Shock!

A phoenixi Incite frontembere Max Cavalera nevelt fia, Ritchie, így aztán nem csoda, hogy ott segítik őket, ahol csak tudják, de ettől ez a csapat jelenlegi állapotában még csak legfeljebb reménység a jövőre nézve. Szimpatikusak és lelkesek a roppant fiatal, alig huszonéves srácok, jól is játszottak, de durva, elég korszerűre vett thrash/death/metalcore muzsikájuk egyelőre még nélkülözi az igazán különleges ötleteket, hogy a kiugró nótákról már ne is beszéljek.

Sajnos a rettenetesen tompa, kásás hangzás sem segítette túlságosan a műélvezetet, a gitár halk volt, a dob meg túl hangos, pedig a helyi szakértelmet igénybe vevő főbandával szemben nekik volt saját keverősük is. Bevezetésnek simán elment az Incite, de szűk félórányi nyitószerepnél több még nincs bennük.

A Soulfly visszatérő vendéggé vált Magyarországon az utóbbi években, így aztán nem csoda, hogy már nem vonzottak annyi nézőt, mint az első alkalommal, de azért így is szépen összejöttek az emberek a négyesre. Nem volt olyan heringezés, mint a Volbeaten, de kellemesen megtelt a klub, a Blood Fire War Hate-tel színpadra robbanó csapat pedig szokás szerint hengerelt. Az első pillanattól kezdve szembeszökő volt, hogy a sokszor magába fordult, szótlan Maxnek virágos jókedve van: mosolygott, pacsizott az első sorokkal, bőszen öntögette magára a vizet és így tovább.

A külseje minden korábbinál elvadultabb, tényleg teljesen úgy fest ma már, mint egy aprót tarháló punk a Moszkva térről: koponyája oldalt teljesen borotvált, feje tetején viszont akkora rasztatincseket visel, hogy azok már leginkább Jabba udvarmesterének csápjait idézik, biztosítótűkkel teleaggatott cuccai pedig csak ráerősítenek a csöves feelingre.

A csapat másik látványos fazonja az ujjatlan Overkill pólót viselő, trucker sapkás Marc Rizzo, aki most valamiért otthon hagyta elmaradhatatlan hátizsákját, de ettől eltekintve a megszokott módon hozta magát: megállíthatatlan pörgése és mágikus játéka tökéletesen passzolnak egymáshoz, egyszerűen teljesen perfekt a miniatűr figura. Az este nagy rácsodálkozását ugyanakkor ezúttal a fizimiskájában dél-amerikai focistát idéző Joe Nunez jelentette, aki egy aprócska cuccon, látszólag észrevétlenül, ám mégis olyannyira feszesen és izgalmasan hegesztette az ütemeket, hogy arra csak csettinteni lehetett. A basszer Bobby Burns nem az a kifejezett showman típus, de láthatóan ő is élvezte a bulit, játékára pedig ugyanúgy nem volt panasz, mint a többiekére. A trió tökéletesen dolgozik a főnök kezei alá, Max bármikor kimehetett pár pillanatra pólót cserélni – legalább ötször váltott ruhát a cirka 70-75 perces buli során –, vagy éppen abba is hagyhatta a játékot, hogy barátkozzon a tömeggel, a gépezet ilyenkor is olajozottan működött.

Mivel Cavalera barátunk lassan annyi időt töltött el a Soulfly vezéreként, mint a Sepulturában, ma már nyilván senki sem lepődik meg azon, hogy eredeti bandájának dalai csupán színesítésként bukkannak fel a koncerteken, és nem is okoznak nagyobb beindulást, mint a későbbi szerzemények. A program gerincét ezúttal is a Soulfly életmű vegyesen válogatott darabjai adták ilyen-olyan kiegészítésekkel, így például mindjárt a nyitás után jött a Sanctuary egy részlete a Cavalera Conspiracy lemezről, de később még az első lemez kissé bugyuta, ám igen feelinges fociindulója, az Umbabarauma is előkerült, még ha nem is teljes formában.

Különösebb csúcspontot nehéz lenne kiemelni, inkább összességében értek el totális K.O.-hatást, a láthatóan fanatikusokból álló közönség pedig ugyanúgy tombolt a nu metalosabb, groove-osabb megközelítésű korai Soulfly nótákra, mint az utolsó két lemez hagyományosabb, thrashesebb témáira. Hozzám utóbbiak közelebb állnak, így aztán nem csoda, hogy leginkább talán a Frontlines és a Babylon találtak telibe az abszolút kedvenc Dark Ages lemezről, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a 2002-es Downstroy vagy a Prophecy lemezes Mars nem hengereltek irgalmatlanul. Sőt, még a Nailbombtól meglepetésszerűen előkapott Guerillas is nagyon ott volt a szeren, bár Max ezen projektje sosem volt éppen a szívem csücske a maga már nem jóleső mértékű tufaságával. A közönség egyébként láthatóan nem nagyon ismerte ezt a nótát.

Szokás szerint sort kerítettek egy rövid, inkább csak jelzésszerű dobolósdira a közönség soraiból felhívott szerencsés részvételével, a Sepu repertoárjából a Refuse / Resist és a kihagyhatatlan Roots Bloody Roots kerültek elő, a műsort pedig természetesen nem is zárhatta más, mint az Eye For An Eye, habár Max levonulását követően Marc, Bobby és Joe még játszottak pár riffnyi Children Of The Grave-et és Creeping Death-t. A Soulfly elég rugalmasan kezeli a koncertprogramot, nem játsszák minden este ugyanazt, így aztán reménykedtem a Territoryban, ami a három évvel ezelőtti PeCsa bulin is hihetetlen energiákat szabadított fel, de ezt a turné több állomásával szemben a Népligetben sajnos kihagyták a műsorból, akárcsak az új lemez két legnagyobb ászát, az Unleash-t és minden idők legsúlyosabb Soulfly nótáját, a Touching The Voidot. Mindegy, majd legközelebb… Merthogy ha megint jönnek, én biztos ott leszek. Vannak csapatok, akiket kedvel az ember, de azért nem nézné meg őket évről évre – nos, a Soulfly nem ilyen. Csak ismételni tudom magam: legfeljebb az érdekesség miatt lelkesítene egy újjáalakuló Sepultura turné, mert ez a mostani formáció is birtokában van mindannak, amit egy hasonszőrű alakulatnak tudnia kell.

Fotó: Valentin Szilvia