (ez volt a nyitó), True Believer, Three Days In Darkness, Down For Life is, valamint a kedvenc Low lemez címadó száma illetve a Dog Faced Gods című keleties szörny. Mivel itt a kezdeti betegségek ellenére úgy a harmadik szám körül igazán bika lett a sound, minden áramszünet, meg hangosításkimenés (bár a Disciples Of The Watchnál azt hittem durrognak a hangszórók, olyan erővel üvöltötte ez az állat a “cs” betűket) nélkül lehetett élvezni a bulit, és a fények is gyönyörűek voltak. Mivel ez is egy életre szóló élmény volt, önfeledten headbangeltem végig a bulit (másnap kisebb gerincműtétre lett volna szükségem szerintem),de nagyon érződött, hogy az osztrákok elég hűvösen fogadták őket. Talán a késői időpont tette, de a hangulat nem volt az igazi. Érezték is a srácok, mert ráadás nem is nagyon volt. Lenyomták a legnagyobb klasszikusokat: The Haunting, Burnt Offerings, The New Order, Over The Wall, Into The Pit, Trial By Fire, Disciples…, aztán annyi… Talán egy órát, ha játszottak. Persze azt nem akárhogy: Steve DiGiorgio az egyik legnagyobb rokkenroll face ma Zakk Wylde mellett, a közönség talán őt ünnepelte a legjobban a tagok közül, meg miket játszott már… mintha félvállról nyomná az összes témát hót pontosan.

Az új gitáros rettentően érzi a stílust, mind riffelés, mind szólók szempontjából, ráadásul nagyon jól interpretálta az eredeti Alex Skolnick “dal a dalban” jellegű etüdjeit. Én úgy érzem ő szilárd tagja lesz a zenekarnak. Eric Peterson ugye maga a ‘ment szóval, nem is érdemes szót fecsérelni rá. A dobos itt egy számomra ismeretlen arc volt, nem ütött rosszul, de a Szigeten nyáron Joey Tempesta azért sokkal jobban odatette. Chuck Billy meg… láttátok a “Száll a kakukk fészkére” c. filmet? Na, az az indián manusz az kismiska Billy papához képest! Ő egy böhöm nagy Domus kétajtós padló-plafon szekrény Manitu által emberré formált mása. A hangja egy hatalmas robajjal közlekedő gőzmozdonyéra hasonlít: ha hörög, remeg a padló, ha énekel, törnek az ablakok, repednek a falak és így tovább. Isten! Az Over The Wall ráadásként meg zseniálisan zárta az estet. Nem volt kegyelem!

Először láttam a thrash eme kitartó hőseit (nemcsak a Testamentre gondolok) és én úgy érzem, hogy a jegyár egy olyan minőséget takart, amit nálunk szerintem két-három ezressel többért dobálnának. Másrészt abban is biztos vagyok, hogy itthon soha nem tennék ilyen helyre a bulit. Nekem ez annyira kulturáltnak tűnt, hogy az már szinte sok volt a jóból. És állítom, hogy egy ilyen ESEMÉNY tényleg megérdemli ezt, nem ótvar műanyagpohártenger tetején kellene otthon sem rendezni a metal eseményeket, ez is egyfajta rangot adna az egésznek… ahogy itt. Ez igenis kijár a még mindig lenézett (holott szerintem sokkal iskolázottabb emberek vannak köztünk az átlagos didzsópatkányoknál) rockereknek is. Nahát ez elég akelás lett.  Mindegy, metal on!

Tóth Balázs

Röviddel azelőtt, hogy az extrém zenék két prominens képviselője, a Malevolent Creation és a Marduk együtt útba ejtette Budapestet, muszáj volt a szomszédba is átlendülni a további csábító nevekben bővelkedő fesztiválra.
A Darkane, amelynek sajnos csak az utolsó nótáira értünk be (amúgy is viszonylag kevesen gyűltek még össze), nyilván örült, hogy bekerült egy ilyen komoly csomagba, és a bizonyítási vágy dolgozott is bennük.

A Nuclear Assault előttem egyszer már leszerepelt tavaly, és ezúttal is csak paraszthajszállal teljesítettek jobban Danny Lilkerék, bár a bulihangulatot kétségkívül sikerült megteremteniük. A hangzás annyira összeesküdött ellenük, hogy az igaz hívek feltehetően a kvartett puszta jelenlétének is roppant módon örültek... A borzas fejű Danny bőgője búgott, mint az állat, és talán a dobot lehetett még normálisan hallani, ám az olyan pontatlan volt, mint ATOM (csak stílszerűen, !..).

Lényegesen feljavult a sound a Malevolent Creation műsora alatt. Most már egészen bizonyos, hogy Phil Fasciana gitáros, aki több mint egy évtizede a zenekar stabil tartóoszlopa, sose fog összeroppanni a folyamatos tagcserék és egyéb viszontagságok súlya alatt. Tavalyi korongjuk, a The Will To Kill egy bestiális műalkotás, azóta pedig újra dobost cserélt a brigád, ám összteljesítményükre ez a világon semmilyen káros hatást nem gyakorolt! Ariel Alvarado is gyilkos módon ütött, Kyle Symons pedig magából kikelve járt fel-alá és hörgött veszettül. A többiek inkább egyhelyben történő headbangelésből tartottak bemutatót.

