Shock!

Ha rögtön a koncert után megírom, ez a beszámoló elvileg úgy kezdődött volna, hogy “bár családunkban az egy főre eső Saxon lemezek száma nem túl magas…” Oka van azonban annak, hogy ezt a rendkívül szellemes frázist le kell hagynom a cikk elejéről: azóta a szituáció gyökeresen megváltozott! Igen, megint csak egy olyan koncertet láttam, amelyet követően revideálnom kellett addigi álláspontomat.

A Saxon ugyanis valóban elment mellettem az évek során. Bár jómagam is azon szemfülesek közé tartozom, akik jó néhány évvel ezelőtt észrevették, és azon nyomban meg is vették az MCD-ben a Greatest Hits Live műsoros kazettát kemény 199 forintért, nem váltam a csapat fanatikusává az albumon hallottak alapján. Sőt, később sem, amikor egy bakelit-turkálóból a Wheels of Steel lemezzel tértem haza. Miért? Nem tudnám megmondani. Hiszen akkor is tudtam, hogy jó ez a zene, de valamiért mégis háttérbe szorult az azt követő időszakban. Egészen 2003 végéig, amikor felröppent a hír, hogy egy minifesztivállal felérő metal vándorcirkusz hozza a Karácsonyt, amelynek fő attrakciója pont a Saxon lesz.

Akkor még a Circle II Circle volt az egyik partner, és tekintve, hogy őket a Szigeten már láttuk, miattuk sem mentem volna el a koncertre feltétlenül. A másik nagy névvel, Doro-val kapcsolatban eleve fenntartásokkal viseltettem, mindennemű “női” metalt utáló párom pedig szintén nem azok táborát erősítette, akiktől biztatást várhattam volna a jegyvásárlás kérdését illetően. Végül is mindketten elkísértük törzskönyvezett Saxon-hívő barátainkat, ebben több szempont is közrejátszott: bár nem Zak Stevens-ék helyett, hanem mellettük csatlakozott a turnéhoz a Dionysus, a C2C végülis nem jött Pestre. Ezt így utólag sajnáltuk, mert végső soron pont a Dionysus miatt döntöttem a részvétel mellett, és akkor már jó lett volna újra megnézni a Sava Junior Bandet is, főleg, hogy Zak ugye lecserélte a teljes bandát maga körül (vagy valami ilyesmi). Érdekes lett volna látni, mit alkotnak a floridai srácok az augusztusi buli kellemes emlékének fényében… Aztán: Doro anyót, mint fentebb említettem volt, fenntartásokkal kezeltem, mindazonáltal ő mégiscsak egy olyan élő legenda, akit egyszer az életben azért illene megnézni, ha már rocker az ember. Ez persze ugyanígy igaz Biffékre is, noha azt azért lehetett tudni, hogy az ő műsoruk jó dalokra épül majd, Doro esetében azonban – legalábbis számomra – teljes volt a bizonytalanság. Egy szó, mint száz: elindultunk, odaértünk, bementünk.

Ez az utolsó mozzanat a megszokotthoz képest rendkívüli gyorsasággal zajlott, ugyanis, hogy úgy mondjam, nem tolongott a beengedésre váró embertömeg a bejárat előtt. Belépéskor kimondottan kínosnak tűnt a várható nézőszám, és amikor a “local support” Wisdom rágyújtott első riffjére, bent a teremben is – diplomatikusan szólva – családias hangulat uralkodott. De mint tudjuk, egy jó koncertzenekar ugyanolyan jó kell, hogy legyen 5 ember előtt is, mintha 5ezren lesnék a produkciót, úgyhogy ezt a nézőszám-kérdést ne is ragozzuk tovább. Megnyugtatásul azért mondjuk el: néhány százan azért összegyűltek egy jó kis ünnepek előtti metalkodásra, ami természetesen nem jelentette azt, hogy a csilláron is lógtak volna, de Doro és a Saxon azért nem panaszkodhatott.

