1. nap:
Mikor kiértem a Wantedra, egyből az jutott eszembe, hogy ilyen volt a Sziget, mikor ’96 környékén elkezdtem kijárni. Igazi underground fesztivál ez, mentes a monstrum jellegtől és a megalomániától!
A mezőtúri állomástól különbusz szállította a fesztiválozni vágyókat a helyszínre. Mikor negyed négy körül felszálltam, Katona Főnök már javában osztotta az észt az emeletes busz tetején, a jó hangulat tehát adott volt! A nagyszínpadon kezdő Akelát azonban kihagytam, elvette az időt a sátorverés és a helyszínnel való ismerkedés. A Depresszió utolsó számára értem csak a színpadhoz és már ekkor feltűnt, milyen kevesen vagyunk!
Nem változott ez a következő Black-Outnál sem, amit már teljes egészében láttam, kb. 200 társammal együtt (ami azért egy fesztivál nagyszínpada előtt igencsak kevés – na ja, dömping van kéremszépen). A Csányi tesók zenekarát épp előző este láttam a PeCsa sörkertjében, úgyhogy nem lehetett mondani, hogy akut B-O hiányban szenvedtem. Mindazonáltal a két koncert teljesen más volt: a sörkertben Esőnap bulit tartott a csapat, itt pedig egy általánosabb, áttekintő programot kaptunk. A kevés érdeklődő ellenére, jól sikerült a koncert, Kowáék is élvezték az egészet. Elővettek kevésbé nyilvánvaló, régóta nem játszott nótákat is, mint pl.: A Kert, Óz és a csodák temploma, Orosz Rulett, valamint ismét voltak új számok is (ha jól emlékszem, három). Ezek továbbra sem jönnek be túlzottan, kivéve az egyiket (talán a Black-Out című?!), amiben egy ilyen jófajta súlyos riff hallatszott. Érdekes, hogy a mega-sláger Spirál ezúttal kimaradt!
19:00 körül kezdett a Kispál és a Borz. Amit ők csinálnak, az számomra inkább a büntetés kategóriába tartozik, nagyon távol áll tőlem a zenéjük, ezért nem is tisztem róluk írni. Mindenesetre nagy fan barátaim szerint, ennél a koncertnél százszor jobbakat adott már Lovasi és csapata. Ha ők mondják…
Az est záróakkordját számomra az Ignite adta, akik nagyon kellemes meglepetést okoztak. Nem stílusom ez a fajta mjúzik, de mégis nagyon bejött a produkció. Semmi üresjárat, csak energia meg zúzás, ennyi! Téglás Zoli is szimpatikus volt, ahogy tört magyarsággal konferált. Valahogy abszolút hitelesnek tűntek a szavai arról, hogy ő magyar, és igazából itt otthon van.
Jöttek egymásután a pörgős punk dalok és még egy szólót is kaptunk a gitáros Alextől, melybe még az AC/DC Thunderstruckját is belefűzte. Azt hiszem, ilyesmit nem sűrűn hall az ember ebben a műfajban. Ekkorra azért már összegyűltek az emberek is, és mikor Zoli megkért minket, hogy ugyan már, csináljunk egy kis circle-pitet, készséggel álltunk a rendelkezésére. A kb. másfél órás koncertet mi más zárhatta volna, mint (az) A Csitári hegyek alatt (a Hungarian Song hehe), majd Ignite el, emberek szintén.
Kicsit mászkáltam még a koncert után erre-arra, de hirtelen nagyon kihalt lett minden, talán ha 2 színpadon ment még a műsor, így aztán eltettem magam másnapra.
2. nap:
A második napot a Sun Workshop kezdte 16:00 körül a nagyszínpadon. Ez volt az első találkozásom Pityesz új zenekarával, és az első benyomások mindenképpen pozitívak. A párhuzam a FreshFabrikkal persze adott a nagyjából hasonló zenei közeg és Pityesz miatt is, de itt-ott mintha még kis SOAD hatás is felfedezhető lett volna. Kicsit még érniük kell, de a potenciál megvan bőven, jófajta zene ez!
