Shock!

A Marco Poloval két baj van: először is egy kis lyuk (azaz hőség és tömegnyomor a színpadon és a nézőtéren), másodszor pedig a koncertek igencsak matiné-jellegűek, a korai kezdés és folyamatosan csökkenő hangerő a fő jellemzőjük. Sajnos. Pedig az egyre inkább lendületbe jövő WMD és a nagymágocsi brekkencsbékák mellett a debreceni Dim Vision is többet érdemelt volna.

Talán még az előzenekar járt a legjobban, mert ők még élvezhető hangerővel nyomhatták aránylag hagyományos death metal muzsikájukat. A kiállás rendben volt, a bőgős-frontember is odatette magát, a feldolgozások közül pedig a Pantera I'm Brokenje maradt meg, tetszett, hogy a srácok kicsit alakítottak a klasszikuson, az éneket bedurvították és a riffek tempójához is hozzá mertek nyúlni, azaz remélem, hogy készakarva gyorsultak illetve lassultak jelentőseket a váltásoknál. Mindenesetre Dim Visionék előadásában valahogy jobban ütött a nóta, mint a Stereochrist verziója (amit háromszor is hallottam mostanában), és a saját dalok is jó irányba tartanak.

Aztán Angertea, akik biztos, hogy nem másodikra dúdolható dallamaikról és slágerrádiós dalstruktúráikról fognak elhíresülni. Borult, agyas zene ez, a trió egyértelmű Tool hatásai ellenére is nagyon különleges színfolt a hazai zenei palettán. Főleg idén elkészülő új lemezük dalait hallhattuk a kb. 40 perces koncert alatt, a Lélekvágy albumot csak egy instru zúzás (Quart) és a sötéten pörgős Halálba hív erejéig idézték meg. Utóbbi dal nagy kedvencem, a klipjét látva figyeltem fel a csapatra, szóval hajkibontás és zúzás lett a vége. A már angolul elhangzó új témákra ezt inkább meg sem próbáltam, látván pár enyhén ittas egyént, aki az eklektikusan váltó, furfangosan megtekert ösztönriffekre próbáltak ritmusban bólogatni, vajmi kevés sikerrel.

Külön dicséret Miginek, aki fantasztikus bőgős és nagyon jól érzi, hogy mikor kell előtérbe helyeznie magát. Maradandó momentum volt az Interest Song és a Damagebirth, kellemesen szétcsúszott dalok hatalmas traktorriffekkel és sok-sok rekedt üvöltéssel Gergő részéről, akinek énekét lehet persze kritizálni, de annyira részét képzi a csapat muzsikájának, hogy kimondottan jól esnek a szenvedősen megcsúszó hangok is. (Eleve, aki végletekig letisztult, precíz éneket akar, az hallgasson Nightwisht, hehe.) Vártam ám Tool feldolgit és Hidak Belült, de nem volt. A lényeg: Jöhet a lemez, srácok!

A Watch My Dyingra megtelt a kis terem, még hátul is fullasztó meleg volt, szóval csak néha-néha lestem be a koncertre. Az biztos, hogy a zenekar megtalálta saját irányát, már rég nem a túlbonyolított témahalmozáson van a hangsúly, de változatlanul igencsak beteg dolgokat képesek kiötleni. A Klausztrofónia lemez gyöngyszemei mellett új nóták is elhangzottak, amiket jó lenne egyszer egy nagyobb bulin, normális hangerővel meghallgatni, mivel itt csak sajnálni tudtam az összezsúfolt srácokat, akikben látszólag fortyogott az energia, de alig volt kéttenyérnyi helyük.

A WMD sorait pár hónapja erősíti Kovács Attila (Varso/Nervekiller) igazhitű metaltesó, akinek agyament grimaszait vérmetalos csuklószorítója tette még hitelesebbé. A közönség soraiból színpadon termett "vendégénekes" eléggé ledöbbentett mindenkit, irtózatos hangokat préselt ki mázsás habtestéből. Erre természetesen Gábor, a kb. feleannyi frontember is képes, talán csak a tiszta énektémák hatnak néha vékonynak, érdemes lenne olykor határozottabban effektezni. Sajnálom, hogy a Meshuggah előtt nem ők lesznek, ott lenne a helyük.