Shock!

A Tankcsapda januárban elég alaposan meglepte az országot a Cseresznye-féle történettel. Egy korszak ismét lezárult a legnépszerűbb magyar rockzenekar életében, de ez a május végén kiadott, újabb Lukácsékról szóló könyv természetesen nem ebből az apropóból született. Ha jól tudom, a csapat már évek óta dédelgeti egy hasonló, alapvetően fényképekre alapozó kiadvány terveit (amikor a legutóbbi Minden jót lemez megjelent, már hallottam róla, hogy mindenképpen akarnak egy ilyet), de az ügy hosszasan húzódott, és végül csak most jutott el a megvalósulás fázisáig. A leglényegesebb információ tehát az, hogy ezúttal ne hagyományos zenekari biográfiára számíts mélyinterjúkkal, minden apró részlet alapos dokumentálásával, hanem inkább valami olyasmi volt a koncepció, mint a pár éve magyarul is megjelent Guns N' Roses-féle Reckless Road esetében. Vagyis a legkülönfélébb méretű képek mesélnek a szöveg helyett (méghozzá több mint ezer fotó), a korabeli és frissebb interjú- és újságcikkrészletek, narratív bekezdések inkább csak kiegészítő, színező szerepet töltenek be.

További lényeges információ, hogy a kiállítását tekintve is igen impozáns, kifejezetten vastag (468 oldalas!) könyv a Tankcsapda utóbbi tizenkét évére fókuszál, vagyis a Lukács – Cserkó – Fejes Tamás trió közös éveire, szerzőként pedig az a Bakó Csaba jegyzi, aki jó egy évtizede intézi Laciék sajtós ügyeit. Így aztán nála alaposabb rálátása kevés embernek lehet a szóban forgó érára (nem mellesleg pedig a Shock! stábnak is alapító tagja volt a '90-es évek második felében). Ez a bő évtized amolyan megállás nélküli sikerszériaként él a köztudatban, amikor a zenekar már gyakorlatilag akármit csinált, nem veszíthetett. Ha a Főnixbe mentek, az telt meg, ha a Kisstadionba, ott gyűltek össze hatalmas tömegek, ha pedig önállóan vezényeltek le egy szigetes napot, akkor azon az estén éppen a Hajógyárin nyomult boldog-boldogtalan. Arra azonban ma már talán nem is emlékeznek olyan sokan, hogy a Csapda leszállóágból fordult rá a 21. századra: a '99-es Ha zajt akartok! lemez minden volt, csak meggyőző nem, az akkori dobossal, Elek Ottóval sosem sikerült egy hullámhosszra kerülniük, aztán a közönség hirtelen csak annyit látott, hogy Cseresznye hónapokra kimegy Amerikába, Lukács meg egyedül marad itthon. A háttérben azonban ekkorra már felbukkant Fejes, a Tankológia válogatásra feltett Mennyország Tourist pedig szép lassan akkora slágerré vált, amekkorát se előtte, se azóta nem sikerült produkálniuk. Amikor aztán ilyen alapozással 2001 tavaszán kihozták az Agyarországot, már tényleg nem tudtak veszíteni.

A könyv tehát ezt a hatalmas sikerekkel szegélyezett korszakot foglalja össze, amikor a Tankcsapda évről évre nagyobb pályán játszott – a nagy organizátor Fejes szerepét nyilván ezen a téren sem lehet eléggé hangsúlyozni –, és ahogy az illik egy hasonló kiadványhoz, tényleg minden apró részlet helyet kap benne. Vagyis ha most attól tartanál, hogy Csabáék koncertfotókat illesztettek egymás után a 2001-es, 2002-es, 2003-as Szigetről és a menetrendszerű éves PeCsa bulikról, tévedsz. Vannak ilyen képek is a könyvben szép számmal, de szerencsére még ezeknél is nagyobb súlyt kapnak az „egyéb" kategóriába eső fotók: a backstage-es, közönségtalálkozós, próbatermes, médiamegjelenéses és még ki tudja, milyen pillanatokat megörökítő felvételek. Ezeknek pedig ha jók, az az előnyük, hogy adott esetben ezerszer többet árulnak el egy zenekarról, mint akárhány mélyinterjú. Márpedig az ide összeválogatott fotók szinte mind jók.

Ahogy azt a legutóbbi lemez kapcsán is leírtam, én koromnál fogva is a korábbi időszakra, a '92-től '97-ig tartó érára esküszöm igazán, a könyv által felölelt időkben már jóval passzívabban követtem a Csapdát, mint előtte, és inkább csak dalokat szeretek tőlük ebből a periódusból, mintsem teljes albumokat, ám ennek ellenére már elsőre is hosszasan belemerültem a könyvbe. Aztán utána még jópárszor. És garantált, hogy ha mondjuk három hónap vagy két év múlva ismét lekapom a polcról, megint bele tudok majd merülni. Az ilyen típusú speciális zenekari köteteknek ugyanis megvan ugyanaz az előnyös tulajdonsága, ami egy szokványosabb, szövegelős bióknak: elég sűrűek ahhoz, hogy az ember ne tudjon gyorsan rájuk unni. Itt pedig szerencsére emellett sikerült tökéletesen eltalálni a kép-szöveg arányt is: egyik sem vesz el a másikból, hanem pont ráerősítenek egymásra.

Így aztán – akárcsak mondjuk a már említett Reckless Roadnál – az ember minduntalan azon kapja magát, hogy aprólékosan böngészi a könyvet, és minden alkalommal talál valami újat a fotókon. Egyszerre szórakoztató és elmerülős tehát a vállalkozás, a megvalósítás pedig tényleg igazán igényes és ütős lett: nemcsak a tartalom, de a külcsín is maximális pontszámot érdemel, nem kispályáztak egy szemet sem. De az ilyesmi nyilván nem is illene egy olyan csapathoz, amelyik most már több mint másfél évtizede az ország elsőszámú rockbandája... További bónusz, hogy a kizárólag a zenekar főszponzorának benzinkútjainál megvásárolható kötethez egy koncert DVD-t is csaptak, rajta egy 2009-es tavaszi dieseles koncert teljes felvételével, huszonhét dallal. Ez ugye már csak azért is kuriózum, mert a Csapdát manapság nem olyan egyszerű ilyen intim légkörű helyszíneken elkapni, a felvétel pedig végig feelinges és élvezetes. Bár kétségtelen, hogy akkorákat nem lehet rajta röhögni, mint a könyv végére betett rajongói leveleken.

Összességében tehát csakis ajánlani tudom ezt a könyvet mindenkinek – tényleg nem kizárólag azoknak, akik a Tankcsapdával kelnek-fekszenek. És őszintén kíváncsi vagyok, milyen lesz a következő tizenkét éves periódusuk immáron ismét más leosztásban.