Shock!

Kedves Barátaink! Azt hiszem, igazi kuriózumnak örülhetünk így a 2014-es esztendő legelején, mivel emlékezetem szerint mindezidáig még nem került sor a Shock! hasábjain olyan formabontó vállalkozásra, amire most készülünk. Mert arra már volt példa, hogy ugyanarról a koncertről (pláne fesztivál fellépésekről) több „kiküldött tudósítónk" is elmondta véleményét, arra viszont még a nagyon öregek sem emlékeznek, hogy olyat csináltunk volna, hogy – fickósan áthágva a tér és az idő törvényeit – egyazon írás keretében számoltunk volna be ugyanazon turné két egymást követő állomásán történtekről. Most pedig éppen erre a stílusbravúrra készülünk Balázs pajtással, aki a Stagediving Fesztiválturné fővárosi állomásán tette tiszteletét a Dürer Kertben, míg én egy nappal és szűk 100 kilométerrel odébb, a kecskeméti Tekában romboltam a közerkölcsöt, ugyancsak a Watch My Dying által összegründolt turné apropóján.

Ezzel legalább több legyet ütünk egy csapásra, hiszen végre-valahára írunk egy vidéki klubbuliról is, illetve nem kell újfent a pofánkba kapnunk, hogy megint lemaradtunk az előzenekarokról (illetve részben még így is, de hát mindent azért már tényleg nem lehet). Amennyiben eddig követni tudtad volna a sztorit, most végképp megpróbállak összezavarni azzal, hogy a beszámolót én kezdem, a szombati, vagyis egy nappal későbbi történésekkel.

Úgy esett, hogy a bitang gyenge Atlético-Barcelona első félidejének megtekintését követően valahogy éppen azidőtájt keveredtünk be a Kecskemét központjában elhelyezkedő, kvázi rockklubként is funkcionáló Technika Kávézó (barátainak és a zajtól aludni nem tudó szomszédoknak csak TEKA) belsejébe, mikor a Don Gatto a húrok közé csapott (vagyis a Visioned Frailtyt gondosan lekéstük, tőlük bocs). Jó előre le kell szögeznem: ha nem követnék el minősíthetetlen blaszfémiát vele, akár még azt is mondhatnám, hogy a Don Gatto bizony ellopta a show-t! Acélos Balázs és vidám barátai olyan hangulatot teremtettek, aminek a hatása alól - túlzás nélkül - nem vonhatta ki senki magát. Pedig a Balage-ék által elővezetett bunkó hárdkór nem egy vidám zene, közelről sem az, viszont az is igaz, hogy ennél lelkesebben és magával ragadóbban nehéz lenne játszani. Acélos – hiába nem ő az énekes – hibátlan frontember, túlzás nélkül igazi showman, aki minden egyes dal előtt beszél kicsit a szép számmal megjelent közönséghez, akik közül ráadásul sokakat ismer személyesen is, mindenről van valami sztorija, és löki a hülyeséget ezerrel. Lelkesedése mindenkire átragad, nem csak a tekintélyt parancsoló kiállású énekes/basszer Weiszre, és a dobokat lényegében atomjaira szétverni szándékozó Halászra, hanem az első sorokban küzdő jóemberekre is, akik – ha olyanjuk van – akár felmennek a színpadra is, hogy egynéhány sort beleordibáljanak a mikrofonba.

Így aztán az olyan számok, mint a Balls To The Wall vagy a Xenuphobia szép ovációt (és pogót) zsebelnek be, nem is beszélve az olyan „programadó" darabról, mint a Hardcore Babylon, hogy a már-már slágeres Start Againt tényleg ne is említsem. Balage barátunk az alig negyvenperces műsor végén még arra is ráveszi az első sorok népét, hogy magasba emelt kezeiken tartsák, miközben dühödt vehemenciával tépi a húrokat – igazi rocksztár-palánta ez a fickó, akárki meglássa! Ezzel a fajta dühödt muzsikával ennél vidámabb hangulatot szerintem fizikai képtelenség teremteni, úgyhogy mindenképpen egy hatalmas gratuláció jár a Don Gattónak (pluszban még a remek hangzás miatt is), a lényeget pedig az egyik rajongó kapucnis pulóverének feliratánál magam sem fogalmazhatom meg tömörebben és szebben: „Hardcore Still Lives!".

