Igen erős összeállítású dallamos mezőny látogatott el hozzánk március végén. Azt hiszem a dallamos metal híveinek sem a PC69-t, sem az Axxis-t nem kell különösebben bemutatni, mindkét csapat hosszú évek óta űzi az ipart, ráadásul egy jó kis vendégbandát is hoztak magukkal, a svájci Crystal Ballék személyében. Nem kis várakozásokkal néztem tehát az este elébe és nem is kellett csalatkoznom. Menjünk azonban szép sorjában.
Hét óra után nem sokkal lépett színpadra kis hazánk képviseletében a Virgin One. Sokan mondják, hogy egy-egy külföldi banda fellépésekor az előzenekar hangulatkeltés helyett inkább csak büntetést jelent. Sajnos ez most teljesen igaz volt. Nagy gond a zenével nem is lett volna, de az énekes sráccal abszolút nem vagyok kibékülve. Hangja szerintem inkább passzolt egy alternatív zenekarhoz, mint ehhez a keményebb, de ugyanakkor dallamos zenéhez. Teljesen szürke teljesítményt nyújtott, különösen a másodikként elhangzott ballada volt gáz. A hangszeresekkel nagy probléma nem lett volna, voltak jó ötleteik, de valahogy az egészből sütött a rutintalanság. Gondolok itt olyanokra, hogy az egyik gitáros csak a harmadik (...) szám elejére ért be, mert rögtön az első hangoknál elszakította az egyik húrt, vagy hogy az utolsó nótát kétszer kellett elkezdeni, mert a hangszeresek nem léptek be. Annyi zenekarunk van, akik méltóbbak lettek volna ezen estén itt játszani, nem lett volna szabad egy amatőr társulatot ideengedni. Bocsi srácok a kemény szavakért, de ez a véleményem. Zárkózzatok be a próbaterembe még pár évre, és akkor valószínűleg kedvezőbb kritikákat kaptok majd.
Fél órás átszerelés után léptek színpadra alpesi barátaink (Crystal Ball), akik már egy egész más szintet képviseltek. Már az első másodpercekben maguk mellé állították a közönséget, látszik, hogy rengeteget turnéztak (egyszer már jártak nálunk a Dokken vendégeként, sőt májusban ismét visszatérnek, hogy U.D.O.-nak melegítsenek). A lemezeken semmi újdonságot nem hozó csapatot már sikerült egyszer elcsípnem élőben, és az akkori remek teljesítményt sikerült most is megismételni. Külön jó pont volt, hogy a szokásos “köszönöm” és “egészségedre” helyett komplett magyar mondatokat is betanult az énekes srác (ez egyébként igaz volt Axxis-ékra is), belopva ezzel magát a közönség szívébe. Asszem rögtön az elején elhangzott valami olyasmi, hogy “Jó újra veletek lenni.” Nem kis teljesítmény…
Sorjáztak egymás után a remek dallamos nóták, főként az új lemezre, a Hellvetiára koncentrálva, de azért voltak korábbi témák is, mint például a Hard Impact korong Soulmate-je. Ezek a dalok ugyan semmi különlegeset nem tudnak, de azért bulizenének tökéletesek, én legalábbis nagyon szeretek koncerten ilyesmit hallgatni. A buli vége felé történt egy furcsa dolog: jöttek ugyanis a roadok és elhordták a fél dobcuccot. Nem tudom, hogy ez csak valami mókázás volt-e (a svájciak nem igazán törődtek vele, de azért valahogy mégsem csak huncutkodásnak tűnt az egész) vagy a szervezők/Axxis-ék/turnémenedzserék, vagy akárki más suttyósága, de ha az utóbbi, akkor szégyen. Ettől eltekintve azonban remek volt a hangulat végig, széles mosoly az arcokon, ahogy ez ilyenkor illik is. Soha rosszabb koncertet.
Újabb átszerelés, ráadásul még valami iszonyat zenével fárasztott minket a Wigi “DJ-je”.
Oké, hogy széles látókör, meg minden, de azért ne kelljen már Joe Cockert meg mittomén még milyen ős szarságokat hallgatnom egy metal koncert előtt. Vállalom, hogy beszűkült vagyok.
Végre vége szakadt a borzalmaknak és jött az Axxis koncert. Jómagam nem vagyok rajongó, szerintem az énekes hangja inkább vicces, mint jó, de mivel a Bang Your Headen az eső miatt lemaradtam róluk, kíváncsian vártam, meg tudnak-e győzni élőben?
