Shock!

Az elmúlt évek fényesen bizonyították, hogy az Acceptnek sikerült az, amibe a legtöbb patinás heavy metal alapcsapatnak beletört a bicskája: ikonikus frontemberük, Udo Dirkschneider nélkül is tartósan megvetették lábukat a színtéren, sőt, népszerűségük mintha folyamatosan csak nőne. Mostanra pedig tényleg már csak elvétve hallani olyan véleményeket, hogy Udo nélkül ez bizony nem is igazi Accept. A Mark Tornillóval készült négy album olyan erősre sikerült ugyanis, hogy azok még a legelvakultabb Udo-fanatikusokat is megadásra kényszerítették. És ugyan a hőskorban nem láthattam az Acceptet, de a 2005-ös, kérészéletű újjáalakuló turnén elkaptam őket a Szigeten, és világosan emlékszem, mennyivel gyengébbek voltak akkor, mint most.

Hiába hiányzik a fedélzetről mára Stefan Schwarzmann és Herman Frank is, a Hoffmann / Baltes kettős továbbra is biztos kézzel vezeti a csapatot, a tavalyi The Rise Of Chaos hallatán pedig azok is megnyugodhattak, akik a korábban meghatározó szerepet játszó két társ 2015-ös távozása miatt féltették a zenekart. Az Accept továbbra is csúcsformában nyomul, így túlzott meglepetésként nem ért, hogy sokadik magyar bulijukra is a Barba Negrát gyakorlatilag csurig megtöltő tömeg verődött össze.

Amellett, hogy a turné előzetes beharangozója alapján monstre programra lehetett számítani, komoly vonzerőt jelentett az is, hogy a teuton brigád azt a Night Demont hozta el nyitócsapatnak, akik második lemezükkel, a Darkness Remainsszel elég komoly figyelmet harcoltak ki maguknak. Az amerikai trió élőben is ugyanolyan energikusan vezette elő a legszebb NWOBHM-hagyományokat felelevenítő muzsikáját, ahogy azt lemezen is teszik, és ugyan Jarvis Leatherby hangja élőben egyértelműen gyengébb, a lendület így is simán elvitte a produkciót. A fiatal Meat Loafra hajazó frontember magas hangja időnként megbicsaklott tehát, a zenei alapot azonban olyan feszesre húzták – köszönhetően elsősorban a dobos Dustynak –, hogy mindez cseppet sem volt zavaró.

A közönség kifejezetten jól reagált rájuk, hiszen az olyan, akár slágeresnek is nevezhető dalok, mint a nyitó Welcome To The Night vagy a Maiden Hell simán, akár első hallásra is telibe kaphatnak bárkit. A metalos néplélekről pedig sok mindent elmond, hogy a legnagyobb lelkesedés még mindig azzal váltható ki a közönségből, ha színpadra állítunk egy akármilyen gagyi figurát. Mivel a The Chalice alatt a Darkness Remains és 2013-as demójuk borítójáról is ismerős csuklyás alak megjelenésével pontosan ez történt, a legnagyobb ovációt nyilván ez a dal a kapta. Meg a záró Wasted Years feldolgozás, amely a csapat zenei világát ismerve tökéletesen nyilvánvaló választás volt. A Night Demon összesen kábé 50 percet töltött a színpadon, műsoruk pedig több volt, mint meggyőző.

Mi sem mutatja jobban a jelenkori Accept erejét, mint hogy simán előállhatnak egy olyan programmal, amelyben a régi klasszikusok épp hogy kiteszik a dallista felét, a koncert után mégsem hallani elégedetlenkedőket. A Barba Negrában ugyanis pontosan ez történt: a huszonegy elhangzott dalból tíz érkezett az utolsó négy lemezről, ezeket pedig ugyanakkora ováció fogadta, mint a Breakert vagy az Objection Overruled címadóját. Ráadásul azt is egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy a Teutonic Terror, a Pandemic vagy a Stalingrad mára simán ott vannak a csapat legnépszerűbb dalai között, ami pedig még komolyabb fegyvertény, hogy a buli akkor sem ült le egy pillanatra sem, amikor egymás után négy tételt vezettek elő az utolsó lemezről. A Koolaid és a No Regrets kifejezetten nagyot dörrent élőben, de arra is komoly összegben mernék fogadni, hogy az Analog Man néhány éven belül kihagyhatatlan közönségkedvenccé növi majd ki magát.

Ahogy az már az Accept esetében lenni szokott, a tényleg kimerítő, tiszta játékidőben két órát átlépő program kifogástalan hangzással és bárminemű technikai baki nélkül ment le. A folyamatosan vigyorgó Baltes és a barátságos panzerführer figuráját tökélyre fejlesztő Hoffmann ugyanúgy vonzották a tekintetet, mint Mark Tornillo, aki alapvetően amúgy sok mindent nem csinál, de karaktere és jellegzetes mozgása miatt mégis kifejezetten izgalmas színpadi figura. Ráspolyos hangja, illetve előadásmódja pedig még mindig tökéletesen illik ide, és ugyan egyértelműen elfáradt a program végére, teljesítményén mindez alig volt érezhető. A három főhős mellett a Grave Diggerből ismert Uwe Lulis itt csak epizodista, de feszes ritmusozásával sokat hozzátett a koncerthez, a dobos Christopher Williams viszont számomra egyértelműen csalódást jelentett. Ilyen stenk-mentes, maszatolós játékhoz totál felesleges volt hatalmas giga-dobcuccot építeni köré. Hiába játszott pontosan, nem volt igazi erő és húzás a játékában, így személye egyértelműen visszalépést jelent Schwarzmannhoz képest.

Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a kétórás program számomra egy kicsit túl hosszúra is nyúlt: úgy éreztem, hogy negyed órával rövidebb szett lett volna az ideális mennyiség, amit úgy lehetett volna talán a legegyszerűbben elérni, ha Hoffmann nem tol gitárszólót, a ráadásban pedig kevesebb a közönségénekeltetés. Mindez persze csak szőrszálhasogatás, ha ugyanis valakinek ez volt az első Accept-élménye, nem látta őket az utóbbi években vagy ötször, és nem olyan hulla fáradtan érkezik a koncertre, mint én, akkor tuti, hogy tökéletesként beszél erről az estéről. És tulajdonképpen nem is áll messze a valóságtól.

Fotó: Barba Negra Music Club