Némi átszerelés (és sör/unikum/sör kombó, ez utóbbi nyilván részemről) után színpadra huppant a Cadaveres, akiknél az első néhány dalnál frankón meg is lepődtem azon, hogy gyengébben szólnak, mint az elődzenekar. Oké, hogy töményebb is a zene, de akkor sem örültem neki, igaz, ez a későbbiek folyamán azért kicsit javult. Körmit és társait már tényleg rengetegszer láttam élőben, és őszintén bevallom, tetszett ez a fellépésük, de közel sem ez volt tőlük a legjobb, aminek részese lehettem (igaz, a legrosszabb sem). Körmöczi mester nekem igen sokáig elég punnyadtnak tűnt – legalábbis a tőle megszokott mindent elsöprő energiabomba énjéhez képest mindenképp – Bölcsföldi Zoli ugratta is kicsit a számok között, mert kiderült, hogy az enerváltságban jelentősen közrejátszott az előző napi concerto utáni, hajnalba nyúló ünneplés. Delcsik Balázs és Göbölös Kálmi azonban nagyon is elemükben voltak, pláne azt követően, mikor a harmadik-negyedik dal magasságában néhány ifjú és felettébb csinos leányzó rohant be a színpad elé. Innentől kezdve attól tartottam, a nagy feszítések közepette lelökik egymást az egyébiránt sem túl hatalmas pódiumról, szóval azért a jó hangulat a Cada koncert alatt is majdnem végig garantált volt.

Meg az energiatöltet is, olyannyira, hogy – ha jól számoltam – a bő órás fellépés alatt alkalmanként igen bevadult a pogó, ráadásul három-négy esetben is örülhetett némi circle pitnek a nagyérdemű – volt, hogy spontán módon kialakulva, volt, hogy parancsszóra. És akkor itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy megosszam veletek azt az információt, miszerint a TEKA egy olyan épületben található, amely régen zsinagógaként funkcionált, bár igaz, hogy már elég rég, a '60-as évek óta nem használják szakrális célokra az ingatlant. Ennek ellenére igen abszurd élmény volt belegondolni, hogy most akkor voltaképpen egy templomként létesült helyen figyelhetek meg megvadult őrültként körbe-körbe rohangáló fiatalokat. Szürrealitás a köbön!

A Cadaveres pedig mindeközben sorra nyomta a régi és új számait felváltva, a dolog pikantériája pedig az, hogy a közönség jól láthatóan még mindig az első lemezes dalokat fogadja talán a legnagyobb őrjöngéssel, pedig azok még ugye nagyon nem Zoli hangjára íródtak. Így aztán a nemrég megjelent, és egész szépen sikerült DeMoralizer lemezt (tudom-tudom, nagyon lógok már a kritikával, ezúttal is bocs, srácok!) talán ha két dal képviselte, a legnagyobb őrületet pedig szokás szerint most is a Soul Of A New Breed aratta. Ismétlem, semmi gond nem volt ezzel a fellépéssel, örültem is, hogy némileg hosszabb idő után újra összefutottam Székesfehérvár rémeivel, de negyed tizenkettő magasságában azért már eléggé vártam, hogy színpadra keveredjen végre a Körmiéknél régebben látott, egyik legnagyobb hazai kedvenc Watch My Dying, akik persze ezúttal sem okoztak csalódást (annak ellenére, hogy egykori gimis osztálytársam, Szabó Viktor gitáros sajnálatos és igen meglepő módon éppen a szülővárosában tartott koncertre nem kísérte el társait). De akkor én – az előzetesben már említettek szerint - itt és most szépen be is fogom, és átadom a szót Koroknai mesternek, hogy repítsen titeket vissza egy nappal korábbra, a Dürerbe!

