Shock!

Bár Martin Scorsese lassan életének kilencedik évtizedébe lép, és egyre inkább úgy fest, mint egy joviális, az unokákat állandóan cukorkákkal tömő nagypapi, azért meg tudja ő még kavarni maga körül a dolgokat, ha nagyon akarja. Legutóbb azzal sikerült belecsuláznia egy hegyeset Hollywood egyre poshadtabbnak tűnő állóvizének a közepébe, hogy kifejtette gondolatait a Marvel-moziverzum által fémjelzett szuperhős-filmekről. Lesújtó véleményéhez gyorsan csatlakozott régi jó barátja és harcostársa, a még nála is öregebb Francis Ford Coppola is, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem osztom a két vén csataló nézeteit. Lehet persze generációs ellentétekről beszélni, meg megváltozott filmfogyasztási szokásokról, de valahol akkor is visszás, hogy míg A Prücsök és a Hangya 2: Ultron fia visszavágra gond nélkül, látatlanban sorban állnak a forgalmazók, addig egy régi, lassan búcsúzó generáció krémjét jelentő színészállományt felvonultató mozit féltucat stúdió dob vissza, hogy ez bizony nekünk nem kell.

Valahol nagyon is érthető tehát Mr. Scorsese sértődöttsége, még akkor is, ha vélelmezhetően régen sem dicsérték volna meg, ha azzal áll elő, hogy akkor én most egy három és fél órás, brutálisan lassan hömpölygő gengszterposzt forgatnék le párszázmillió dollárból. Oké, nyilván egy Robert De Niro, egy Joe Pesci, vagy egy Harvey Keitel manapság sem olcsó mulatság, nem is beszélve arról az Al Pacinóról, akivel – legyen ez bármilyen hihetetlen is – most először dolgozott együtt a vén direktor. Emellett azonban nagyban megdobta a költségvetést a jó Marty azon ötlete is, hogy akkor ő nem szeretné fiatalabb színészekkel eljátszani a főbb szereplők fiatalabb énjét, hanem szépen fiatalítsuk csak meg őket némi jó CGI-technikával. A végeredmény olyan visszás is lett, mint amit ebből lehet sejteni, egyrészt Joe Pesci még megfiatalítva is öregnek hat, másrészt pedig három és fél óra is kevés volt ahhoz, hogy megszokjam De Niro bácsi kéken világító szemeit.

Pedig ez a film nem a színészeken csúszik el – már ha elcsúszik bármin is egyáltalán. A főhős ugye a De Niro által alakított Irishman, Frank Sheeran, aki ugyan létező személy volt, de egészében olyan, mintha egy Scorsese-moziból lépett volna le a vászonról (hogy aztán később, ironikus módon vissza is térjen oda). Háborús veterán, aki egyszerű teherautósofőrként kerül kapcsolatba a pennsylvaniai maffiával, hogy rapid módon annak bérgyilkosává és verőemberévé lépjen elő. Olyan ember, aki rendkívül alkalmas arra, hogy parancsokat teljesítsen, lehetőleg minimális gondolkodás vagy éppen lelkifurdalás nélkül, és ha ez a parancs kimondva vagy kimondatlanul azt jelenti, hogy a hadifoglyokat hátra kell vinni az erdőbe, és belelőni a saját maguk által kiásott sírba, hát akkor azt is végrehajtjuk. Ha az anziói hídfőállásnál, akkor ott, ha meg a detroiti utcákon, akkor ott. A jó Robi bácsi játéka rendkívül visszafogott, karaktere nem csak érzelmei kimutatására képtelen, de alig beszél valamit, és ha szemét akarnék lenni, azt mondanám, hogy De Niro ugyanazzal a jól ismert tipródó arckifejezésével hozza le az egész filmet, ami néhol nagyon-nagyon ül, máskor viszont kevésbé.