Szóval, a Wisdom egy riffesebb, egyszerűbb számmal kezdett, a rendelkezésükre álló 1/2 óra alatt pedig volt gyorsabb tempó is, akadtak ikerharmóniák, lírai kezdésű dal is felcsendült, tehát a kevés idő alatt is változatos tudott lenni a műsor. Nachladal István énekest ugye nem különösebben kell méltatni, megint hozta a formáját, de a zenekar is remekül tette a dolgát. A daloknak volt karakterük, van színpadi megjelenése a zenekarnak, de ezeket már mind leírogattam a 2003-as best of cikkben. A feldolgozás ezúttal az Aces High volt, aminek az elején valami nagyon elcsúszott a gitárokkal, de az utolsó refrén sikolyát Nachladal úgy kivágta, hogy még Dickinson mester is zavartan köhintgetett volna, ha hallja. Nem kell ide sok duma (annál is inkább, mert az említett cikkben ezt is leírtam): Magyarországon ma a Wisdom az egyetlen épkézláb true metal csapat. Több koncertet!

A Dionysus-os Olaf Hayer hangjának azóta vagyok feltétlen híve, amióta Luca Turilli behozta őt a köztudatba. Az olasz bárdista első szólólemeze számomra Olaf miatt is klasszikus (a második nemkülönben), természetes volt tehát, hogy amikor aktuálissá vált a dolog, beszereztem az énekes saját bandájának lemezét. Első körben jó kis anyagot csinált svéd barátaival az aranytorkú keresztény rocker srác (most ő maga svéd vagy német?), és a mostanság megjelenő kettes album dalai is meggyőzőek voltak élőben. Sajnos nekik sem jutott félóránál több, de ebben az időben inkább a középtempós és a sűrű billentyűszőnyeggel aláfestett, málházós, tipikus svéd témák domináltak. Ez már csak azért sem volt gond, mert nagyon jól nyomták. Különösen a gitáros játszott nagyon szépen, ízlésesen, érzéssel, lemezen fel sem tűnt, hogy ekkora tehetség: minden egyes szóló élményszámba ment! Olaf alkatilag kiköpött Kiss “Nagy” Zoli, ha az ember távolabb állt volna a színpadtól, joggal hihette volna, hogy egy újabb Nemesis melletti projectet lát.

Az énekhang karaktere persze teljesen más (noha azonos tőről fakad) és, bár azt olvastam valahol, hogy Olaf beteg volt és ezért csak a magasaktól mentesebb, hangszálkímélőbb számokat játszották, a vokalizálás nemigen hagyott maga után kívánnivalót. Sőt, ha jól emlékszem, az egyik dalban még reszelősebb énektémák is felbukkantak, és végig volt háttérvokál is, ami még dallamosabbá tette az egészet. Beszerzem ezt a második lemezt is, és noha nyilván – a debütáló munkához hasonlóan – nem lesz egy korszakalkotó mű, jó tudni, hogy vannak a gyűjteményben ilyen albumok is, melyeket bármikor fel lehet tenni, ha a ronggyá hallgatott dallamos metal anyagokat éppen unjuk, és másra vágyunk ugyanabban a stílusban.

Most következik koncertismertetői pályafutásom egyik (ha nem éppen “A”) legnehezebb feladata: nyilatkoznom kell Doro koncertjéről. Mert ugye vannak a világon makacs tények: Doro hangja (legalábbis) középszerű, akcentusa borzalmas, dalai nem egyebek egyfajta ős-primitív “kő” metalnál. Még makacsabb tények: rajongói istennőként tisztelik (itthon is, nemcsak Németországban), ebből kifolyólag fantasztikus a hangulat a koncertjein, és akárhogy is van, a hervadó szőke démon végtelenül szimpatikus jelenség. Most akkor rakjuk össze a kettőt: a koncert után egy életre bizonyossá vált bennem, hogy meghalnék, ha csak egy Doro szólólemezt is meg kellene hallgatnom; de mi tagadás, a párommal együtt lelkesen tapsoltunk és hejjegtünk a fogós “dzsidzsikre” és énekeltük lelkesen, hogy “burning… witches” meg hogy “all we are”. Haha, mondjuk ezek pont Warlock számokból való refrének és a csekély színvonalbeli különbség mindenképpen Doro régi csapatának javára írandó. Bár tudomásom szerint a lírai, német nyelvű, de angol refrénű Für Immer is Warlock szerzemény (komolyan, annyira rossz volt az a szám, hogy elmondani nem lehet – ráadásul metal dívánk dallamosan próbált énekelni, brrrr!). Paradoxon ide vagy oda, a végső mérleg mindenképpen pozitív: a hangulat óriási volt, a fiatal (?) kísérőzenészek lelkesen és bombabiztosan alapoztak, a dalok fogósak voltak, egyszóval, remekül szórakoztunk. Persze a művésznő kétórás németországi fesztiválfellépéseit, albumaihoz hasonlóan, továbbra is hanyagolnám…
 

