A kötet alján végigfutó szalagcímmel, miszerint „A világ legnagyobb rockbandájának története" nyilván nem mindenki ért egyet (én mondjuk igen, de ez ugyebár legyen az én bajom), ellenben az elvitathatatlan, hogy az „ácévillámdécé" a rockzene történetének megkerülhetetlen és emblematikus formációja.
Zenéjüket majd' mindenki ismeri, eladtak cirka százötvenmillió lemezt, utcát neveztek el róluk Madrid egyik külvárosában, majd Melbourne-ben is, mindezt pedig úgy, hogy a banda két fő arcát kezdetben egy kemény dumájú és még keményebb öklű, többször lesittelt részeges skót, és egy iskolai egyenruhába bújt, rövidgatyát viselő, epileptikus mozgású, mélynövésű kamasz jelentette. Ráadásul az akkor sem éppen a rockzene legerősebb bástyájaként jellemezhető Ausztráliából kiindulva. Ahogy ők maguk is megfogalmazták: hosszú út vezet a csúcsra.
A könyv ezen a hosszú és göröngyös úton kalauzolja végig az olvasót, a kezdetektől egészen 2003 márciusáig, amikor is a banda felvételt nyert a Rock And Roll Hall Of Fame-be. És amikor azt mondom, hogy a kezdetektől, azt úgy kell érteni, hogy tényleg a történet legelejétől, hisz maga az AC/DC elnevezés (forrása: a Young fivérek sógornője varrógépének hátlapján olvasható figyelmeztető táblácska) úgy az ötvenedik oldal körül bukkan fel először. Előtte van mindenféle a tíztagú (szülők+8 gyerek) Young família ügyes-bajos dolgairól, a Glasgowból Sydneybe való költözésről, valamint a korai albumok produceri teendőit ellátó George Young - ő is tesó, naná – és Harry Vanda mesterpáros szép helyi sikereket elért Easybeats elnevezésű formációjáról. Említést nyernek a tagok megelőző bandái, úgymint Velvet Underground (nem az, ez egy másik), Kantuckee, Valentines, Fraternity, Buster Brown, satöbbi, persze képekkel gazdagon illusztrálva, ahogy az már illik. A favoritom egyébként egy hatvanas évekbeli felvétel, amin Angus és Malcolm öt-hat évesen egy hintalovon vigyorog. Vagyis láthatóan baromi alapos, profi munka az egész könyv.
Sejthető, hogy a négy és félszáz oldalba igen sok sztori belefér, ezek zöme természetesen a problémás gyerek, Ronald Belford Scott nevéhez köthető (aki „nem tudott megélni abból, hogy eszelős", ezért eljegyezte magát a rock and rollal). Kezdve onnan, ahogy a zenekarba való beszállása során, illetve annak következtében tönkrement házasságát kommentálta – „jobban bejött a banda, mint a csaj" – egészen odáig, ahogyan - épp a totális világsiker kapujában - egy Dél-Londonban parkoló autóban beteljesítette a még 1977-ben egy tarot-kártyából megjövendölt tragikus jóslatot. Bon Scott utolsó éjszakája olyan aprólékossággal, szinte percről-percre van papírra vetve, hogy az embernek az az érzése támad, dokumentumfilmet néz.
Az egyre növekvő sikerrel párhuzamosan persze mindinkább bővül a zenekar holdudvarában sertepertélő barátok, barátnők, ismert és totál nevenincs zenésztársak, ivócimborák, zeneipari emberek, mindenféle népek száma, mindnek van mondandója, emlékképe a dolgokról, úgyhogy tényleg van miről olvasni. Persze a szórásból nem maradhatnak ki a rajongók sem, már a bevezetésben említést nyer egy dán sztriptíztáncosnő, aki állítólag kizárólag az AC/DC zenéjére vetkőzik (vele azért jó lenne találkozni egyszer), meg az a melbourne-i alkesz, aki úgy szokott le a piáról, hogy egy hétig rótta az utcákat, miközben a fülébe a walkmanjébe pakolt Powerage üvöltött. A sztorik igazságtartalma persze bizonyíthatatlan/cáfolhatatlan, de hát ki nem szarja le.
Az AC/DC – Maximum Rock & Roll baromi szórakoztató olvasmány, igazából mindenki számára. Ha szereted őket, akkor azért, ha meg nem, akkor azért, hogy megszeresd. Jó-jó, tudom, hogy igencsak drága, de hát mi nem az? Végezetül pedig: kevés sutyerákabb dolgot tudok elképzelni, mint könyvajánló írásakor fülszövegből idézni, így nem is teszem, legyen elég annyi, hogy találó egy megállapítás olvasható ott is. LET THERE BE ROCK!
