Shock!

Újabb rocktörténelmi eseményhez érkeztünk! Nem egy ember mondja – sőt magam is hajlok arra –, hogy a világ első számú barokk n’rollere, a klasszikus zenei alapú metal gitáriskola non plus ultrája, Yngwie Malmsteen már kiírta magát, a legutóbbi lemeze is javarészt ismétlés csupán, a régiekhez nem ér fel stb. (Nekem speciel a Facing The Animal albuma tetszett igazán utoljára – mi több, azt az anyagot Yngwie egyik legkiválóbb munkájának tartom!) Egyet azonban a legvérmesebb ellendrukkereknek is el kell ismerniük: a fickó még mindig mesterien bánik a hangszerével! Megint más kérdés, hogy felettébb kétséges volt, hányan akarnak erről ténylegesen, a saját szemükkel és fülükkel meggyőződni 2003-ban Magyarországon...

Nos, régen látott tömeg üdvözölte a maestrót a Petőfi Csarnokban első budapesti látogatásakor! A két hazai vendégzenekarnak ezzel alaposan fel is volt adva a lecke. A blues-osabb húrokat pengető Rooster a profik hidegvérével, na meg jó pár ismerős dallammal (Sweet Home Alabama) oldotta meg a feladatot, míg a dallamos heavy metal ifjú trónkövetelője, az Elysian kevésbé egységes színpadi kiállással és teljesítménnyel, de önbizalommal telve rugaszkodott neki.
Yngwie pedig...

Ő maga a Művész, a Rocksztár (nem gúnynak szántam!), akit egyszerűen ilyennek kell elfogadni és tudni kell kezelni minden szeszélyét. Neki az is belefér, hogy addig ne nyugodjék, amíg nem kap a hamisítatlan magyar gulyásból (ez persze még hagyján) vagy hogy némi extra piát rendeljen magának közvetlenül a fellépés előtt, mintegy másfél órán át várakoztatva a nagyérdeműt (ehhez viszont no comment)!.. Ám amikor az indulatosabb nézők már a jegyár visszakövetelésének gondolatával foglalkoznak, végre előkerül és megkezdi ujjainak tornáztatását a húrokon.

Meglehetősen egyedi jelenség amúgy: az ő arca nemcsak képletesen, és nemcsak a sikertől dagad, aztán a fekete selyeming alól kibuggyanó, rezgő-rengő pocak is fölöttébb súlyos látvány, mindehhez pedig a tőle régről megszokott páváskodó mozgást társítja emberünk a színpadon... Játéka azonban tényleg ámulatba ejtő! A másodpercenként kipengetett Guiness-rekordmennyiségű hangon túl a gitár hangzása volt számomra igazán lenyűgöző, különösen amikor egy az egyben hegedű módjára szólalt meg. Yngwie persze gitározott a feje fölött, a háta mögött, pörgette-forgatta, dobálta a hangszerét, és hát a szólókkal sem fukarkodott.

A rock nagyjai (Hendrix, Sabbath, Purple) mellett a klasszikus zenéből (Bach, Mozart) is bőven idézett, egy alkalommal a kísérőzenészeknek is átengedte a terepet, de azért tudta, hol a nagy szólóorgia határa. A dalokat mondjuk válogathatta volna másképp, mert aránytalanul kevésnek tűnt a régi szerzemény az Attack!! számaihoz mérten. Kíváncsi lennék, hány marad műsoron a következő turnéra az utóbbiakból, most mindenesetre azt szűrhettem le magamnak, hogy Malmsteen igenis hisz a Rise Upban, a Ship Of Foolsban, a Valhallában – mármint a nótában (is...) – és társaikban. (A buli előtti dedikáláson jól berágott azokra, akik nem vágták, mi is az az Attack!!) De sebaj, a Dreaming líráját hallani így is felemelő élménynek bizonyult, a You Don’t Remember...-t nemkülönben, és az egy nappal azelőtti bécsi koncerthez képest az I’ll See The Light Tonight beiktatása szintén nemes gesztus volt.

A társak teljesítményét se hagyhatom szó nélkül. Gondolom, evidens, hogy Yngwie mellett nem lehet bénázni, de a kitűnőbbnél kitűnőbb muzsikusok közül is kiemelném a mennydörgés-szerű ütemeket produkáló Patrik Johansson dobost, valamint a már Blackmore mellett is bizonyított Dougie White énekest. Utóbbi kellően mértéktartóan (értsd: Malmsteen szempontjából) ténykedett frontemberként, de még ha nem is neki kellett játszania itt a központot, a nagyívű, himnikus dallamokat tisztességgel hozta.

Szóval az elején rendesen felborzolta ugyan az idegeinket az "ördög gitárosa", de azért az esemény rangjához méltó klasszis produkcióval tisztelte meg az egybegyűlteket. Nem tudom, képes lesz-e még olyan szintű albumokra, mint a Trilogy, az Odyssey, a Seventh Sign vagy a Facing The Animal (végül is nem kizárt), élőben viszont kétségtelenül maradandót alkotott nálunk!