Az argentin punk Argiest kihagytam, és a minden 14 éves lány kedvencét jelentő Junkiest is inkább csak távolról, egy jó sörrel felszerelkezve figyeltem. Meglepően kevesen voltak egyébként ezen a napon is, nem hiszem, hogy az elmúlt 3-4 évben láttam volna Barbaróéket 2-300 embernek játszani. Sebaj, legalább a nap kisütött (Majom mondta is, hogy meghozták a jó időt), elheverésztünk a fűben!
Az alter zenét iszonyúan utálom, ezért Heaven Street Seven helyett gyorsan átmenekültem a Pepsi színpadhoz, ahol az Insane nyomult. Őket legutóbb a D.R.I. előtt láttam, ami ugye, nem egészen a nekik való közeg volt. Ezúttal viszont minden klappolt, a közönség vette a lapot, jót zúzhattunk a pesti srácok koncertjén.
Utána vissza a nagyszínpadhoz. Tankcsapda. Na, ezt nem kellett volna! Beborult, elkezdett esni, hideg lett és lehet, hogy ezek miatt, de a TCS se volt az igazi. Nem tudom, mi volt a baj, de abszolút nem kapott el a hangulat. Pedig most még a program miatt sem lett volna okom panaszra, akadtak régi nóták bőven. Előkerült többek között: Világ proletárjai, Mitől legyen, Fordulj fel, Nem ismerek rád, Kapd be a horgot. Valami miatt azonban mégsem sütött az egész! Talán Lukács hangja nem volt jó formában, talán az idő tette, de erőtlennek éreztem a produkciót. Lényeg, hogy kb. egy óra után otthagytam az egészet és inkább átmentem a LogiKocsmába sörözni.
Tiamatra azért visszamentem, mert bár nem az én zeném, de ha már külföldi “sztár” és itt vagyok, csak belenézek, nem?! Nem is volt rossz, Edlundék tolták a szomorkás, borús dalokat. Meglepően sokan ismerték egyébként a svédek munkásságát, így jó hangulat alakult ki, ami a valami futurisztikus ruha-izében lévő Edlundra is átragadt. Persze ez nem abban nyilvánult meg, hogy a főnök ide-oda rohangált, vigyorgott, ő nem az a fajta, de látni lehetett, hogy jól érzik magukat a muzsikusok.
Azért egy óra után már kissé fárasztott ez a zene, gyorsan át is mentem CDT-re egy kis pörgésért! A fehérvári srácokra is az áll, mint az Insane-re. Őket is előzenekarként láttam utoljára, az nekik sem feküdt, ez a mostani buli viszont állat volt! Igaz, csak az uccsó 4 számot láttam, de ezek alatt olyan hangulat támadt, mintha az esti főattrakció koncertjén lennénk! Tele volt a pici sátor, megállás nélkül ment a pogó, a talapzat pedig csak úgy mozgott az ugrálók súlya alatt! Állat volt! A masszív tapsnak köszönhetően kaptunk egy extra ráadást a Fire (???) képében, amit messziről jött barátaiknak, valamint Zsombi emlékének (évekkel ezelőtt tragikusan elhunyt CDT gitáros) ajánlottak Persóék.
Az estet a Replika Unplugged zárta. Régóta el akartam csípni ezt a formációt, mert alapvetően szeretem Csató Peti hangját és ez az ötlet is izgalmasnak tűnt. Nagyon hangulatos kis koncert volt ez. Egyszerűen csak kiültek a zenészek pár bárszékre és elkezdték játszani szép sorjában a számokat. Most tűnt csak fel, milyen értékes, jó szövegei vannak a Replikának! Igazi, magvas gondolatokkal teli szövegek, érdemes rájuk odafigyelni! Aki teheti, mindenképpen menjen el egy ilyen koncertre, mert tényleg páratlan élmény!
