Shock!

Valamikor 1990 körül, a Headbangers Ball című MTV-műsorban megláttam egy fekete-fehér klipet, ahol négy, az adott kornak megfelelő külsejű metal arc az amerikai útról énekelt, valami olyan dallamosan reszelős, mégis fogós formában, ami akkoriban újdonságnak számított, és pillanatok alatt a dal rabjává váltam. Huszonkilenc évvel később pedig ünneplőbe öltöztetett szívvel állok a Dürer színpada előtt, és életemben először élőben hallgatom ezt a számot. Így megy ez... A könnyes nosztalgiába borulás előtt még két másik zenekar is a nagyterem vendége volt, R.I.P. és Vincénk tollából pár sorral emlékezzünk meg róluk is. (V.Sz.)

A Night Demon jó korán, 19.25-kor csapott bele műsorba. Már majd' két éve jártak nálunk, 2018 januárjában az Accept vendégeként, én akkor nem láttam őket, így most örültem, hogy a lehetőségekhez képest hosszan, 45 percben pengették a brit heavy metal új hullámának zenekarain edződött muzsikájukat, megspékelve Motörheaddel (Overkill-részlet), vagy egyenesen önálló dallal a Scorpionstól (In Trance), de a saját számok is pengék voltak. Nagyon odatették magukat a srácok, a hangzásuk is kiváló volt. Nekem mindig is az volt a benyomásom, hogy a Metallica Garage Days EP-jének és korai, egyéb feldolgozásainak kiterjesztői, továbbvivői, azaz úgy játsszák az Angel Witch-, Diamond Head-, Budgie-, Iron Maiden- stb.-ihletettségű dalaikat, ahogy az már egy bespeedelt-bethrashült korszak szűrőjén átment. Épp nekem valóan! Külön élmény volt, hogy az egyik dalnál egy csuklyába-köpenybe bújtatott koponyafejű démon is megjelent a színpadon és fémkupájából kínálgatta a nagyérdeműt, maga is jókat kortyolgatva belőle. Miután lement a színpadról, egyszer csak elsuhant mellettem, de akkor már a koponya helyett női arcot viselt, és sietett vissza a keverőpulthoz gombokat csavargatni... A két és fél lemezes banda nem hazudtolta meg azt a benyomást, amit a legutóbbi koncertlemezük (Live Darkness) alapján nekik tulajdonítottam: a mai kor hangzásával, keményen, gyorsan és nagy elánnal nyomják a mélyen a metal hagyományaiban gyökerező, érzéssekkel teli zenéjüket. Kósza ötletként felvillant előttem: ilyen lehetett anno Steve Harriséket látni-hallani a klubokban 1979-80 körül...

(Rácz I. Péter, Fémkereső)

Lánccsörgetős svéd death metallal operál már ősidők óta a Grave, és mivel ez a tény már önmagában meghozza a fémszívűek kedvét a koncertjükhöz, én is igyekeztem odaérni, ha már a Night Demonról lemaradtam. (Rájuk amúgy is kevésbé indultam be, úgy rémlett, hogy kétszer láttam már őket és először tetszettek, másodszor meg nem annyira.) És valóban: kábé már a harmadik dalt az 1986-os demóról eredeztették, amibe azért elég durva belegondolni, hiszen ha megtesszük, világossá válik, hogy ez a csapat tényleg a műfaji úttörők egyike. Akkoriban a Death még nyilván nem (maximum a kézen-közön beszerzett, hatvanszor átmásolt Mantas-anyag) és az akkor már lemezes Possessed is csak hellyel-közzel lehetett rájuk hatással. Stílusuk tehát markáns és jellegzetes, ennek megfelelően nem lehetett nem szeretni a műsort, de az is igaz, hogy zenéjük minden változatosságtól mentes, ezért hosszabb távon számomra kissé fárasztó – lett volna, de ennyi időt nagyon is élveztem belőle. És valljuk be, a Deicide-ot (még mindig bakancslistás élőben!), a Cannibal Corpse-t, az Entombedot, az Obit, a Six Feet Undert és társaikat sem a folyamatos kísérletezés és az új utak keresése miatt szeretjük. Régi bandáknál fontos a tekintélyt parancsoló, egyben emberközeli kiállás, ezzel sem volt gond, jól is tolták, amúgy svédesen. Más kérdés, hogy nem szóltak valami jól, főleg a főbandához képest, de amúgy magát a párosítást is nagyon jól eltalálták, nehezen tudok elképzelni tökéletesebb bemelegítést, mint amivel a Grave szolgált aznap este.

