Shock!

Három fiatalember – mint később megtudjuk, egy punkzenekar tagjai – megy egy fakó, fekete és sötétszürke színekkel festett világ fakó, fekete és sötétszürke utcáján, talán valami ipari környezetben, szűk sikátorokon át, rideg, vasbeton falak között, és plakátokat ragasztgatnak. Az égen mintha helikopterek köröznének, de lentre csak a zajuk ér le, a srácok tevékenységét pedig előbb egy motoros rendőrjárőr, majd egy komplett harckocsi-menet szakítja félbe. Főhősünk fülére tapasztott kezekkel guggol a földre, és szemmel láthatólag mindent megtesz azért, hogy beleolvadjon a környezetébe. Hatásos, talán kicsit hatásvadász nyitány is ez, Fabricius Gábor elsőfilmes rendező (amúgy meg író-forgatókönyvíró-reklámfilmes-médiaszaki) rögtön az első percben lenyomja fejünket a poshadt állóvíz alá, és igazából az elkövetkező bő másfél órában nem is nagyon fog minket lélegzethez juttatni. Persze, a cím sem árul zsákbamacskát: itt annak leszünk szemtanúi, ahogy a rendszer eltöröl egy nemkívánatos, a sorból kilógó, az ifjúságot lázító, a szocializmust pedig inkább romboló, mint építő egyént. Az pedig, hogy ő ebben a folyamatban jobbára önként játszik a kezükre, nem csökkenti a tragédia súlyát. Illetve, nem csökkentené, ha az Eltörölni Frankot egy fokkal jobban sikerült film lenne.

1983-ban járunk, a kádári szocializmus Magyarországán (legalábbis annak egy olyan disztópikus-paranoid verziójában, ami valójában talán csak a címszereplő Frank elméjében létezik), és az évszám két okból is fontos. Egyrészt mindösszesen egyetlen lépésre vagyunk Orwell 1984-es rémlátomásától, amire egyébként a film tudatosan és többsoron utal is, illetve ez volt az az év, amikor a CPg tagjait letöltendő börtönbüntetésre ítélték, és Frank majdnem kopaszra borotvált fejű, vékonydongájú, izgága alakjába csak az nem látja bele a szegedi punkbanda gitárosát, Güzüt, aki nem akarja. Még ha őt és társait nem is a politikai pszichiátria pokla felé lökte a rendszer, hanem a büntetés-végrehajtás ölelő karjaiba, de az üzenet ugyanaz volt: kuss legyen!

Frank Róbert pedig nem túl jó szívvel, de kussol, ha kell, egy sokadjára félbeszakított koncert és sokadjára az őrszobán töltött éjszaka után orvos barátnője (?) segítségével (??) bekerül a pszichiátriára, annak is a nyílt osztályára, azaz nappalra kimehet ugyan, de éjszakára vissza kell térnie. Frank célja a disszidálás, talán New Yorkba, talán máshova, és az addig hátralévő időt akarja valahogy kibekkelni a dilisek között, akik között azért van egy-két politikai is, például Pajor Tamás, a Neurotic, majd az Ámen frontembere (Pajor persze nem magát játssza, de nem igazán derül ki, kit), meg egy igencsak zavart, kopaszra borotvált fejű, néma lány is, aki szövegeket ír egy füzetbe.

Frank eközben próbálja folytatni a kinti életét, de ez egyre nehezebben megy, az egyre inkább kafkai formát öltő hatalom megzsarolja, összeveri, beviszi, aztán mégis kiengedi, és valahogy az ellenzéki értelmiségi szamizdat-bulin sem érzi jól magát, legalábbis semmivel sem jobban, mint a pszichiátrián. A folyamatos vegzálások hatására már nem is igen tudja, kiben bízhat, besúgót lát zenésztársaiban és a dokinőben is (talán nem is alaptalanul), végül egy elkeseredett lépésre szánja el magát, melynek következtében egy minden eddiginél rosszabb helyre kerül.

Fabricius tehát a legvidámabb barakk sírva vigadós gulyáskommunizmusa alatti világot akarta bemutatni, ahol a diktatúra - még ha sokat puhult is az ötvenes-hatvanas évekhez képest – azért kíméletlenül nagyot tud odasózni, ha akar. Ez végső soron sikerül neki, a film nyomasztó hangulata, porlepte színvilága, és a jobbára rendkívül idegesítő, sokszor zajokból-zörejekből-kádári propaganda dumákból álló háttérhang mind azt a célt szolgálja, hogy egy pillanatra se érezzük magukat kényelmesen ezen a helyen. A profizmus nem is csoda, a képi megvalósításért az az izlandi Eggert Ketilsson látványtervező felelt, aki igen nagy név a szakmában, például három alkalommal is dolgozott már Christopher Nolannel! A kamera eközben mindvégig Frankot követi, ebből a szempontból egészen hasonló a helyzet, mint például a Saul fiában, és még ez is rendben lenne.

A gond inkább az, hogy a hangulaton túl valahogy nem igazán áll össze koherens egésszé a film, történet az például alig valami, néha meg még az is logikátlan, a főszereplő pedig, hát, nem azt mondom, hogy rossz, hiszen nálam sokkal okosabb emberek odaítélték neki a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Starlight-díját, amit például magyar még soha nem kapott meg, csak hát a FILO néven is ismert Fuchs Benjámin underground zenész-szövegelő egyszerűen nem színész. Játéka és jelenléte alapján sajnos a legkevésbé sem hiszem el róla, hogy az a karizmatikus, gyújtó hangú, messiás-szerű alak lenne, akinek a gondolataitól tart a hatalom, és akinek Fabricius valószínűleg láttatni akarta, sokkal inkább tűnik egy néhol pökhendi, máskor rezignált kölyöknek, akinek csak energiája van, de iránya nincs – ahogy azt egy mellékszereplő a fejéhez is vágja.

Nem hibátlan alkotás tehát az Eltörölni Frankot, viszont nagyon jó dolog, hogy megcsinálták, mert erről a kérdésről, a politikai pszichiátria témájáról Magyarországon még soha nem készült játékfilm, mondjuk dokumentumfilm sem túl sok, de azok közül mindenképpen meg kell említeni a Túlzott igazságérzet című háromrészes sorozatot, amit éppen ezen mozi mellett forgattak le. Túl könnyű dolguk nem volt, a vonatkozó írásbeli bizonyítékok nagy részét ugyanis a Dunagate iratmegsemmisítési botrányban tűzre dobták az illetékesek. Ezzel pedig nem csak Frankot, hanem sok mindenki mást is megkíséreltek eltörölni.