Saxonék nagy slágereit ugye ismertem a Wheels of Steel lemezről, a Greates Hits Live anyagról és ezek a nagy “szász” himnuszok azért tényleg olyanok, amiket az ember ismer. Sokat hallani klubokban, haveroknál, koncertek előtt cd-ről stb. A régi nagy nóták ismerete önmagában tehát elég ahhoz, hogy élvezni lehessen egy Saxon koncertet, hiszen jó néhány felcsendült ezen az estén is. Nekem azonban mégiscsak az újabb keletű, egyáltalán nem ismert dalok tetszettek: riffesebbnek, izgalmasabbnak, igényesebbnek tűntek a Metalheadről, Killing Groundról bekonferált műsorszámok. Persze érdemi összehasonlítást csak néhány hónap múlva végezhetek majd, amikor már mélyrehatóbban megismerkedtem a kései munkássággal is; de annyit leszögezhetünk, hogy Biffék dallamérzéke páratlan a műfajban.

Velem is nagyon ritkán fordul elő, hogy egy koncerten először hallott dal refrénjét utána napokig dúdolom, itt pedig így történt, és azt hiszem, ez a dallamérzék az, ami a régi és új dalokat a zene nagymértékű változása ellenére összekapcsolja. Mert a Saxon zenéje, közhelyesen szólva, alapjaiban változott s közben minden jellegzetességét megőrizte. Mielőtt azonban még túlságosan is elkalandoznánk intellektuális, filozofikus irányba, kapjuk csak újra elő azt a léggitárt, segít az emlékezésben. Mert bizony a léggitárt egy pillanatra sem tettük le: a Heavy Metal Thunder után lélegzetvételnyi szünetünk sem maradt és máris jött a zseniális Dogs of War (ezt a 94-es nótát klipről ismertem, annak idején nagy kedvencem volt). A repertoárból egyetlen kötelező dal sem hiányzott, de jutott hely az újabb keletű daloknak is, a King Crimson feldolgozás például (amelyről sokat olvastam, de korábban sosem hallottam – ezt sem) az este egyik csúcspontját jelentette.

Biff mesterben van valami a Don Dokkenre jellemző (ál)nyegleségből, de az is biztos, hogy a folyamatosan rágózó (hogy lehet így énekelni??? – biztos playback volt, haha!), egy hegyi remeteként haját megnövesztett Leslie Nielsenre emlékeztető frontember profin vezényelte le a műsort: angolos eleganciával és némi fanyar humorral; de végig szimpatikusan. Ha jól tudom, ez a felállás már régóta szilárd és ennek megfelelően remekül együtt is volt a csapat: mindkét gitáros remek szólókat eregetett, és hát riffekben sem szűkölködtek. A tipikusan brit fejű bőgős (ezt leírni nem lehet, egyszerűen ránéz az ember és rávágja, hogy “na, ez angol!”) lehet talán a legfiatalabb tagja a zenekarnak, és ennek megfelelő vehemenciával nyomta is a basszust; a dobos pedig a viszonylag egyszerű tempókat is hihetetlen feelinggel hozta, majd egy remek szólóval is letett valamit az asztalra. A lendületből még egy spontánnak tűnő, de nyilvánvalóan megbeszélt külön mutatványra is futotta: a műsor végefelé visszahívták Doro-t egy kis vendégszereplésre, ez pedig a You’ve Got Another Thing Comin’ közös előadása volt, nagy sikerrel, megérdemelten, hisz ezt a számot már a 96-os első Priest Tribute lemezen is nagyon elcsípte a Saxon.

Éjfél már jócskán elmúlt, mire kiléptünk a PeCsa kapuján, de nem sajnáltam a kései befejezést, egyrészt mert másnap már ketyegett a (jól megérdemelt) év végi szabi, másrészt mert tényleg annyira jó volt az egész. Az ilyen maratoni rendezvények után rendszerint iszonyatosan szokott például fájni a lábam, de ezúttal ez sem volt jellemző. Szép karácsonyi ajándék volt tehát, köszönet érte.