Ez bizonyos szempontból sikerült is. Bár Bernard Weiß mikiegér hangjával továbbra sem sikerült megbarátkoznom, de az tuti, hogy az egyik legjobb frontember, akit valaha láttam. Nagyon értett a nyelvünkön (ő is nyomott olyanokat, hogy “Jól érzitek magatokat?” meg “Hángosábbán.”), király a humora, és ráadásul valami olyan mozgáskultúrája van, hogy attól kész lettem. Olyan mintha egy hardcore énekeshez hozzáadnád egy bokszoló lábmunkáját. Hihetetlen. Végig ugrált, szökdécselt, valamiféle jellegzetes araszoló mozgással… megfeküdtem. Egyébként a tőle megszokott hangokat élőben is hozta, akinek tehát bejön, amit lemezeken művel, az itt sem csalódhatott.
A hangzással ugyan az elején voltak gondok, de pár szám után hirtelen megoldódott minden. Olyan volt, mintha valaki megnyomott volna egy kapcsolót, innentől szólt a gitár, hasított mint az állat. Sajnos számcímeket nem tudok mondani, de az biztos, hogy ők is nyomtak sokat az új Time Machine-ről (volt a kvázi sláger Angel of Death is… nem, nem “az” az Angel of Death), de előkerültek régebbi szerzemények is. Elővezettek egy instru nótát is, kisebb szólisztikus betétekkel, melyekben mindenki megmutathatta, mit tud. Ez kifejezetten zseniális volt. A koncert fénypontját azonban mégis az akusztikus blokk jelentette, melyben egy magyar lányt is a színpadra invitáltak. Kapott a kezébe egy csörgőt oszt’ had szóljon. Ritmusérzék tekintetében nem egy Lombardo a hölgy, de ezt tudjuk be a megilletődöttségnek. Ettől eltekintve, nagyon aranyos volt a színpadon és Bernarddal kifejezetten családias hangulatot teremtettek. Két szám után lány le, akusztikus gitárok el, visszatértünk még pár szám erejéig a keményebb vonulathoz, majd kb. 70 perc és a ráadás után véget ért az Axxis koncert, és jöhetett az est fő attrakciója. Legalábbis számomra…
Ez volt a harmadik alkalom mikor Rózsaszín Kréméket (tudja valaki, honnan jött ez a hülye név?!) láthattam és még soha nem okoztak csalódást. A lemezeik mindig erősek, és hála istennek ezt a minőséget élőben is tudja reprodukálni a Pink Cream 69.
Az új lemez címadójával, a Thunderdome-mal kezdtek, majd rögtön másodikként jött az egyik legnagyobb sláger, a Do You Like It Like That a One Size Fits All lemezről. (Ez a korszak egyébként elég sok nótával képviselte magát, volt Livin’ My Life for You népünnepéllyel egybekötve, Hell’s Gone Crazy és Talk to the Moon is.) A két középtempós, csápolós nóta után ideje volt, hogy legyen egy kis beindulás, ezt meg is kaptuk asszem a Break the Silence személyében. Innentől már folyamatosan jöttek a pörgős dalok, merítve a banda minden korszakából (kivéve persze a szerintem egyáltalán nem rossz Change és Food for Thought lemezeket). Remekül megfértek egymás mellett a régi klasszikusok, mint például a Keep Your Eye on the Twisted és az olyan újabb keletű nóták, mint a Lost in Illusions, Seas of Madness vagy a Higher Kind of Life. Időnként azért kaptunk egy kis pihenőt is a That was Yesterday és a One Step Into Paradise képében, de összességében igazán pörgős programot állítottak össze David Readmanék. Furcsa volt, hogy az új lemezt mindössze három szám képviselte, az előző Endangeredről pedig semmit sem játszottak.
A hangszeres előadásra nem lehetett panasz, mindenki jól teljesített, az új gitárossal sincs gond, sőt még egy dobszólót is kaptunk Kosta Zafiriou-tól. Ezt mondjuk kissé feleslegesnek éreztem, de sebaj… Nem volt gond tehát a színpadon és nem volt gond a színpad előtt sem. A viszonylag idősebb közönség régi fanatikusokból állt, lelkesedésnek tehát nem voltunk híján. Látták ezt David Readmenék is, elismételgették vagy ötször, hogy eddig mindenki csodálatos dolgokat mesélt rólunk, és tényleg, stb.-stb. (bár már egyszer voltak nálunk, tehát tapasztalat lehetne). Minden jónak vége szakad azonban egyszer, így elérkezett a koncert vége is, Pink Cream el, mi pedig üvöltöztünk tapsoltunk és nem is hiába. Jött a ráadás a Welcome the Nighttal és az elmaradhatatlan Shame-mel (mekkora nóta már...), majd egy kis reggae, beleszőtték a No Woman No Cryt, még egy kis táncikálás, aztán már tényleg vége volt.
Addigra már éjjel egy körül járhatott, így tehát signing session ide vagy oda, én húztam haza.