3. nap:
Tekintve, hogy igazából a Death Angelre jöttem le, elég komoly érvágást jelentett, hogy az amerikai srácok mégsem léptek fel! Állítólag a bulit lekötő szervező iroda szúrt el valamit, per is lesz belőle, de ez engem nem vígasztalt! Főleg úgy, hogy az idő rövidsége miatt senkit nem tudtak berakni aznapi főzenekarnak! Így viszont elég gyengécskének tűnt a program, az Anima, Kowa meg a Vegája valahogy nem tudott izgalomba hozni, inkább az aktív fesztiváléletet választottam: mászkálás különböző programokra, ide-oda.
Azért a Csakazértis és a P.O.T. bulijába belenéztem délután. Két tehetséges fiatal bandáról van szó, érdemes lesz fokozott figyelmet szentelni nekik! A számtalan tehetségkutatót megjárt (és ami a lényeg, ezeken remeklő) Csakazértis kezdett előbb, nagy vehemenciával zenéltek a színpadnál lebzselő kb. 40 embernek. Szép volt, jó volt ez a modern rock/metal zene, tetszett is, de azért van még hova fejlődni!
A második P.O.T.-ről annyi az össz infóm, hogy nem is olyan rég még a Tankcsapdával turnéztak (ugye, jól emlékszem?). Na most, amit a Csakazértisről mondtam, az rájuk is áll, de azért összességében az ő fellépésüket kicsit gyengébbnek éreztem. Legkevésbé az énekes tetszett, kicsit erőtlennek éreztem néha. Mindenesetre nekik is annyit tudok mondani, az ösvény jó, a kezdeti lépések bíztatóak, csak így tovább!
Egyetlen koncert volt aznap, amit elejétől a végéig láttam, mégpedig az Iron Maidnemé! Jólesett végre már igazi, tradicionális fémet hallani. Náluk ugye, a minőség adott, csalódás kizárva. Nagyjából az volt a program, hogy Aces High, 2 Minutes to Midnight, Infinite Dreams, The Trooper, Seventh Son, The Number of the Beast, Iron Maiden és ráadásként a Wrathchild. Sokat nem tudok írni róluk, a szokásos teljesítményt most is hozták. Tökéletes alázat és fanatizmus, mindez megtámogatva Kiss Zoli csodás hangjával! Ennyi!
Belekezdtem még a Superbuttba is aznap, de pár szám után otthagytam Vörös Andrisékat. Nem mintha rossz lett volna, vagy ilyesmi, csak kicsit már besokalltam addigra a 3 nap feszített programjától, így másfelé vettem utamat…
Összességében azt mondhatom, jó kis családias fesztivál volt ez baráti árakkal (sör: 230), jó hangulattal, érdemes volt lejönni (mondom mindezt a Death Angel fiaskó ellenére is). Sajnálatos, hogy a mai túlkínálat miatt ilyen kevesen voltunk! Talán majd jövőre…
Kiss Gábor
Az idei Wanted fesztiválra ezúttal nem egy esetleges bulizás lehetősége jelentette a csábító erőt, hanem személyes zenei szentháromságom (Anathema, The Gathering, Tiamat) harmadik tagjának fellépése. Negative Arték által idén már sok szép és jó koncertélménnyel gazdagodtunk és most elhozták nekünk a Tiamatot is. Lassan kijárna nekik egy szoborállítás, utcanévadás, szentté avatás, stb…
Mivel eléggé későn sikerült megérkeznünk, nem igazán volt időm szétnézni, ezért szépen odaszegeződtem a Nagyszínpad elé. Némi türelmetlen várakozás után végül kialudtak a fények, és az Astral Sleep lemez monumentális intrójára a félhomályból előbukkantak a svéd istenségek körvonalai. Johan Edlund kapucnis lakk felsőjében, fordított kereszttel a nyakában úgy festett, mint egy sátánista szektavezér, aki éppen csoportos öngyilkosságra készül felszólítani híveit. Ennek ellenére ez a szerelés egyáltalán nem hatott röhejesen, sőt, csak fokozta amúgy is atomreaktort megszégyenítő kisugárzását. A többiek mellette inkább amolyan rock’n roll arcnak tűntek, különösen Thomas Petterson gitáros motoros pólójában, Zakk Wylde-os gitárjával.
