Shock!

Mélyen valahogy már régóta éreztem, hogy valami gebasz támad majd ezzel a papíron talán kissé furcsa, de amúgy kifejezetten izgalmas összeállítású turnéval, és persze így is lett: a W.A.S.P. betegség miatt lemondta az utolsó koncerteket, így a budapestit is. Blackie-ék október 14-én a Wigwamban elvileg pótolják a mulasztást, ami önmagában nagyon jó dolog, de a Type O Negative – vagyis elsősorban inkább Peter Steele – teljesítményének fényében sajnos azt kell mondanom, ide is úgy kellettek volna, mint egy falat kenyér.

Nem nagyon mertem volna megtippelni, hányan lesznek ezen a koncerten, de végül azért egy arányosan eloszló félház összejött a PeCsa nagytermében, hogy tanúja legyen Peterék második magyarországi fellépésének. Ez nem rossz nézőszám azt tekintve, hogy a Type O már jó egy évtizede túlhaladt karrierje zenitjén, meg még azt is hozzávehetjük, hogy az első hazai koncertet annak idején mennyire döbbenetesen nem reklámozták, így aztán szerintem a világon egyedül Budapesten játszott több embernek a zenekar ezen a turnén, mint 1997-ben. Szívesen írnám azt, hogy megérdemelten, de sajnos nem tudom, ez a koncert ugyanis – bár eleinte kétségtelenül akadtak óriási pillanatai – komoly csalódást jelentett, és ahogy elnéztem, nem csak nekem. A neten olvasott recenziók, beszámolók, sőt, nyilatkozatok alapján eddig is nyilvánvaló volt, hogy Peter Steele komoly gondokkal küszködik, de arra azért nem számítottam, hogy ennyire brutálisan durván szét tud csúszni az az ember, aki fénykorában egyenesen a férfierő megtestesítőjeként, valóságos tesztoszterongépként élt a köztudatban.

A koncert sajátos és kissé skizofrén is volt abból a szempontból, hogy nem szimplán meggyőzően, hanem kimondottan óriási módon indult. A We Hate Everyone ellenszenves, modortalan döngetése és a friss The Profit Of Doom remekül adták meg az alaphangulatot, ráadásul az eleinte nem túl jó hangzás is folyamatosan javult, hogy úgy negyed óra után már közelítse a tökéletes koncertsoundot. Az persze az első pillanattól fogva látszott, hogy Peter borzalmas állapotban van, ráadásul még mintha rá is akart volna tenni erre hatalmas lyukban kivágott nyakú pólójával. Nem csupán az arca beesett és sápadt, de elég komolyan le is fogyott, a szemei alatt meg akkora táskák éktelenkedtek, mint egy ház. Komolyan úgy festett, mint akit hullák darabjaiból varrtak össze a műtőasztalon, az egyébként egyszerűségük ellenére – vagy talán éppen ezért – rendkívül hatásos, többnyire zöldes fények pedig csak rá is erősítettek erre. A hangja ugyanakkor teljesen rendben volt, noha azt furcsállottam, hogy egy csomó énekrészt átengedett a hosszú ősz szakállával viking harcost idéző Josh Silvernek és az éjfeketébe öltözött Kenny Hickeynek. Az Anesthesia és az új lemez akár zseniálisnak is nyugodt szívvel nevezhető giganteposza, a These Three Things alatt még határozottan úgy éreztem, hogy Steele illúzióromboló megjelenése ellenére is az év nagy koncertjei közé sorolom majd ezt a bulit, bár a rossz jelek közé tartozott, hogy a frontember ezek alatt már többször leült Josh szinti- és Johnny Kelly dobemelvényének szélére, hogy aztán percekig ott pengesse brutálisan betorzított basszusgitárját teljesen magába fordultan.