A floridai rohamosztag után az élőben eleve mindig megbízható Pro-Pain is hengerelt. Az ő metalcore-juk Fascianáék lényegesen komplexebb cséphadarása után sem hatott “suttyónak”, és bár Tom Klimchuck egymaga gitározott, ebben a trió felállásban se volt kevésbé fajsúlyos a megszólalás. Gary Meskil öblös bőgőhangjaival és ugyancsak öblös orgánumával is gondoskodott erről. Az utóbbi albumokhoz hasonlóan itt is a gyors, pörgős pogo-témák felé billent a mérleg nyelve, ami a Pro-Pain koncerteket jellemző erőhöz rég tapasztalt lendületet társított. Időben a kettes album Make War Not Love-jánál nem bányászott mélyebbre Meskil papa, a Foul Taste Of Freedom klasszikusait teljesen kiszorították a programból a Stand Tall, az Act of God, a The Shape Of Things To Come és társaik, panaszkodni azonban így sincs okom, mert sokadszorra is letaglózott a banda.

Most láttam elérkezettnek az időt némi pihenésre (igaz, ezt a Die Apokalyptischen Reiter fellépése bánta), és kellett is a feltöltődés, mert a hosszú hallgatás után visszatérő Bay Area-legenda, a Death Angel valami szédületes bulit nyomott! Ők a 80-as évek második felében bukkantak fel és adtak ki három technikás speed/thrash alapművet – egyáltalán kell ezt még valakinek mondani? –, tehát nem mai gyerekek, viszont olyan fiatalos elánnal és energiával vetődtek a deszkákon, hogy azt szavakkal leírni nemigen lehet. Legyen elég annyi, nem fogott ki rajtuk a látszólag végtelen idő (Seemingly Endless Time)! Tulajdonképpen egyedül a csodaénekes Mark Osegueda tartott hosszabb szünetet, míg társai a The Organization formációban zenéltek tovább (a Swarmban már ismét ő hallható). Andy Galeon dobmunkája egyik ámulatból a másikba ejtett. A legmeredekebb tempókat is elképesztő dinamikusan hozta a fickó, aki számításaim szerint ma sem járhat sokkal harminc fölött. Ő már tizenkét évesen komolyan vette a zenélést... A hangzás is abszolút az angyalok oldalán állt, sőt magasan ők szóltak a legjobban szerintem. Nem is kétséges, hogy nálam ők vitték el a pálmát ezen az estén!

A Marduk, amelynek úgy tűnik, bérelt helye van a legrangosabb európai extrém metal fesztiválturnékon, már nem is tudott különösebben meghatni ezek után. Utólag belegondolva persze jobban jártam volna, ha ezt a bécsi koncertjüket is végig figyelemmel kísérem, mert Pesten a vártnál szerényebben teljesítettek a svédek, részben Legion torokproblémái miatt. Az új dobos, Emil azért így is meggyőzött.

A végén egy másik amerikai metal legendának, a Testamentnek kellett volna végérvényesen legázolnia minket, feltéve ezzel a koronát az egész bulira. A baj csak az volt, hogy túlságosan későn léptek színre Chuck Billyék. A közönség egy része már elfáradt, és a tényleg csapat tehetett a legkevésbé a dolgoról. Ez a fesztiválok átka, ilyenkor ugye mindenki kiválogatná a neki legkedvesebb négy-öt bandát, aminél nem is kell se több, se kevesebb... A zseniális zenészek (Chuck és Eric Peterson gitáros, a két őstag adott; mellettük Steve Smythe pengetett, Steve DiGiorgio bőgőzött, a bőröket pedig Jon Allen püfölte) és nóták adottak voltak, a műsor összeállításába se nagyon lehetett volna belekötni (a régi klasszikusok mellett a Low és a Gathering albumok nótáit sem hanyagolták az utóbbi időkből), de úgy érzem, ugyanez a program, esetleg egy-két további dallal megtoldva, nálunk a Szigeten fog igazán tarolni!

Chuck, a termetes indián harcos (kockázatos orvosi kezelésére csupán átrendezett hajviselete utalt) tüdejéből iszonyatos erővel tört elő jellegzetesen dallamos üvöltése és hörgése. Aki még éjfél felé is bírta a gyűrődést, mozgósította utolsó csepp energiáját is, a kordonon és a biztonsági őrök sorfalán azonban senki nem próbált meg átjutni, hiába bíztatta erre a jónépet a frontember az Over The Wall előtt. A hangzás a Death Angeléhez képest valamelyest tompult, persze így is bőven élvezhető maradt.
Szóval ez egy óriási Testament koncert volt!

Tauszik Viktor