Amilyen letaglózó volt a bevezetés, úgy lanyhult le lelkesedésem, amikor belecsaptak a Whatever That Hurts-be. Bizony, bizony, a hangzás. A Tiamat zenéjének teljes átéléséhez elengedhetetlen, hogy tisztán dörrenjen meg a cucc, itt viszont a kásás gitárok, a nem létező szinti, és Edlund fájóan halk éneke arra kényszerített, hogy bekapcsoljam azt a bizonyos belső magnót, amit ilyenkor szokás. így sem volt rossz, de sajnos a koncert első felében nem tudtam ellazulni, és eljutni abba a távoli ismeretlenbe, ahova lemezeik otthoni hallgatás közben repíteni szoktak.
Már a második számnál kiderült, hogy nem volt véletlen az Astral Sleep bevezetője, hiszen nem más következett, mint a Lady Temptress. Isten, de talán még a Sátán sem tudná megmondani, mikor játszották ezt utoljára élőben, ám az tisztán lejött, hogy zúzni nem felejtettek el. A Clovenhoof az egyik kedvencem a nagyszerű új lemezről, de a botrányos hangzás miatt a Kossuth Rádió kultikus Játék és muzsika tíz percben c. zenefelismerő műsora jutott eszembe. Egy perc is eltehetett, mire kitaláltam, mi is szól tulajdonképpen. Az I’m In Love With Myself közben már enyhült a zajmassza, így ez a bulizós hangulatú dark ’n roll szám már élvezhető volt, akárcsak az ezt követő, kvázi Sisters Of Mercy tiszteletadás, a Brighter Than The Sun amelyben énekesnő híján Iwers és Petterson nyomta a vokált. A Prey klipnótája, a Cain iszonyat hangulatosra sikeredett, valami felsőbb erő megérezte, mikor kell igazán megeresztenie az addig csak szemerkélő esőt.
Az első igazi katarzis a Phantasma De Luxe hangjai alatt ért, amely a zseniális Slumber lemez egyik legszebb tétele. Séta majd egy rózsaszín ködben úszó virágos réten, hófedte tájakon a legmagasabb hegyek között, végül a világűrben, a Szaturnusz gyűrűjén... hasonló képek jelentek meg lelki szemeim előtt. (Minek ide bélyeg, vagy mentolos cukor?) A Children Of The Underworld csak maxin jelent meg, ezért a közönség nagy részének szemlátomást fejtörést okozott, nem úgy az As Long As You Are Mine, amelyre jó páran beindultak. Ezután két ironikus, ámde csodaszép szerelmes dal, a Love Is As Good As Soma és a Wings Of Heaven ringatta álomba a nagyérdeműt, amiből az ébredést az In A Dream jelentette (és megalkottam az év paradoxonát!). Ez volt ugyanis az est másik meglepetése, ugyanis a Clouds lemezről a Sleeping Beauty-n kívül nem nagyon szoktak mást játszani. Megkaptuk még a Slumber nagy slágerét, a telitalálat Cold Seedet, majd levonultak a színpadról.
A ráadást követelők rajongását meghálálandó, Edlund csokit dobált a közönség soraiba (amiből nekem is jutott, köszi, Johan!), majd belekezdtek az est egyik legjobban várt dalába, a Sleeping Beauty-ba. Már a kezdő hangoktól végigfutott rajtam a hideg, hihetetlen atmoszférája van ennek a dalnak. A Tiamat pályafutásának – szerintem – legcsodálatosabb alkotása, a Gaia maradt utoljára. Szinte megelevenedett a dalban szereplő újjáéledő természet, a tolószékéből felkelő öregember, a betegségéből gyógyuló Föld összes érintetlen vidéke. Arra a bizonyos gitárszólóra pedig egyszerűen nem találok emberi szavakat, de lehet, hogy hiába is keresnék. Köszönöm, Tiamat, köszönöm, Negative Art!
Kirsch J. András
