Shock!

A Toto-t lehet lepopzenézni, kicikizni, "Afrikázni" meg hasonlók, csak ez dolgot nem lehet vele csinálni: nem elismerni. Hosszú évtizedek óta mixelik a rock, a pop és a jazz hatásokat egy olyan igényes masszába, amelynek minden cseppje érték.

Vártam is a koncertet, mint kisnyugdíjas a pénzespostást, ráadásul terjengtek már pletykák arról, hogy az egyébként is friss és tovább újító hozzáállással készült Falling In Between lemezt követő turnén igen változatos setlisttel állnak színpadra. Aztán persze kiderült, hogy még a legfinomabb tortára is rátüsszent a cukrász, de erről majd később.

Gyakorlatilag takkra kilenckor indult a koncert az utolsó album intrójával, majd rögtön bele is csaptak a misztikus-keleties címadóba az öregfiúk. Kellemes volt körülnézni, és figyelni, hányan jöttek a Lágerrádiós Africa-Rosanna vonulatból… nos, voltak azért jó páran, akik csak lestek, mi ez a karavánzene. A közönség soraiban azonban feltűnően sokan bólogattak elégedetten a fifikás hangszeres betétekre, a koncert felénél Lukather mester meg is kérte a közönséget, ugyan tegye már fel a kezét, aki zenész. Nos, a Pecsa szabadtér háromnegyedén kéz-seregek emelkedtek a magasba…

A színpadkép egyszerűre, de magasztosra sikerült: a Whitesnake bulit lebontó szélvihar után egy pót-színpad került a régire és valamelyest elé is, amelyet hátul Simon Phillips dobszörnyetege, valamint a kényelmesen otthon maradó David Paich-et helyettesítő Greg Phillinganes kígyó-dizájnos szintihegyei osztottak két részre. Elöl két oldalt terpesztett a két hathúros tulajdonosa: Tony Spinner, a hangzásdúsításért felelős kisegítő gitáros, valamint a zenekar igazi szíve-lelke, a lassanként tökéletes olasz családapa külsőt felvevő Steve Lukather. Középtájt "elbújva" zenélt a Toto másik oszlopa, Mike Porcaro basszusgitáros, aki amellett, hogy a legmegbízhatóbb "alapozók" egyike, méltán pályázhatna a legészrevehetetlenebb színpadi látványosság nagydíjára, az Arany Szellemre. Gyakorlatilag ugyanabban a pózban pengette végig a bulit, a legnagyobb mozdulata talán az lehetett, amikor egymás után kétszer pislogott… Viszont ő az, akinél még egy kísérőautomatikás lakodalmas szinti előre beprogramozott basszusa is pontatlanabb - nem csodálkoznék, ha visszavonulása után atomórákat neveznének el a tiszteletére.

A sok fülsimogató zenei csemege közé ellenben vegyült némi pálpusztai is, Bobby Kimball, a "Visszatért Legendás Énekes" személyében. Nem tudom, hogy csak rossz napja volt-e a kiérdemesült dél-texasi kamionsofőr kinézetű bajszos figurának, vagy a korral jár a dolog, mindenesetre a lemezekről megismert kristálytiszta magasak és kitartott hangok helyett csupán valami öblögetős hrötymfögésre volt képes, a többiek vért izzadva próbálták túlvokálozni. Egy ideig még sajnáltam is, gondolván, biztos csak rossz napja van, de aztán meghallottam a kórusokban ugyanőt csengő magasakat énekelni, és rá kellett jönnöm: bizony, egy kedves szekvenszer is dolgozik a háttérben, átvéve a fárasztó magasak kiéneklésének feladatát a pocakos bácsitól. Azért ez kiábrándító volt, ez van… Sebaj, gyorsan megtanultam ignorálni Kimballt, és innentől visszatért a lelkesedésem. Lukather minden egyes gitárpengetését, Phillips korát meghazudtoló dobvirgáit márványba kellene vésni. A második dal (szintén az utolsó lemezről a King Of The World) versszakait Paich helyett szintén Phillinganes énekli, nem is akárhogy - ez a tapasztalt fekete róka (afróka?) a virtuóz billentyűzés közben is tisztán, hangulatosan dalolt.

Szép lassan persze megérkeztek a klasszikusok is, női nevek Pamelától Rosannáig, de külön örömömre szép adagot játszottak a számomra legkedvesebb, Luke által "dominált" időszakból: volt Kingdom Of Desire, Caught In The Balance… köszönöm! Szépen elosztva persze szinte mindenki megmutathatta, mit tud a hangszerén: Phillinganes egy hangulatos, bárzenésen induló, majd kiteljesedő billentyűszólót, Lukather egy tíz perces gitártananyagot és stíluskalauzt, Phillips pedig a Hydra címezetű dal tört ritmusára komponált dobbemutatót hagyott nekünk emlékbe. Mivel Óz kiskutyájának életműve a Lenin-összes méreteit feszegeti, több régi dalt zanzásítva adtak elő, egymásba folytak olyan szerzemények, mint az elmaradhatatlan Hold The Line, a Stop Loving You vagy az I'll Be Over You. A dalok egy része ráadásul akusztikus hangvételben szólalt meg, még Simon mesternek is összeraktak - ott élőben, a koncert közben - egy kisebb dobmotyót erre az időre.

Úgy másfél óráig tartott a zenei finomságok felszolgálása, aztán kedvesen elbúcsúzott a láthatóan fáradt csapat (egy igen hosszú turné legutolsó bulijainak egyike volt a magyar), és már csak a kötelező Africával tértek vissza. Kedves Toto, ha legközelebb énekelni akaró belassult kamionsofőr nélkül jöttök vissza, 110 százalékos lesz a buli, így kénytelen vagyok az igen szigorú 99,9 százalékkal megróni titeket!

Fotó: Valentin Szilvia