Shock!

Annak ellenére, hogy kölyökkorom messze legmeghatározóbb zenekara volt a Metallica, illetve – korosztályom jelentős részéhez hasonlóan – számomra is ők jelentették a belépőt a metálzenék világába, meglehetősen nehezen vettem rá magam ennek a könyvnek az elolvasására. Nem sokkal tavalyi megjelenése után már megvettem, de sokáig érintetlenül hevert a polcon. Ódzkodtam tőle, kerülgettem, aztán mikor végre rászántam magam, hogy belekezdjek, három nap alatt ki is olvastam. Hezitálásom oka persze nem Cliff Burton, illetve az ő élettörténetén keresztül bemutatott Metallica-hőskor iránti érdektelenség volt, hanem az író személye. Joel McIver számos hivatalos és félhivatalos biográfiát írt már zenekarokról, a Black Sabbathtól a Red Hot Chili Peppersen át a Machine Headig (társszerzője például Max Cavalera életrajzának is), én mégis kifejezetten borzalmas Slayer-könyvével azonosítom, amivel egy évtizede sikerült viszonylag messzire rúgnia a pöttyös labdát.

Az eredetileg 2009-es megjelenésű, magyarul azonban csak tavaly debütált To Live Is To Die viszont egész más. Ahelyett, hogy a szerző hosszú oldalakon keresztül zúdítaná ránk sommás véleményét, ebben a kötetben tényleg azoké a főszerep, akik miatt a zenerajongó megvesz egy ilyen kiadványt: természetesen Cliffről, és a Metallica tagjairól beszélek, hiszen a könyv tele van az ő nyilatkozataikkal és a róluk szóló, érdekes kis sztorikkal. Bár Cliff meglehetősen ritkán adott interjút, mégis számos vele készült beszélgetésből olvashatunk részleteket a könyvben (a halála előtt adott utolsó nyilatkozata különösen megrázó), és rajta kívül is megszólal a tág értelemben vett Metallica-család számos tagja, illetve Cliff Metallica előtti zenésztársai is.

Persze alap, hogy a zenekarban megfordult tagok mindegyikétől olvashatunk itt, beleértve Ron McGovney-t és Dave Mustaine-t is, de a színtér rengeteg további fontos (vagy épp teljesen ismeretlen) résztvevője is megszólal. Közülük a legkülönlegesebb személy talán Corrine Lynn, aki Cliff párja volt az utolsó években, és akit először McIvernek sikerült rábeszélnie, hogy meséljen a trapézgatyás, lóhajú basszusgitárossal töltött évekről. Elsősorban neki, valamint Cliff szüleinek köszönhetően, a könyv letétele után tényleg úgy érzi az olvasó, hogy Cliff Burtont nem csak, mint zenészt, de mint embert is sikerült megismernie. Az olvasmányosságban pedig sokat segítenek a kaliforniai színtér olyan fanatikusai, mint például Harald Omionen, akiktől megállás nélkül érkeznek a néha kifejezetten súlyos, máskor meg Cliff személyiségét árnyaló történetek.

Joel McIver maga is basszusgitáros, aki a Bass Player és Bass Guitar magazinoknál is dolgozik, ennek ellenére a könyv csak ízléses mértékben tartalmaz szakmázást, mivel pedig a fordítás oroszlánrésze a hazai színtér egyik élharcosa, Kovács Attila (lásd Varso, Sear Bliss, Superbutt, Halálfej stb.) munkája, a magyar verzió is mentes a félrefordításoktól. Attila az első fejezetek elkészülte után vette át a munkát az eredeti fordító Vincze Ádámtól, a csere pedig egyértelműen érezhető is, hiszen a kötet már általa átültetett részei mentesek a „túlfordításoktól". Vincze Ádám jellegzetes stílusa nem feltétlenül illett ehhez a könyvhöz (egyáltalán létezik olyan szó, hogy baldiózni?), így véleményem szerint jót tett a projekttel, mikor átadta a stafétát Attilának.

Összességében a To Live Is To Die – Cliff Burton élete, halála és a Metallica hőskora pont olyan, amilyennek egy ilyen műnek lennie kell:  a zenekar körül történt események részletes és alapos bemutatása, de úgy, hogy közben az emberi oldalt, Cliff személyiségét is megismerhetjük belőle. A korabeli koncertfelvételek, demók, lemezek hallgatása közben olvasni hatalmas élmény.