Pálinkás Vince

Mikor a helyszínre értem, elég erősen gondolkodóba estem, nem volt-e hiba ezt a koncertet, ebben az időpontban a Petőfi Csarnokba rakni?! A helyszínen ugyanis kb. 50 ember fogadott, a meghirdetett nyolc órás kezdés előtt nem sokkal… Ennek több oka is lehetett: Az egyik az, hogy bármennyire is legendás banda a Saxon, hiába voltak ott ők is a NWOBHM születésekor, itthon közel sem akkora húzónév, mint a Priest vagy a Maiden. Ezenkívül a vendégzenekarok közt sem volt akkora ász, mint legutóbb Debrecenben a Gamma Ray. Na meg, ugye Karácsony volt, ami az elég borsos jegyár miatt már képtelenné tette elég sok rocker pénztárca számára ennek az estének a megfinanszírozását.

Így tehát elég kis létszámú közönségnek kezdett játszani a budapesti Wisdom. Találkoztam már velük korábban is, de valahogy akkor, nem tudom miért, nem hagytak bennem maradandó nyomot. A mai estével ellentétben… Mikor felmentek a színpadra, már tudtam, hogy ez itt most valami nagyon fincsi kis dolog lesz. Végre itt van egy zenekar, amely akár külföldinek is nézhető, ha az ember nincs tisztában a tényekkel. Nagyon rendben volt a kiállás, mindenki feketében, lóhajjal, szépen letisztogatott, csillogó hangszerekkel! Lehet, hogy egyesek nem adnak igazat nekem, de szerintem nagyon sok múlik ezen is.

És akkor még a zenéről nem is szóltunk! Tradicionális metal ez, Maiden, stb. jegyekkel elővezetve, professzionális szinten. Kicsit mondjuk lehetnének eredetibbek a nóták, de én azt mondom, ez legyen a legnagyobb baj, számos külhoni csapatot így is vernek a srácok. Majd az évek meghozzák az egyénibb megoldásokat, addig én megelégszem a csapat precíz játékának élvezetével, na meg nem utolsó sorban Nachladal István énekével, aki szerintem a legjobb a hazai fiatal generációban. Ahogy nyomta az Aces High-t, hát, tényleg remek érzés ilyet hallani magyar énekestől! A többiekre sem lehetett panasz, a gitárosok szólóztak eszeveszetten és a ritmusszekció is tette a dolgát. Hiába, na, fiatal koruk ellenére tapasztalt zenészekkel (Tűzmadár, Morpheus, Defender, Dinasty múlttal) van dolgunk. Sok sikert nekik! Állítólag februárban jön a lemez, kíváncsian várom!

A magyar titánok után következett az Olaf Hayert felvonultató Dionysus, akiket azért már félház nézett végig. Olafnak zseniális hangja van, de megmondom őszintén, a Dionysusért, mint zenekarért nem vagyok oda. Szerintem a zenéjük elég átlagos, hallottam már sokkal jobbat is az epikus, nagyívű dallamokkal operáló bandák közül. Mindezek ellenére kíváncsi voltam, mit produkálnak a színpadon. Jól játszottak, főleg a billentyűs srác meg a hawaii inges (!!!) gityós volt lelkes, a motyó is egész jól szólt, összességében rendben is volt a dolog, csak egy picit rutinszerűnek tűnt a műsor. Sebaj, szerintem azért senki nem csalódott a srácokban, csak az a bizonyos kis plusz hiányzott ezen az estén. Terítéken voltak a Sign of Truth lemez dalai is, de sok elhangzott a napokban megjelenő Anima Mundi című új lemezről is, sőt az érdeklődők még egy promo cd-t is hazavihettek a buli után.

Lehet, hogy sokan meglincselnének érte, de szerintem Dorónak semmi hangja nincs, sőt még a régi lemezeit is gyengének tartom, mégis sokat vártam ettől a koncerttől, mivel tavaly a Szigeten nagyon bejött Doro kisasszony előadása. Mondom, annak ellenére, hogy zeneileg nem tartom nagyra, nálam vitán felül áll, hogy egyszerűen imádnivaló a hölgy, ráadásul olyan hangulatot tud teremteni, hogy az ember tényleg 1983-ban érezheti magát. Így volt ez most is, ahogy megjelent, a közönséget egyből rabul ejtette, szinte tapintani lehetett a feléje áradó szeretetet. Külön érdekesség, hogy a csapatában zenélő gitáros/billentyűs félig magyar, ezért még inkább kijárt nekik a lelkesedés. Engem is elkapott rendesen... Visszaástunk egész a korai időkig, volt nóta az első Warlockról, valamint elhangzott a True As Steel címadója is, az ősrajongók nem kis örömére, de a nosztalgiába azért befért a legutolsó lemez címadója, a Fight is. Zárásként elhangzott még egy Warlock nóta, közönségénekeltetéssel fűszerezve, hogy mindenki elégedetten ihasson meg még egy sört a Saxon előtt.