Nagy Andor

Lemezbemutatóra gyűlt az éji vad a Dürer nagytermében, a december 23-án végre hivatalosan is megjelent Watch My Dying EP, a 4.1 megünneplése tárgyában. Végtére csaknem szombat lett a péntekből, amikor Imiék végre megdörrentek odafent, de a zenekar körül felpezsdült légkört már az is remekül illusztrálja, hogy a némiképp lecserélődött közönség tapintható lelkesedéssel maradt a helyén. Az ismét igazolt távollétét töltő Szabó Viktor helyét megszokott „dublőre", Kovács Attila vette birtokba, aki az elmaradhatatlan 1349 pólójában önmagában jelenségként is értékelhető, emellett pedig jó szokása szerint lazán és remekül bánik a sokhúrosokkal. Az összhatás számomra így talán szerethetőbb is, mint a Sanyi/Viktor páros 16 húrral abszolvált egész pályás letámadása – de persze ízlések és pofonok.

A hangzóanyagon túl az EP slágergyanús darabja, a Harmatátkozó klipje is a koncertet nem sokkal megelőzően debütált, így bízvást lehetett rá számítani, hogy az ott prezentált piromán diszkóhangulatot is igyekszik majd deszkára alkalmazni a banda. Téglás Krisztina mellett így az Anima Prizma Mozgásműhely további táncosai is főszerephez jutottak, miközben nagyjából minden kezük ügyébe kerülő tárgyat lángra gyújtottak, és hozták a fényérzékeny showt, gyakran a zenészeket is szó szerint a háttérbe szorítva. A produkció sokkal kevésbé elmesélhető, mint amennyire az említett klipben megtekinthető, szóval értitek. A WMD és az APMM együttműködése egyre fejlődik, és bár talán az értelmi szerzők sem tudják pontosan, mivé is forrja majd ki magát, mára a zene és a látvány tökéletesen összeért.
A bő órásra felduzzasztott műsor közepe táján kaptak helyet az új nóták, és ez a koncepció maximálisan a helyén volt: a frissítés akkor is csak jót tett az előadásnak, ha a nóták zöme nem hozott újdonságot a keménymagnak. A régi dalok minden nagyszerűségük ellenére is elkopni látszottak már az évek rotációjában, a friss témák ráadásul közérthetőbb, letisztultabb formában mutatják a WMD zenei csapását, mint szinte bármi korábbról. Gaobr a maga részéről azzal tudta még fokozni a vizuális élményt, hogy nemes egyszerűséggel félmeztelenre vetkőzött, és felsőtestét feketére mázolta. Nem mondom, láttunk már hasonlót máshol, de az ő előadásában és méteres hajával együtt ez rendkívül hatásos tudott lenni. Zenében és látványban is erősen maximalista este volt, egy tizenöt éves bandától – egy szó: tisztelet.

Az Omega Diatribe-nak is megvolt ezen az estén a nagyszínpad, bár ők a saját ösvényüket még éppen csak mostanában kezdték taposni, ráadásul „levezető" fellépőként a helyzetük cseppet sem volt irigylésre méltó. Hajnali egy óra tájban, egy maratoni koncertsorozat végén kellett volna valahogy a még kitartók figyelmét megragadniuk, aminél hálátlanabb munka nincs a világon. Kíváncsi voltam rájuk, hiszen meglehetősen profi körítéssel vezették be nemrégiben debütáló albumukat, ráadásul az általuk képviselt stílus sem a bevett hazai formulák szerint építkezik. Szomorúan konstatáltam azonban, hogy hamisítatlan amcsi modern metal a játék neve, néhol groovy, néhol matek – számomra totálisan egy kaptafa. Miután a kínosan hosszúra nyúlt beállást követően fél óra elteltével sem sikerült közös halmazt találni a zenekar mondanivalója és köztem, távoztunk a helyszínről. Muszáj megjegyeznem, hogy a rettenetesen rosszarcú frontüvöltő emberük erre a késztetésünkre csak ráerősített. Majd másnak, máskor, máshogy talán nagyobb sikere lesz velük, ez most nem volt egy kölcsönösen előnyös találkozás.

A sikeres egész estés terápiából utazó cirkusszá avanzsált Stagediving Fesztiválturné ekkor már javában költözködött Kecskemét, majd onnan az ország további, még felszántatlan területei felé. Egyértelműen ez az utóbbi idők legkomplettebb összeállítása a hazai deszkákon, amire szerencsére még most sem késő felfigyelni egy-egy vidéki városban. Andor kollégával egyetértésben mondhatjuk ki a végszót: ez így közel maximális élmény volt.

Koroknai Balázs