A dalmonstrum végén aztán valami elszakadt. Nem tudom pontosan, miért vonultak le itt legalább 5 percre, de technikai problémák mintha az elejétől fogva lettek volna a színpadon, Peter legalábbis végig mutogatott és kiabált a roadoknak. Persze az is lehet, hogy az ok jóval prózaibb, és simán csak nem bírta tovább, muszáj volt felszippantania egy újabb csíkot vagy nyelnie egy kis oxigént… Itt már nem tudtam, mire számítsak, elvégre a turné egyik korábbi buliját is kábé ennyi idő után hagyták félbe bizonyos légzési problémákra hivatkozva, de aztán a közönség egyre hangosabb füttykoncertje közepette végül visszajöttek a színpadra egy kis bohóckodásra Blind Melon, Nirvana, Sabbath meg Purple témákkal. Ezekből aztán az első lemez Kill You Tonightja bontakozott ki javarészt Josh énekével, aki előre is jött a billentyűk mögül. A szünet és ez a nem éppen populáris darab sajnos végleg leültette a buli hangulatát, és innentől kezdve mintha a zenekar is már csak kényszerből lett volna a színpadon. Aránylag végig feszesen és pontosan játszottak ugyan, de Peter ekkorra már láthatóan teljesen szétesett, és azt sem feltétlenül tudta, hol van éppen. Leginkább részeg hajléktalanokat idéző tétova, elnagyolt mozdulatok, céltalan molyolgatás a hangszeren, állandó leülések a dobemelvény szélére, nulla kommunikáció a közönséggel – ezt egyszerűen hervasztó volt nézni. Az a fickó, aki egykoron nők tízezreinek álma volt, egy kiégett alkoholista, egy szánalmas drogos roncs lett, és korábbi önmagának még csak az árnyéka sem feltétlenül lehetne.

A többiekkel semmi gond nem volt, igyekeztek menteni a menthetőt, különösen Kenny tett ki magáért, de ez sem tudta ellensúlyozni Petert, és sajnos nem segített a helyzeten a rendes játékidő utolsó blokkja sem a Love You To Death-tel és a Christian Womannel. Ezeket a dalokat persze bármikor jó hallani, nem nagyon lehet elrontani őket, de annyira gépiesen és érzelemmentesen nyomták le őket, hogy nem tudták kiváltani azt az össznépi extatikus ünneplést, amire egyébként simán képesek lennének normális körülmények között. A kötelező ráadás előtt Johnny kijött videózni a nézőket, hergelte is őket rendesen, de az elkészült filmen alighanem több középső ujjat látnak majd, mint azt szeretnék… Ezek után már persze a Black No.1. is kevés volt a csorba kiköszörüléséhez: nem is értem, hogy lehet ennyire statikusan és színtelenül eljátszani egy ilyen himnikus nótát. Az is sokat elárul Steele állapotáról, hogy a drámai csúcspont „loving you was like loving the dead” részt már nem is ő énekelte, hanem Hickey.

A közönség persze megpróbálta annyira jól érezni magát, amennyire csak lehetett, de a legelső fertályt leszámítva azért nem véltem felfedezni túl komoly ünneplést vagy beindulást, sőt, még csak kórust sem, pedig ezeket a hatalmas underground slágereket azért elég nehéz nem együtt énekelni a zenekarral… Ezután Peter még bedobálta ásványvizes palackjait és borosüvegét a közönségbe, majd a fejére borította az erősítőjére helyezett tálcát, és levonultak a színpadról. A tiszta játékidő szerintem nem volt több 75-80 percnél, ami valljuk be, azért elég komolytalan egy olyan bandától, akik alapvetően képtelenek rövid dalokban gondolkodni, az összeállítását tekintve is elég karcsú setlistbe meg már nem is kötök bele, mert nincs értelme: itt messze nem ez volt a legnagyobb gond.

Nagyon szerettem volna, ha mást írhatok erről a koncertről, mert számomra is abszolút meghatározó zenekarról van szó, a Bloody Kisses és az October Rust gimnáziumi mindennapjaim állandó soundtrackjei közé tartoztak, ráadásul az új lemezt is az év eddigi legjobbjai között tartom számon. A helyzet azonban az, hogy szerintem vagy elborult fanatikusnak, vagy hullarészegnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki maradéktalanul és végig élvezni tudja ezt a koncertet. Nem akarom túlspirázni a témát, de ha Peter így folytatja, nem adok neki túl sok időt – ő távolról sem úgy fest, mint aki a Lemmy-féle mindent túlélő biológiai csodák körét gyarapítaná.

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
Type O Negative