(Pálinkás Vince)

Visszakanyarodva a bevezetőhöz, és a tökéletesen kiszolgált nosztalgia-éhség okán annyival még folytatnám a történetet, hogy a teljes lemezt csak később hallottam, nagyjából 1993 körül, amikor már volt CD-lejátszóm, ellenben az első néhány darab CD-m egyike volt a The American Way, és ennek megfelelően rommá hallgattam. A Sacred Reich mellett a másik titkos új favoritom a Nuclear Assault volt. Sajnos a sors mindkét zenekarnál úgy döntött, hogy ne éljék túl a dicsőséges '90-eses éveket, és hosszú szünet után csak a 21. században támadjanak fel. Phil Rindék történetesen huszonhárom év szünetet tartottak idei és előző lemezük között, és bizony ilyen embertelenül hosszú szünetet nagyon kevés zenekar képes úgy átvészelni, hogy a visszatérés ne legyen kínos. Ezt a feladatot megugrották: az Awakening tényleg jó lemez, noha a tíz pontot túlzásnak érzem, de az új dalokra is büszkék lehetnek a koncertfronton hosszú évek óta aktív arizonai „srácok".

Még mielőtt túlzottan beleborulnék a merengésbe, azon apró tény mellett én sem tudok elmenni, hogy az este nagyjából úgy telt, hogy negyvenes/ötvenes arcok zenéltek negyvenes/ötvenes korú közönségnek, és a színpadon fent, meg előtte is mindenki úgy 21 évesnek érezte magát. Phil Rind énekes-basszusgitáros egy kidömbölyödött, kedves mackóra emlékeztetett, aki folyamatos vigyorával és szívhez szóló hálálkodó soraival egy gyülekezeti vezetőbe oltott motivációs tréner szerepét osztotta magára. Jobbján a Rex Brown-fazonú Wiley Arnett gitározott, aki rendben lévő fazon így 2019-ben is. A csapat új ütőkártyája egykori dobosuk, a Machine Headből átigazolt Dave McClain: ez a vékony, szemüveges fickó egyrészt tökétesen megmutatta, hogyan kell dobolni egy thrash zenekarban, másrészt nem lehetett nem észrevenni, mennyire remekül érzi magát itt és most. Ez pedig nagyon sokat számít. A színpad bal oldalán pedig Pat O'Brien és Daniel Mongrain szerelemgyereke, Joey Radziwill gitározott baromi lelkesen.

Egy új lemezes dallal nyitottak, a Manifest Reality szépen megalapozta a hangulatot, és meglepetésszerűen rögtön utána elsütötték saját ultimatív slágerüket, az American Wayt is, amelynek hallatán nem tudtam nem szélesen vigyorogni: persze közben becsuktam néha a szemem, és elképzeltem, hogy még mindig valahol a '90-es évek elején járunk. És kábé ugyanezt tettem a három másik American Way-es dalnál (Love...Hate, Crimes Against Humanity, Who's To Blame). Az új lemezes másik négynél (Divide & Conquer, Salvation, Awakening, Killing Machine) pedig pont azt figyeltem, hogy ugyan hallatszik és érződik, mennyivel maibb megszólalást és formát kaptak a friss dalok, mégis szépen belesimulnak a zenekar életművébe. Amire megint csak azt tudom mondani, hogy ennyi év szünet után ez bizony nagyon rendben van.

Ugyan nem volt teltház, de Phil hihetetlenül hálásan fogadta a közönség reakcióját, meg azt, hogy egyáltalán itt lehet. A közönség meg hálásan megünnepelte őket, ki-ki a maga módján, volt, aki széles vigyorral az arcán, középtájt meg elég masszív pogózás meg néha egy kisebbfajta circle pit is kialakult. Velem meg nem csak a nosztalgia mondatja, hogy remek este volt, és szívesen újráznék valamikor!

(Valentin Szilvia)

További koncertfotók: Sacred Reich