Emiatt aztán a mozi igazából nem is róla szól, hanem a habitusában tökéletes ellenpontját jelentő, mégis közeli barát Jimmy Hoffáról (Al Pacino remek alakításában), aki rendkívül harsány, öntörvényű és öntelt figura, imádja a reflektorfényt, utálja a Kennedy-klánt, és lépésről-lépésre szerez magának mind több ellenfelet, míg végül igazán közeli barátja talán csak egy marad, az Ír. Ahogy a filmben is elhangzik, a fiatalok már semmit sem tudnak Jimmy Hoffáról, talán csak a máig megoldatlan eltűnésén kívül, ezért álljunk is meg itt egy pillanatra. Hoffa az össz-amerikai szakszervezeti mozgalom elnöke volt a '60-as évek jó részében és a '70-es évtized felében, és itt most ne arra az impotens gittegyletre gondoljunk, amit Magyarországon a szakszervezet jelent. Nem, Amerikában (pláne akkoriban) ez egy rendkívüli hatalommal felruházott poszt volt – ahogy az a filmben is elhangzik, az elnök után a második ember –, aki alá milliók tartoztak, nem mellékesen pedig ezen milliók sok-sok dollármillióra rúgó nyugdíjalapjai. Egy ilyen ember élet-halál ura lehetett.

Hoffa persze a maffiával is rendkívül szoros szálakat ápolt, így a szokás szerint zseniális Joe Pesci által alakított Russell Bufalinóval is, és aki ennek olvastán unottan legyint, hogy jajj, ha Joe maffiózót alakít, az megint egy őrjöngő, ultra-agresszív seggdugasz lesz, hát bizony nagyon téved. A rendkívül megöregedett Pesci bácsi talán életében nem volt ilyen visszafogott, mindvégig halál nyugodt, még csak meg sem üt senkit, mégis, minden szál hozzá vezet, és ő oszt le minden lapot. Illetve majdnem minden lapot, hiszen azért főnöke neki is van, mégpedig Harvey Keitel, aki legnagyobb sajnálatomra kapott vagy öt mondatot meg bő nyolc percet a moziban. Azért ennél bizony sokkal többre lett volna hivatott!

Szóval, a színészeken tényleg nem múlik semmi, legyen bár szó a mellékalakokról, akik közül a legjobb a Hoffa ellenlábasát, Anthony „Tony Pro" Provenzanót életre keltő Stephen Graham, de az Ír lányát játszó Anna Paquin sem lenne rossz, ha nem lenne az egész szerepe annyira tenyérbemászóan didaktikus. Mert ugye a kislány nem megy oda a nyugodt maffiózó Joe Pescihez, mert az gonosz ember, de mosolyogva eszi a harsány szakszervezeti vezető Al Pacino fagyiját, mert az bizony jó ember. ÉRTED, TE HÜLYE NÉZŐ, VAGY EL KELL MAGYARÁZNUNK MÉG EGYSZER? Kösz, nem kell, egyszer sem lett volna muszáj. És valahogy éppen az ilyenek miatt tetszett Az ír sokkal kevésbé, mint szerettem volna. Merthogy a jó Scorsese bácsi bizony elvesztette az egészséges ritmusérzékét. Három és fél óra, jaj, hagyjál már, Marty, ezt bőven elég lett volna két órában elmesélni, mi a francért nem szerződtettél egy vágót? És értem én, hogy nagyon fontos lesz az az utazás, ahová a De Niro/Pesci páros és feleségeik indulnak a mozi elején, és mennek is arrafelé percek és jelenetek tömegén keresztül, de ezt tényleg nem lehetett volna valahogy egy fokkal kevésbé unottan megoldani? És persze az is megvan, hogy az erkölcsi mondanivaló a film legvégén bukkan elő, de hát komolyan, szükséges volt ennyire elhúzni a végjátékot? Nem, nem, és háromszor is nem.

Minden hiba és dögunalmas negyedóra ellenére Az ír persze fontos és gyönyörűen fényképezett film, korszakváltó mozi, egy nagy generáció hosszú és szomorú búcsúja, borzongató atmoszférával, ahogy a vének még egyszer megrázzák magukat, mielőtt átadnák a helyüket valami másnak, valami újnak. Félő, hogy nem valami jobbnak, de nekik akkor is menniük kell, hiszen idejük lassan lejárt. Kár.