Nagyon régóta vártam már egy Saxon koncertet! Körülbelül 14 éves korom óta nagy kedvencem a zenekar, az újkori lemezeiket is nagyon szeretem, ezért aztán már tényleg ideje volt, hogy élőben is elkapjam őket! Ráadásul a Saxon legendásan erős koncertbanda hírében áll, így tehát mindenképpen ott volt a helyem a színpad előtt. Nem is kellett csalatkoznom!
Mikor színpadra léptek, Biff egy kissé még enerváltnak tűnt, de később hamar feloldódott, láthatóan élvezte a bulit, mely a turné utolsó állomása volt. Ő lényegesen különbözik kortársaitól. Nem egy olyan örökmozgó akrobata, mint Dickinson, nem is egy megtestesült Metal God, mint Rob Halford, belőle egyfajta cinikus humor árad a színpadon és olyan konferanszai vannak, hogy néha szinte megpadlóztam. (ilyen volt például, mikor a hátsó szekciót akarta megénekeltetni, de azok kissé passzívan viselkedtek. Erre Biff: Mi van? Ingyenjegyesek vagytok? Akkor basszátok meg!). Hangja is teljesen egyéni, bár azt el kell ismerni, hogy terjedelemben nincs egy szinten a fentiekkel, de mégis ezer közül megismerhető. Ráadásul a zenekart is igen kiváló zenészek alkotják. Erről meggyőződhettünk Fritz Randow dobszólója alatt, vagy a fejkendős Paul Quinn virgázásait hallgatva. Ő már régóta együtt nyomja Biff-fel, a bőgős Nibbs Carterrel együtt, de láthatólag a többiek is remekül beépültek a csapatba.

A program kisebb meglepetést okozott számomra, ugyanis én egy abszolút old-school slágerekből álló bulit vártam, az utolsó lemez dalaival fűszerezve. Ennél azonban jóval változatosabb lett a végeredmény. Persze a nagy slágerek nem maradtak el, mint pl.: Strong Arm of the Law, Motorcycle Man (a szinte védjegynek számító füttyögéssel), Wheels of Steel, 747 (Strangers in the Night), Heavy Metal Thunder (mindjárt az elején), de az utolsó, Killing Ground című albumot csak egy nóta képviselte, az is a King Crimson feldolgozás, a Court of the Crimson King. Ez viszont úgy szólt, hogy beleborsódzott az ember háta. Volt dal szinte mindegyik lemezről (talán csak a Power and the Gloryt és az Innocence is No Excuse-t hagyták ki), elhangzott a Forever Free, a Crusader, a Solid Ball of Rock és a Dogs of War is. Az újkori lemezek közül az Unleash the Beast a Thin Red Line-nal (zseniális darab, az album legjobbja), a Metalhead pedig a Conquistadorral és a Travelers in Time-mal képviseltette magát. Ez utóbbi szinte legyalulta az embert mázsás riffjeivel… súúúúly! A koncert fénypontja volt!

Nagyon jó kis hangulatú buli volt ez, mivel szemmel láthatólag az ittlévők többsége hosszú évek óta várta már azt a pillanatot, hogy régi nagy kedvenceit színpadon láthassa. Élt is a nézőtér, énekeltük a szövegeket, melyeket még le is pontoztak a roadok. (Biff másik remek beszólása: Csak nem akarták feltartani a háttérben a 10 pontos táblát, mire a mester így vígasztalt minket: Nem számít, hiszen csak “fuckin’ germans.”) Mivel turnézáró koncert volt, nem maradhatott el a meglepetés sem. Ez pedig nem volt más, mint a Doróval közösen elnyomott Priest nóta, a You’ve Got Another Thing Comin’. Ez volt az igazi old-school metal! Azt hiszem, aki eljött, biztos nem bánta meg ezt az estét, számomra az év egyik legnagyobb koncertje volt, még akkor is, ha másnap 4 óra alvás után nyolcra mehettem vizsgázni…

Kiss Gábor